Magyarországon jól érzem magam, elég széles a közönség, ami engem ebben a hazában ért és felfog. Ez nekem elégséges – mondja az idén hetvenéves Bukta Imre. A magyar vidék lelkét a legérvényesebben megfogalmazó képzőművész úgy járt be nagy utat a vasesztergályosságtól a hivatalos elismerésekig, hogy közben az élete origója mindvégig a kicsi Heves megyei falu, Mezőszemere maradt.
Találkozásunk idején már hatodik napja tart az orosz–ukrán háború. A művészetről készültünk beszélgetni, de egyszerűen nem tehetjük meg, hogy ne ejtsünk erről is szót. Egy művész mit kezd ezzel a helyzettel?
Ezzel a helyzettel nem lehet mit kezdeni. Az első reakció nyilván a döbbenet, elakad a szó. Újfajta feszültséggel állok szemben, ahogy minden ember. Természetesen próbálok segíteni, ennyi, amit tehetek. Van egy Kijevbe szorult ukrán művész srác, akit el akarunk hozni ide, Szemerére. A korábbi művésztelep épületébe várunk egy kárpátaljai magyar családot is, ez már szerveződik.
A műtermében a mostanában készült művek közt egy katonaképet is mutatott, amit jóval az előtt festett, hogy egyáltalán szóba jött volna bármilyen konfliktus. Ez valamiféle ráérzés?
Idén hetvenéves leszek, készülök egy kiállításra, és ebben lesznek olyan munkák is, amelyeknek a személyes emlékeim az alapjai, például abból az időszakból, amikor 1971-től 1973-ig sorkatona voltam. Nem szerettem a katonaságot, ki szereti, de úgy gondoltuk, hogy az egész nem komoly, bohóckodás az igazi hadseregekhez képest. Csináltam erről egy nagy méretű képet, amelyen két katona búcsúzik a nagymamától. Ezt a képet sajnos most utolérte a történelem.
A személyes emlékei másként is összeérnek, hiszen nemcsak itt él már sok évtizede, de itt is született Mezőszemerén. Milyen családban?
Valóban itt születtem, nem kórházban, hanem otthon, a bába néni segítségével. A szülőházam is megvan, az öcsémék laknak benne. Az ablakból gyönyörű nagy jegenyenyárakat láttam, ezek később bekerültek a motívumaim közé.
Bukta Imre Mezőszemerén született 1952-ben. Munkácsy Mihály-díjas képzőművész, érdemes művész. 1980-tól tagja a Szentendrei Grafikai Műhelynek. 1982 és 1985 között Derkovits-ösztöndíjas. 1987-ben Smohay-díjas. A budapesti Fiatal Képzőművészek Stúdiójának elnökeként és rendszeres kiállítójaként működött. Első egyéni tárlatát 1978-ban rendezte. Fontosabb kiállításai: Ernst Múzeum (1988), Szentendrei Képtár (1993), Dunaújváros és Várfok 14 Galéria (1999), Kieselbach Galéria (2019). Részt vett a Vajda Lajos Stúdió és a Mamű csoportos tárlatain. 1980-tól többször szerepelt a velencei biennálén. Művei megtalálhatók a Magyar Nemzeti Galéria, a bécsi Albertina és több hazai múzeum gyűjteményében
Mivel foglalkoztak a szülei?
Édesanyám háztartásbeli volt, édesapám betanított kőművesként munkába járt Budapestre. A nagyszüleim paraszti életet éltek, az egyik nagyapám a termelőszövetkezetben szekerezett, a másikat soha nem tudták bekényszeríteni a téeszbe. Csak bagózott mindig, és köpött egyet, amikor Kádárról volt szó. Mivel bagózott, nem lehetett tudni, hogy most amiatt köp vagy a Kádár miatt.
Hogyan vezet egy tehetséges falusi gyerek útja a művészethez? Volt például egy tanára, aki észrevette, hogy mocorog önben valami?
Meg kell mondanom, hogy nem. Különösebb tehetséget nem mutattam. Igaz, hogy a rajzórán a faleveleket több osztálytársamnak én festettem meg, ők ötöst kaptak, én hármast, négyest, de ennél többet nem tettem. Otthon rajzolgattam inkább, hetedikes-nyolcadikos koromtól. Jó tanuló voltam, de a szüleim úgy gondolták, kell egy biztos szakma, így kerültem Egerbe, középiskolába. Művészeti gimnáziumról senki nem is hallott errefelé.
Mi lett ez a szakma?
Vasesztergályos.
Dolgozott is benne?
Keveset. Édesapám vitt be a munkahelyére, egy út- és vasútépítő vállalathoz, ott voltam a katonaságig. De nem volt hiábavaló az egész, talán a szakmámnak köszönhetem, hogy sok dologhoz ma is gyakorlatiasan állok hozzá.
Mikor kezdett komolyabban foglalkozni a festészettel?
Azért a középiskolában már festegettem. Megpróbáltam Egerben szakkört is találni, ez nem sikerült jól, mert a vezetője nem tartott elég tehetségesnek. A katonaságnál aztán jött egy váltás, amikor dekorációs munkára osztottak be, és az volt a dolgom, hogy a kor hőseinek a portréit megfessem a folyosóra. A katonaságon belül film- és fotószakkörre is jártam.
A művészet még ekkor is csak hobbi volt, vagy már sejtette, hogy valódi életpálya nyílhat általa?
Már érettségi után komolyan gondoltam a művészetet. A katonaságból hazakerülve találtam itthon is egy szakkört Mezőkövesden. Pető János grafikus vezette, összebarátkoztunk. Bravúrosan rajzolt, fekete-fehér litográfiákat készített. Utóbbit alaposan megtanultam tőle, és mindenféle más sokszorosító technikát; ebből később, a hetvenes-nyolcvanas években meg is éltem. A katonaság után az egri ÁFÉSZ dekoratőre lettem, kaptam egy kis műhelyt, ott dolgozhattam magamnak is. Egerből aztán vallásos propaganda tervezése miatt kitiltottak.
Miben állt ez a propaganda?
Ez egy linómetszet karácsonyi képeslap volt, rajta angyallal.
Ezt árulta?
Nem, a barátaimnak készítettem. Nem tudtam, hogy a műhelyhez másnak is van kulcsa. Akinek volt, egy művészkolléga, feljelentett.
Tudja, ki volt az?
Tudom. Felejtsük el. Lényeg, hogy Egerből mennem kellett, Leninvárosba – ma Tiszaújváros – kerültem, ahol a Tiszai Vegyi Kombinátban megürült egy dekoratőri állás. Itt rengeteg szabad időm volt, de a dekoratőri feladatot is el kellett látni, ami sok esetben nikecellből kivágott betűk, feliratok készítéséből állt, és rengeteg Lenin-fejet is csináltam. Különleges város volt, tele fiatalokkal, hiszen azelőtt nem létezett, egy búzamezőből nőtt ki. Forrt a kulturális élet is, a település gazdag volt, minden lehetőséget megadtak ehhez. Így én is tudtam festeni, művészettel foglalkozni, a kultúrházban az ottani fotó- és filmszakkör technikailag is jól fel volt szerelve. Erősen elszántam magam, hogy művész leszek. Akkoriban az állam úgy tartotta el a hivatásos festőket, hogy a Képcsarnok Vállalat megvásárolta a műveiket, amiket aztán megpróbált eladni. Nekem ez a rendszer nem tetszett, mindig munkából igyekeztem megélni.
Egy hónapos nyitvatartása alatt páratlan sikert ért el Bukta Imre Nálunk, vidéken című 2019-es tárlata a Kieselbach Galériában. Több mint nyolcezer látogatójával ez az esemény volt a rendszerváltás óta megrendezett legsikeresebb kortárs festészeti kiállítás, amelynek egy magángaléria adott otthont
Tényleg készített punkjelvényeket is?
Igen, mi kezdtük el Budapesten gyártani a punk- és rockjelvényeket a Király, akkor Majakovszkij utcában. Megterveztük a jelvényt, megcsináltuk a filmeket, fémlemezre nyomtuk. Az akkori furcsa világhoz hozzátartozik, hogy a lemezt hozzá egy repülőgépmérnök préselte ki maszekban, munka után. Az NDK-ból érkezett turisták hosszú sorokban álltak ezekért a jelvényekért, meg tudtunk élni a gyártásukból. Később inganyagokat nyomtunk, egész végeket.
Mikor kezdett kiállítani?
Az első kiállításom 1978-ban volt a Fiatal Képzőművészek Stúdiója tagjaként. Ezt talán áttörésnek is mondhatnám. Érdekes volt a szakmának, ahogy a tájat megközelítettem.
Hogyan?
Újfajta tájábrázolást dolgoztam ki, kicsit absztraktul – ez sikeresnek bizonyult. Itt mutattam be a fiktív épített gépszobraimat is, mint például a Mezőgazdasági gép a köztisztaság szolgálatában meg az Élvefogó címűeket.
Jól fogadta a kritika?
Annyira, hogy két év múlva meghívtak a párizsi biennáléra, a Georges Pompidou Központba. Akkor már nagyon hittem benne, hogy képes vagyok hozzátenni valamit a magyar művészethez. Mindig ez volt a célom. Talán jókor voltam jó helyen, szokták ezt így mondani. Akkoriban kezdődött a nyitás az amatörizmus felé, többek között a Makovecz-féle mozgalomnak is köszönhetően. Samu Gézára gondolok például, aki szintén amatőrként kezdte. A párizsi biennálé óriási dolog volt számomra. Aztán frenetikus hatással volt rám egy transzavantgárd kiállítás Berlinben: a Zeitgeist 1982-ben. A művészetemre nem erősen, de ez is hatott.
Melyik irányzathoz sorolták akkor, a hetvenes években?
Besorolást nem éreztem, nem is szerettem volna. Mondták, hogy egyéni mitologikus út az enyém. Ez szerintem nem talál, de az igen, hogy egyéni utat jártam. Ekkorra már Szentendrére költöztem, onnan ingáztam Szemerére.
A szentendrei művésztelepen lakott?
Nem, először albérletben, aztán egy kis lakásban a városban.
Azért ment oda, hogy bekapcsolódjék a szentendrei művészeti életbe?
Inkább véletlenül. Leninvárosban Farkas Ádám kísérleti műhely néven indított egy művésztelepfélét, ott műanyagokkal lehetett kísérletezni. Nem voltak jelentkezők, viszont a szentendrei Vajda-stúdiósok, ef Zámbó István, feLugossy László azt mondták, hú de jó, ők eljönnek. Megbeszéltük, Szihalmon találkoztam velük a bisztrónál, három kocsival érkeztek, így mentünk el Leninvárosba. Ott voltunk másfél hónapig. Összebarátkoztunk, ők hívtak, mondván, ott a helyem közöttük. Jól éreztem magam velük, hasonszőrű gondolkodásúak voltak, autodidakták, mint én, de inkább a posztdada stílust vitték abban az időben. Ahhoz nekem nem nagyon volt közöm, a Vajdán belül is megmaradtam külön utasnak.
A nyolcvanas években már művészként élt, úgy szerzett jövedelmet is. Adott el képet?
Nagyritkán igen, egy-egy országos tárlaton bekerültek a festményeim közgyűjteményekbe. Hála Istennek, ez a nyugdíjalapba beszámított, de megélhetésnek azért nem volt elég. Megbízásaim nyilvánvalóan nem voltak.
Miért nyilvánvalóan?
A szüleim arra neveltek, hogy amiért megdolgozol, az a tied, mindenért meg kell küzdeni. A művészetet nem tartottam munkának. Később a hivatásommá vált, de nem volt cél, hogy azért legyek művész, hogy ebből megéljek. Olyan munkát kerestem, amiből meg lehetett élni. Szentendrén például háromezer plakátot nyomtam a városnak. Meg is jártam, akkor nitrohígítóval dolgoztunk, a májamnak sokat ártott.
Szentendrének erős kisugárzása van, önre mennyire hatott?
Szentendrét nem a motívumok miatt szerettem meg, hanem a város hangulata meg a társaság miatt. Barcsay Jenő mondta egyszer, hogy „Bukta, maga huncut, de tehetséges”. Jóban voltam mindenkivel, de valahogy mindig haza kellett járnom. Ott akkor is azt a művészetet csináltam, amit innen, Szemeréről vittem. Azt a motívumvilágot dolgoztam föl. Volt, amikor annyira meggyengült az otthoni élmény, hogy vissza kellett jönnöm hosszabb időre feltöltődni.
A nyolcvanas évek második felétől Budapesten is sok időt töltött.
Kapóra jött az akkori szabad, lüktető budapesti élet, ahol megjelent a performansz, izgalmas installációk készültek. Nemcsak a művészeti eszközeim és a közvetítő médiumok bővültek ki, hanem a témakör is. Kicsit a szoció területére is átkalandoztam, ahogy a társadalmirendszer-kritikusság szintén bennem volt. Véletlenül belecsúsztam bezárásokba is. Samu Gézával 1981-ben kerestünk egy helyet a párizsi biennálé anyagának itthoni bemutatására, és a kőbányai Pataky István Művelődési Házra esett a választásunk. A megnyitó másnapján rátették a lakatot, bezárták. Azzal az indokkal tiltottak le minket, hogy rosszul volt megválasztva a kiállítás helyszíne, az ott élő emberek tiltakoztak. Én ezt nem hiszem, szerintem a vezetők lenézték a lakosokat. Volt egy másik eset is a Helikon Galériában, ott egy videóművemet vették le. Nem tudom, erre büszke lehetek vagy sem, de utóbb kiderült, hogy maga Aczél György szedette le.
„Művészetem témái, motívumai szülőföldemhez – szűkebben szülőfalumhoz – kötődnek, vizuálisan abból táplálkozom. Érzelmi kötődésem olyan erős, hogy két évtizednyi szentendrei lét után hazaköltöztem, és azonkívül, hogy ott alkotok és a felsőoktatásban tanítok, élem a falusi ember mindennapi életét, jószágaim vannak, szántok, vetek, aratok, ha tehetem, munkát adok roma és magyar embereknek, önkormányzati képviselő vagyok, tevékenyen részt vállalok a falu szebbé tételében és az egyre gyarapodó szegény réteg életfeltételeinek a jobbításában” (Részlet Bukta Imre a Magyar Művészeti Akadémián 2015. január 16-án elhangzott székfoglaló előadásából)
Ennek ellenére is vonzó volt a fővárosi művészeti élet?
A nyolcvanas évek közepén azért már majdnem mindent lehetett. Olyan időszaka volt a képzőművészetnek, kultúrának, ami igazán ritka: benne volt mindenkiben a lázadás és az összetartozás élménye, fantasztikusan éreztük magunkat. Tiszta helyzetek voltak, világos frontvonalak. Tudtuk, hogy egy kicsit a sorok között kell mondanunk a dolgokat, innen nem nagyon lehetett a sorokba bemenni, de ez bőven elég volt ahhoz, hogy kifejezzük magunkat.
A közönség értette?
Persze. Gondoljunk egy Bikini-, egy Hobo- vagy egy Bizottság-koncertre. Mindent értettek.
Hol lakott akkor?
Szentendrén. A nyolcvanas évek második felében önerőből saját műtermem lett, szép helyen, a művésztelephez közel. Ennek köszönhetem például a Deim Palival való barátságot. Jártak ki oda a szetások (Szegényeket Támogató Alap, a hatalom által ellenzékinek tekintett közösség – B. G.), mindenféle mozgalmak voltak. Én nem voltam soha aktivista, de tudtam ezekről. Aztán megtörtént a rendszerváltás, tudjuk, hogyan.
Mikor jött vissza végleg Szemerére?
A szentendrei művésztársadalom még korábban kettészakadt. Nyilván mindkét oldalon jó alkotók voltak, a társaság mégis kettévált. Jöttek a nyugatnémet turisták, peresztrojka, nyitás, érdekes lett a magyar művészet, elkezdték venni a műveinket, fontosak lettek a galériák. Én csináltam tovább azt, amit addig, megvolt a magam munkája, számos lehetőségem volt hála Istennek, például egy amerikai kiállítás Beke László segítségével. Részt vehettem egy nagy új-mexikói projektben is, ahol világhírű művészekkel szerepeltem együtt. Integrálódhattam volna a nyugati művészetbe, de nem akartam. Ahhoz, hogy az ember jelen legyen, ott kell élni.
Mezőszemere a kevéssé ismert települések közé tartozik, de részben Bukta Imre közreműködésével kissé divatba jött a falu, vettek házat Egerből, Pestről, sőt néhány család Finnországból is. Helyi lakosok kezdték megkérni, hogy segítsen eladni az ingatlanjaikat, ebből különös élmények fakadtak: „Ahhoz, hogy hirdetni lehessen, körbe kell fotóznom a házat. A parasztházak már elkeltek vagy lebontották őket, Kádár-kockák maradtak, ezekben ma is minden úgy van, ahogy harminc-negyven vagy még több éve, amikor kihaltak a lakók. Ilyenkor én vagyok az első, aki előtt megnyílnak ezek a mezőszemerei időkapszulák. És én vagyok az utolsó is, hiszen aki a házat megveszi, átépíti és belakja a maga módja szerint”
Mi alapján döntött úgy, hogy nem San Francisco, hanem Mezőszemere?
A kint maradás meg sem fordult soha a fejemben. Pedig már a párizsi biennálé idején is megtehettem volna, akkor a disszidálás jó pozíció volt külföldön, ajánlottak is lehetőséget. Később törvényesen mehettem volna, hívtak is.
Miért nem ment akkor?
A külföldi siker sikamlós. Az új-mexikói kiállítás után fölajánlottak egy év ottlétet, műtermet, utána pedig egy-két év megfuttatást az amerikai művészeti világban. Nem vállaltam, nem bíztam benne. Lehet, hogy egzotikusnak gondolták, amit csinálok, de úgy éreztem, hogy az én művészetem nyugaton nem úgy érvényesül, mint itthon. Úgy gondolom, hogy a műveimet idehaza sokkal jobban megértik. A nyolcvanas években voltak nyugaton kiállításaim az úgynevezett mezőgazdasági művészeti témakörben, az akkori téeszéletet ábrázoló képekkel. Nem értették, hogy mit jelent egy szovjet típusú termelőszövetkezet, fel sem fogták, hogy mit akarok mondani. Magyarországon sokkal jobban érzem magam, elég széles a közönség, ami engem ebben a hazában ért és felfog. Ez nekem elégséges. Nem akarok nyugati sikereket.
Nagyvárosi lakos sem akar már soha lenni?
Nyilván élhetnék Budapesten, lehetne száz négyzetméteres műtermem. Ehelyett van egy harminc négyzetméteres istállóm, aminek örülök. Így neveltek a szüleim, ezt a földet szeretem, itt érzem jól magam. A házam 2003-ban vettük. Réka, a feleségem sepsiszentgyörgyi, városi, nehezen szokta meg a falusi életet. Neki ez magány, nekem viszont éltető közeg.
A magyar táj mint olyan - Bukta Imre képeiről | Magyar Krónika
Bukta Imre mezőgazdasági művészete sajátos jelenség a hazai képzőművészeti színtéren. Festményein, grafikáin, installációiban és performanszaiban a mai magyar vidék rögvalóságának ellentmondásos romantikája sűrűsödik össze.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
