A Szegénylegényekről, a Szerelemről vagy Az ötödik pecsétről nagyjából mindent elmondtak már, amit el lehetett. De mi van filmkultúránk azon darabjaival, amiket a vasárnap délutánok gyomornehéz, figyelemhiányos műsorsávjába utalt a kánon? És többnyire jogosan: hiszen jelen írásunk tárgya, Makk Károly Fűre lépni szabad című, 1960-as vígjátéka is ritmustalan, vontatott és fölöttébb széteső alkotás. Nem is a karaktergárda – a Tordy Géza és Polónyi Gyöngyi által játszott fiatal szerelmesek, Kárász Lali és Kéri Juli idegesítő sablonokból összetákolt, purhabkönnyedségű kettőse, Páger Antal hivatalból székrekedéses Kéri elvtársa, Tolnay Klári dívaparódiája vagy a Makláry Zoltán alakította bölcs melós – teszi különlegessé, emeli ki kora középszeréből az opust. Mégis érdemes közelebbről megvizsgálnunk a filmet, mert jól dokumentálja, miként torlódott össze a Kádár-éra elején régimódiság és modernitás.
A múlt és a jövő közti ambivalencia vonul át az egész művön, amint azt már a nyitójelenetben is tetten érhetjük. Lali ósdi járgányon zötyög a Városliget melletti modernista MÉMOSZ-székház portája elé, ami a Lakásfejlesztési Hivatalt igazgató Kéri elvtárs munkahelyét „alakítja” – illetve zötyögne, ha a sarkon nem fogyna ki kocsijából a benzin. Meghatározó motívum az értékrendek és a hozzájuk kapcsolódó materiális körülmények disszonanciája: míg az új időknek a filmcím által is jelzett fiatalos lazaságát képviselő munkásfiú és családja nem élvezhetik ki a Kádár-modern örömeit, mivel a beadott kérvények dacára nem jutnak lakáshoz (hopp, felbukkan a szoci filmgyártás hőseinek egyik alapproblémája), addig az elavult mentalitással bíró, fafejű Kéri elvtárs olyan modernista munkahelyi környezetet ural, amin átüt a space age – igaz, szovjet beütésű, intarziás furnérbútorokra hangszerelt – technológiai optimizmusa.
Ennek az optimizmusnak a legfontosabb jelölője a Kéri irodájában található televízió. Talán a Fűre lépni szabad az első magyar film, amiben ez az egzotikusan újszerű berendezés fontos, történetbonyolító szerephez jut. Jelenléte egyben segít a mai nézőnek túllendülni azon a tényen, hogy ez a bájosnak szánt alkotás alig négy évvel a forradalom után készült, akkor, amikor még javában végeztek ki embereket. Segít, mivel korszakváltó jelképiséggel bír: ’56 volt az utolsó valóban „történelmi jellegű” magyar történelmi esemény, amennyiben még pont nem közvetítette a televízió – a rendszeres adás csak a következő évben indult el. A modern média megjelenése törést jelent közemlékezetünkben: ’56 még a múlthoz, míg a Kádár-korszak és a Fűre lépni szabad már jelenkorunk ködös elővidékéhez tartozik.
Lali apjának tiszteletére ünnepséget rendez a buszgyár, az eseményről a tévé élőben jelentkezik be. Szepesi György mikrofonja előtt megnyílik az idős munkás, elpanaszolva megoldatlan lakáshelyzetüket. A stáb telefonon éri utol és bekapcsolja a műsorba (!) az ingerült elnök elvtársat, aki tehetetlenségében kiböki: ha június 15-ig nem költözhetnek be új otthonukba, cuccoljanak át hozzájuk, pasaréti villájukba. „Írd fel, Feri, június 15. Ebben van még egy riport!” – fordul munkatársához a felajzott Szepesi. Átlátszó módon bukik ki itt a „konszolidálódás” küszöbére érkező Kádár-éra hazugsága, ami a Rákosi-terrorhoz képest újratervezést, a fejesek „demokratikus” kontrollját ígéri; ne zárjuk ki azonban, hogy a korabeli közönség számára, ha a politikai viszonyok nem is, de pusztán a televízió, az általa biztosított példátlan technológiai lehetőségek varázsa legitimált valamelyest egy ilyen jelenetet – valahogy úgy, ahogyan az ezredforduló környékén is sokáig tartotta magát a nézet, hogy az internet, illetve a közösségi oldalak szabadabb nyilvánosságot alakítanak.
A Fűre lépni szabad ugyanakkor még nagyobbat ugrik a space age esztétika, az utópisztikus jövő felé. Kárászék számolatlan családtagjaikat és kecskéjüket felkapva beköltöznek Kériék puccos házába, s miközben az elnökné önmagát magnetofonról visszahallgatva (a tárgyi modernizmus újabb eleme) készül nemzeti színházbeli új szerepére, a prolik az alsó szinten ricsajoznak. A két család közt kirobbanó s a Kéri lány meg a Kárász fiú szerelmi színvallásával súlyosbított csetepatét Kárász feltaláló veje szakítja meg, bemutatva új művét, egy magyarul, franciául és oroszul beszélő háztartási robotot, ami finom táncmozdulatok kíséretében még a Csak félig lenne meg az, ami nincs című örökbecsűt is elénekli Sinkovits Imre baritonján. Tökéletesen indokolatlan közjátékról van szó, s biztos a helye a magyar filmtörténet legkínosabb pillanatainak listáján – más szempontból csodálatraméltóan abszurd jelenet egy kádárista limonádéban. Mi lenne a méltó folytatás? Ha Páger Antal egy Jetson családféle űrautóban röpülne raportra a Hold orbitális pályáján keringő Építésügyi Minisztériumba? Makkék idáig nem merészkednek el, annál inkább is, mert a film első felének modern lendületű tézisét régimódi díszletek között játszódó antitézis követi: az építészmérnöki szakra felvételiző, öntudatos Juli nem tűri apja biztos bejutást jelentő protekcióját, és úgy dönt, (a filmben Terény néven futó) Veszprémben, szülei fiatalkori lakóhelyén folytatja tanulmányait – maga mögött hagyva Kéri elvtársat, aki eltiltotta őt Lalitól, ám nemkülönben Lalit, aki megijedt a házasságkötés gondolatától.
A Fűre lépni szabad a lányt követve a modernitásból egyszerre visszacsúszik a poros vidéki múltba. Makk felbecsülhetetlen érdeme, hogy megörökítette Veszprém köztereit néhány évvel azelőtt, hogy a véreskezű megyei párttitkár, Pap János megindította volna „városfejlesztési” programját, s lerombolták volna a Kossuth utca környékét, hogy rusnyábbnál rusnyább épületmonstrumokkal közrefogott modern centrumot hozzanak létre. Így épült meg a város mai jelképe, a húszemeletes is (s épült volna mellé még néhány toronyház, Pap ugyanis valóságos „mini-Manhattan” megteremtéséről álmodozott). A film kettős időkapszulaként működik: egyszerre őrzi a robothoz hasonló space age fantáziákkal ékes, soha meg nem valósult jövő (inkább az amerikai kultúrkörből ismert) ígéretét és egy magyar kisváros visszafordíthatatlanul múltba süllyedt képét.
A sztori maradéka kiszámíthatóan, sematikusan pörög le: Lali észhez tér, Terénybe utazik, hogy biztosítsa szándékai komolyságáról Julit, ahogyan Kériék és az öreg Kárász is a fiatalok keresésére indulnak. „A geometrikus vonalak nem teszik szerethetőbbé az embereket” – mondta Jacques Tati, mi viszont azt állapíthatjuk meg, hogy Veszprém korábbi érintetlen girbegurbasága sem teszi érdekessé filmünk karaktereit: helyettük inkább a – retrospektíve veszendőnek tudott s így bizonyos melankolikus hangulatot keltő – városi tér játssza a főszerepet. Így a film végi nagyjelenetben is magával ragadóbb a zenés-táncos éjszakai kerthelyiség a pálmafáival meg a sejtelmesen bevilágított kapuíveivel, mint a konfliktus feloldása: miután bejárta boldogult fiatalkora helyszíneit, és régi ismerősökkel találkozott, Kéri elvtársnak meglágyul a szíve, és lányával rockyzva adja áldását a fiatalok szerelmére, az általuk megtestesített szabadabb életre. Jóslatként is vehetjük azt, hogy a film készítői hollywoodiasan a tánctérre helyezik a végkifejletet: az új mentalitás legfőbb alakítója a baby boom nemzedék energiáit közvetítő tömegkultúra lesz (ami a mai napig uralja az elméket, de ez már más kérdés).
A múltba való visszatérés, az ahhoz való megfelelő viszonyulás a változásokkal terhes jövő elfogadásának a kulcsa – üzeni tehát a Fűre lépni szabad, ami önmagában szép gondolat, ne felejtsük azonban: itt a kádári kompromisszumnak megágyazó politikai irányvonal előkészítésére szolgál. Egészen más értelmet nyer a film betétdala, a Kovács Erzsi által énekelt Rejtély, ha ebből a szemszögből olvassuk: „Meg nem fejtett rejtély. / Hogyan történt, nem tudom. / Bilincsbe vertél, / Nincs azóta éjjelem, se nappalom! / De egyszer / Te is érzed, lángra gyúlva… / Mégis furcsa rejtély, / Hogy szeretsz nagyon.” A hatalom a bilincsbe verés, a megtorlás évei után megbékélést kínált a polgároknak, elvégre csak jót akart nekik – s e „jóindulat” megnyilvánulása volt az is, hogy immár a Fűre lépni szabadhoz hasonló, csupán implicite ideologikus semmiségeket is legyárthatott a Munka Vörös Zászló érdemrendjével kitüntetett Hunnia Filmstúdió.
Hajdú Farkas-Zoltán regényfolyamában a pálfordulásokkal és egyszerre jó és rossz szereplőkkel teli közép-európai történetek mellett saját és családja életét is meséli. Az íróval a kézírás fontosságáról, a posztmodernről, a progresszív és a konzervatív irodalomról beszélgettünk, és arról is, miként interjúvolta meg a világhírű filozófust, Hans-Georg Gadamert.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
