A 19. század végétől Magyarországon komoly társadalmi és gazdasági problémát jelentett a birtokok elaprózódása. Sokan kivándoroltak emiatt Amerikába, de az ország határain belüli vándorlás is gyakori jelenségnek számított – ennek egyik sajátos formája volt a summásjárás, amelyet az 1945-ös földosztás számolt fel lassanként.
Kik is voltak a summások? A gépesítést megelőzően a mezőgazdasági nagyüzemekben hosszabb ideig alkalmazott idénymunkásokat nevezték így. Bérezésük az általuk végzett vegyes mezei munkák alapján történt, ez teljesítmény- és időbért jelentett, amelyet pénzben és terményhányadban kaptak meg. Emellett ellátmányt is nyújtottak nekik a munkavégzés ideje alatt. Kezdetben többféle kifejezést használtak a megkülönböztetésükre, ilyen volt a hónapos, hónapszámos vagy a rokon munkáskategóriákra utaló hónapos cseléd és hónapos béres. Végül a summás elnevezés terjedt el, amely a végösszegre és a csoportos bérezésre utalt. Általában a több ezer holdon felüli nagybirtokokra szerződtették őket több tucat fős úgynevezett bandákban, a szerződéseket pedig saját summásgazdáik kötötték a birtokossal vagy annak intézőjével.
A summásbandák jelentős hányada nőkből állt, a férfiak aránya a hosszabb munkák esetében volt lényegesen magasabb. Emellett gyerekek is velük tartottak, őket konyhamalacnak nevezték. Az aratásban és a zsákolásban részt vevő férfiak teljes, a nők munkájuk függvényében fél, kétharmad vagy háromnegyed bért kaptak, míg a gyermekek legfeljebb a női munkabér felét. A summások maguk gondoskodtak a munkához szükséges kéziszerszámokról és ágyneműről is. A munkaruhájukon kívül néhány váltás fehérneműt és ünneplőruhát is cipeltek ládáikban vagy zsákjaikban. Élelmet csak az útra kellett csomagolniuk, a tehervagonokban való utazást pedig már a munkaadók fizették, akik az állomásról egyenesen a szállásként szolgáló kiürített istállókba, hodályokba szállították őket. Az alvóhelyül szolgáló szalmazsákokra meghatározott rendben feküdtek le, a matyó summások esetében például a lányok kerültek az ajtóval szembe, hogy az legyen „cifra”, mellettük a házasok foglaltak helyet, akiknek a helyét humorosan „pároztatónak” nevezték, a másik oldalt pedig a magányos menyecskék, özvegyek feküdtek. A legények az ajtós fal két oldalában helyezkedtek el.
A századforduló környékére a legfőbb kibocsátó megyék Borsod, Nyitra, Trencsén, Bács-Bodrog, Csongrád, Békés és Heves megyék lettek, amelyek nagyjából harmincezer fős munkásfölösleggel rendelkeztek. Summásvidék volt még Vas megye muraszombati járása, Zala megye egyes részei és a kárpátaljai Nagyberezna környéke is. Ekkorra kialakultak általános tendenciák, hogy mely vidékekről hova jártak dolgozni a bandák. 1902-ben például Békés megyéből Bihar, Arad, Csanád, Veszprém, Pozsony és Zemplén megyékbe mentek a legtöbben dolgozni.
Földreform
A főbb summáskibocsátó területeket viszonylagos túlnépesedés jellemezte, a nagybirtok miatt nehezen lehetett földhöz jutni, és az iparosodás is késve jelent meg, hogy felszippantsa a munkaerőt. A föld nélkül maradó társadalmi rétegeknek jellemzően a summásnak való elszegődés vagy a kivándorlás jelentett alternatívát még a két háború között is. A földbirtokszerkezet radikális átalakítása, amely a földéhséget kívánta kezelni, egészen a második világháború végéig váratott magára.
1945 márciusában még folytak a harcok a Dunántúlon, a németek ismét ellentámadást terveztek indítani a Margit-vonalnál. A későbbi Szövetséges Ellenőrző Bizottság vezetője, Vorosilov marsall igyekezett megtörni az ellenállást, ezt pedig többek között a földreform kihirdetésétől remélte. A szovjetek március 13–14-én összehívták a magyar pártokat tárgyalni, így kívánták megsürgetni a rendelkezés kibocsátását, kiválásra ösztönözve a magyar csapatokat. A földreformtervezet egy pártközi értekezleten március 15-én született meg. Helyesen mérték fel a helyzetet, ugyanis a nagybirtokosok zöme elmenekült, így a földjeiken nem folyt a munka, ezeket pedig a parasztok már sajátjukként szerették volna megművelni még a tavaszi munkálatok előtt.
A rendelet, majd törvény felszámolta a száz hold feletti „úri birtokokat”, megszüntetve ezzel a nagybirtokosréteg politikai hatalmának gazdasági alapjait. A művelési ágaktól függetlenül kisajátította a nagybirtok egész földállományát, élő és holt felszerelését, készleteit, mezőgazdasági jellegű ipari üzemeit, műhelyeit. Csupán az ezer holdnál kisebb nagybirtokból mentesített száz holdat, de az is felosztható volt, hogyha a jogosnak talált helyi igények miatt szükség volt rá. Az egyházi nagybirtok sem mentesült a felosztás alól, annyi különbséggel a világi nagybirtokhoz képest, hogy száz hold mindenképpen mentesült. A háborús bűnösöktől, a Volksbund és egyéb fasisztának tartott szervezetek tagjaitól, szervezőitől, illetve a német hadseregbe önként jelentkezőktől automatikusan elvették a földjeiket.
Fontos, hogy a rendelet különbséget tett „úri és paraszti birtok” között. Az utóbbi esetében kétszáz hold mentesítése kötelező volt, így csak az ennél nagyobbak felosztására volt lehetőség. Ezek a birtokosok a kisgazdapárt bázisát jelentették, ezért tettek gesztusokat nekik, hiszen a koalícióban vezető szerepet betöltő párt saját támogatóit vesztette volna el, ha nem védi meg a földjeiket. A szegényparaszti rétegek köreiben ez az intézkedés már kevésbé volt népszerű, mert a földigényeket így sem lehetett mindenütt kielégíteni. Tovább fokozta a problémát, hogy a megyei nagybirtokok jelentős része erdőbirtok volt, amelyet nem lehetett felosztani. Ilyen körülmények között gyakran nem tartották be a paraszti birtokok mentesítését kétszáz holdig, ami ellen a módosabb parasztok rendszerint fellebbezést nyújtottak be a megyei földbirtokrendező tanácsokhoz, de ezek nagy részét elutasították.
Birtokokmányt adnak át egy újgazdának a földosztáson Újpesten 1945-ben
A kövesdi példa
A törvény jogos földigénylőnek tekintette az uradalmak cselédeit, a nincstelen mezőgazdasági munkásokat, a törpebirtokosokat és a nagycsaládos kisbirtokosok felnőtt fiúgyermekeit, akik az öröklés során várhatóan öt holdnál kevesebbet kaptak volna. Ezt később a kisiparosokra és jogi személyekre is kiterjesztették korlátozott keretek között.
Mezőkövesden mindössze négyszázötven földigénylőt tudtak birtokhoz juttatni, ennek következtében sokan kényszerűségből az áttelepülést választották. Egy Szabad Magyarországban megjelent, 1945. március 30-ai riport szerint Mezőkövesden csak négyszáznyolcvan holdnyi felosztandó földet írtak össze. Ennél feltehetőleg nagyobb területeket osztottak szét, de – mint a lap megírta – a mezőváros lakosságának igényeit nem elégítette ki az egyébként radikális földreform, amely a politikai és származási alapú diszkriminációtól sem volt mentes. Így történhetett meg, hogy a háború után a németek kitelepítése révén megüresedő házakat és földeket többek között mezőkövesdieknek utalták ki, akik így kerültek például Solymárra és környékére is jelentős számban.
A summás életforma azonban nem múlt el nyomtalanul, hiába számítottak a matyó bandák a legzártabb közösségeknek, akik idegenbe is magukkal vitték szokásaikat. A ma is ismert, rendkívül díszes matyó népviselet kialakulásában például szerepet játszott, hogy meg akarták mutatni a nagybirtokok cselédjeinek, akikkel egyébként kölcsönösen lenézték egymást, hogy ők is valakik, dacára annak, hogy hodályban alszanak.
Borítón: Summások csoportképe
