Térey János: Nagy tervekkel jöttem Rosmersholmba. Jelenkor, 2019
Bár Térey Jánost elsősorban a drámái, illetve a verses regény műfajának modernizálása miatt szokták a kritikusok a kortárs magyar irodalom meghatározó alkotójaként emlegetni, posztumusz verseskötete ismét bizonyítja, hogy költői életműve sem kevésbé jelentős teljesítmény a jelenkori líra színterén. A Nagy tervekkel jöttem Rosmersholmba ugyanis idő előtti szintézise annak a komplex versbeszédnek, amely a születésekor Ady Endre költészetéhez nyúlt vissza. Térey nemcsak az Ady-líra látszólag közvetlen megszólalásait vitte tovább, hanem azt a nem feltétlenül egyértelmű iróniát is, amely lehetőséget ad a lírai énnek, hogy különféle beszédmódokkal azonosuljon.
A Rosmersholm-kötetben a Téreynél „tulajdonosi szemléletnek” nevezett megszólalásmód (volt is egy ilyen című versgyűjteménye 1997-ben) egyszerre mutatja fel az ént a nyelv keménykezű birtokosaként, és rendeli alá magát neki azért, hogy képes legyen különböző karakterek bőrébe bújni – legtöbbször egyetlen versen belül. Ezt az az irónia biztosítja, amelyet a posztmodernhez tartozó avíttas dolognak tartanak ma a komolyság hívei. Ők úgy olvassák a Térey-szövegeket, mint amelyek egyértelmű üzeneteket, társadalomkritikát fogalmaznak meg, és ez az értelmezés például a Kilencvenes évek című vers listaszerű, az évtized meghatározó eseményeit leltározó szövege kapcsán első látásra valóban megállja a helyét. Ugyanezért volt a közösségi médiában nagy siker az Udvari kultúra is, amelyre könnyen ráolvasható, hogy a hatalmi pozíciókban lévőknek címzett kritika. Ámde ugyanilyen könnyen értelmezhető lenne a társadalom- és hatalomkritikusnak mondott beszédmód kifigurázásaként is: „Ha szalonban szerepelsz, / Az is udvari kultúra. / Ahol egy diktál, az már udvar”. Mert ami a kései Adynál már ott volt, és amit Térey átmentett és tökélyre fejlesztett, az pontosan a kettős irónia, az önmagát felszámoló irónia, amelynél eldönthetetlen, hogy egy kijelentés mennyire maga az ítélet, vagy hogy mennyire inkább az adott kijelentésről mond a versszöveg ítéletet: „Vasalt vagy, űzött és értelmiségi. / Ott élsz, ahol az irodista az isten, / A sajtó élet vagy halál”. Térey ennek úgy vált a mesterévé, hogy líráját polifonikussá tette, így abban már nem pusztán az irónia szül eldönthetetlenséget, hanem – és az irónia működésétől nem függetlenül – az sem megállapítható teljes bizonyossággal, hogy kinek a szólamában hangzanak el a versben megtett kijelentések, ennélfogva pedig nehéz hozzászögezni egyetlen beszélőhöz azokat. A versbeszéd ezért nem aládúcol egy egységes ént, hanem saját létesülésére irányítja a figyelmet, mint ahogy ez megtörténik a Fiatal főnök a személyi edzőjével párbeszédfoszlányaiban is. Vagyis a versekben a megszólalás létrehozza a megszólalókat, akiknek a karaktere ez alapján olvastatja magát egy menedzser, polgár, hivatalnok, satöbbi szólamaként. Ezt a polifóniát és szerepjátszást tükrözi a Régi színészek a kőszínházban, amely az igazgatóváltás apropóján egy megváltozott hatalmi térben úgy vet fel morális kérdéseket, hogy a moralitásnak a művészetekben a hétköznapi valóságtól eltérő módon történő érvényesülésére hívja fel a figyelmet: „Nem az a kérdés, / Adod-e Poloniushoz az arcodat; / Hanem hogy leszel-e Polonius?”
A kettős irónia még markánsabban van jelen, valahányszor a versek beszélője egy közösség nevében nyilatkozik meg. A veszteség és a trauma megfogalmazása ilyenkor sajátos mélységet kap, mint arról A hajdú, a nagykun, a tót meg a jász és az Avartalanítod című művek tanúskodnak. Előbbinél az etnikai olvasztótégelyként megjelenő én veszi sorba a szülőföld változásait, utóbbi pedig egyáltalában a mi megképezhetőségének dilemmájával szembesül; azzal, hogy a magyarság huszadik századi sorscsapásai mennyiben önsorsrontások, és mennyiben idegenek – tehát a nem mi – mesterkedései. Hovatovább felveti a kérdést, hogy nem éppen a megélt traumák és a felelősség vállalása lenne-e az, ami a kortárs magyar identitást a leginkább megalapozza az emlékezetpolitikává emelt hárítás és törlés helyett. Szintén a Térey-líra eddigi motívumai közé tartozik a város komplex képpé írása, ám Rosmersholm – ellentétben A valóságos Varsó (1995) vagy a Drezda februárban (2000) kötetekben szereplő városokkal – nem a helyi traumák kiterjesztése, hanem a gyorsan globalizálódott világ egyetlen helybe sűrítése. A kötet nyitóverseként az In situ úgy használja fel Athént mint Európa antik kulturális eredetének toposzát, hogy egyszersmind érvényteleníti a hagyományt Dél- és Észak-Amerika, illetve a Közel-Kelet toposzainak ugyanabba a térbe és időbe rendezésével. Nem csoda, hogy a záróstrófában az egyik hexameter a saját múltját idegenként szemlélő kultúráról szól: „Attika régi magától sincs / Meghatva, egyébként jól van”.
Posztumusz kötetével Térey a közéleti költészet általa kidolgozott beszédmódjával visszamenőlegesen is értelmezi az életművében eddig sikerrel alkalmazott lírai eljárásait. És ha a versek a rajtuk kívüli világról szóló, egyértelmű ítéleteket folyton felfüggesztik is, magáról a költészetről éppen az ilyesfajta beszéddel mondanak ki igazságokat.
Térey János (1970-2019) József Attila- és a Magyar Köztársaság Babérkoszorúja díjas író, költő, drámaíró és műfordító. A magyar verses regény megújítója, költészetében Ady Endre beszédmódjának folytatója. A szépirodalmi élet mellett darabjaival és fordításaival aktív tagja volt a színházi világnak is. Halála után a PIM Digitális Irodalmi Akadémia rögtön posztumusz taggá nyilvánította. Főbb művei: A valóságos Varsó (1995), Drezda februárban (2000), Paulus (2001), A Nibelung-lakópark (2004) Ultra (2006), Káli holtak (2018). Legutóbbi (második posztumusz) kötete Boldogh-ház, Kétmalom utca – Egy cívis vallomásai címmel jelent meg a Jelenkornál 2020 őszén.
Jász Attila a kortárs magyar irodalom karakteres alakja: költő, szerkesztő, esszéíró. Évtizedek óta ismerjük egymást, ezért is tegeződünk alább. Többször beszélgettünk már interjúformában is, ez alkalommal a baji szőlőhegyen álló házának hátsó teraszán ültünk le egy pohár somlói borral, hogy a mediterrán világról, a tengerről és az utazás misztériumáról merengjünk.
Vajda János Találkozások című verses regényének démoni nőalakját irodalomtörténeti konszenzus szerint Zerkovitz Szidónia ihlette. A csehországi zsidó családban született lány Budapesten próbált szerencsét, s bár a nyelvünket csak itt tanulta meg, magyar irodalomtörténetet és verseket írt – hogy aztán egy görög herceggel kössön botrányosan véget érő házasságot.
A szülei példája is inspirálta Losonczi Dávid Európa- és világbajnok birkózót, hogy az éves jutalmait jótékony célra fordítsa: tavaly a XX. kerületi Árpád-házi Szent Erzsébet-templom felújítását segítette. Történet egy huszonöt éves fiatalemberről, aki nem fél a kemény munkától, hisz az isteni jóságban, és tudja, hogy nincs fontosabb, mint hogy az ember boldog legyen.
A dorogi bányászhagyományt őrzi a 2020-ban megnyitott, különleges atmoszférájú Reimann Bányászattörténeti Miniverzum, amelyben interaktív megoldásokkal teszik élményszerűvé a környék múltjának megismerését.
Budapestről rózsaszín lányregénybe illő körülmények között került Athénba Zerkovitz Szidónia, de ennek a lányregénynek igencsak zordan alakult a befejezése. Bécsbe költözvén aztán erotikus versek szerzőjeként és a női emancipáció harcosaként vált ismertté.
A visegrádi ferences templom feltárása közben egy gyermek és egy felnőtt csontvázára bukkantak, akik mellé lakatot temettek. Több jel is arra utal, hogy valamilyen babonás szokás következtében hevertek a vastárgyak a halottak mellett – a kutatók nem zárják ki, hogy vámpírhiedelmek miatt temették így őket.
