Se pénze, se anyaga nem volt, ma már az Őrség híres pitéstálkészítője
Tóth János fazekasmester a régi iskola híve, és a díszítés helyett nála a funkcióé a prioritás.
Menü
Szöveg: Meszleny Zita
Fotó: Kováts Gábor
Tizenhárom évesen beleszeretett a cimbalomba, a rajongása azóta is töretlen. A hangszer hatására távoli vidékeken gyűjtött népdalokat, később mégis a szülőhelye, a Galgamente dallamvilága felé fordult. Épp tizenöt éves a zenekara, a Cimbaliband, de amikor találkozunk, olyan lelkesedéssel mesél az előző napi koncertjükről, mintha először állt volna színpadon. Unger Balázzsal az eseményt megörökítő videókat nézve kezdünk beszélgetni.
Hol készültek a felvételek?
A Gitármánia nevű táborba hívtak minket fellépőnek. A koncertünkön akkora buli kerekedett, amilyet rég láttunk. Tényleg úgy éreztük magunkat, mint a rocksztárok.
Hiányzott az érzés?
Elképesztően. Másfél évig nem igazán hallottunk tapsot, maximum tapsoló emodzsikat láttunk a csetablakban. Voltak online fellépéseink, adtunk sarokkoncerteket, mindent megtettünk, hogy talpon maradjon a zenekar, de a közönség, a visszacsatolás hiánya olyan lelki sérülés a zenésznek, aminél csak az okoz nagyobbat, ha nem zenélhet. Hiába adtunk bele apait-anyait a kamerák előtt a színpadon, egyszerűen nem éreztük, hogy vajon megszületett-e az a valami, amiért kitettük épp a szívünket. Ezek után nagy élmény volt azt látni, hogy népzenére, népzenealapú számokra, mint amilyeneket mi játszunk, így tomboltak a fiatalok.
Nem nehéz ma népzenével táncra bírni a közönséget?
Itthon van a népzenével kapcsolatban egy jó adag gátlás az emberekben. Mivel tudják, hogy ez féltve őrzött kincsünk, nem nyúlnak hozzá, inkább tisztelettel teli távolságtartással szemlélik, vagy ami rosszabb, azt érzik, nincs közük hozzá, esetleg egyenesen cikinek tartják. Nem mernek rá táncolni, mert nem ismerik a lépést, és nem tudják, szabad-e rá csak úgy felállni és szabadon bulizni.
Ez csak nálunk van így?
A külföldi simán elkezd bármit táncolni a kalotaszegi csingerálásra vagy a dunántúli ugrósra. Nem érzi azt a kötöttséget, amit a magyar a saját dallamaival kapcsolatban. Ráadásul máshol nem is húznak olyan éles vonalat a világ- és a népzene között, mint itthon. Annak, hogy mi igen, van jó oldala, hiszen nagyon meg kell becsülnünk a hagyományos népzenét, azt a kincset, ami nálunk szinte unikális módon és minőségben maradt fenn. Mégis látni kell, hogy elég szűk és zárt közeg a népzenei, ráadásul magas szintű tudást követel meg, emiatt viszont nehezen jut el a szélesebb közönséghez. Mi ebben lehetünk kapocs. El tudjuk vinni a népzenét a néphez. Hozzá merünk érni a formához, merjük keverni a népzenét más műfajokkal, a mai stílusokkal, és ez a közönséget is felszabadítja.
Azért már egyre több hazai zenekar nyúl népzenei elemekhez, és építi be a számaiba.
Igen, de ott általában a pop, a rock vagy egyéb stílus az alap, és abba emelnek be néhány olyan elemet, mint a hegedű, a furulya vagy egy ismerős dallam. Nálunk ez fordítva van. Mi a népzenéből jövünk, az volt ránk először hatással, és onnan építkezünk. A stabil népzenei alap határait tágítjuk; játszunk, kísérletezünk. Szeretjük, hogy élhetünk a mai stílusok elemeivel, a kor adta lehetőségekkel.
Ön hogyan tett szert ezekre az alapokra?
Anyukám ének-zene szakos óvónő volt, így állandóan ment otthon, Szadán a lemezjátszó. Mindenevő voltam – ami meg is látszik a mostani zenénken –, a szintipoptól kezdve a death metalig bármi jöhetett. Annyira vonzott a ritmus, hogy ötéves koromban apukám csinált nekem az otthoni tárgyakból egy dobfelszerelést, amin minden számot ledoboltam. A népzene viszont csak kisiskolás koromban kezdett igazán foglalkoztatni. Először citeráztam, majd jött a hegedű és a brácsa. Aztán tizenhárom voltam, amikor a hegedűtanárom megkérdezte, nem lenne-e kedvem cimbalmozni. Akkor még azt sem tudtam, mi az, de amint kipróbáltam, éreztem, hogy nekem ez a tökéletes hangszer. Lehet rajta ritmust játszani, mint a dobon, kíséretet, mint a brácsán, és egyben dallamhangszer is, mint a hegedű. Mindent egyesít, amit szeretek. Ez akkora felismerés volt, hogy ott minden eldőlt. Tudtam, hogy zenész leszek, amit gyorsan ki is jelentettem a szüleimnek.
Jól fogadták a hírt?
Apukám kért, hogy legyen valami civil foglalkozásom, így informatikai technikusként végeztem. Ettől ő megnyugodott, és én is csak több lettem általa. Az azonban tisztán látszott, hogy a zene az utam. Cimbalom szakra mentem a főiskolára, közben 1998-tól már az Állami Népi Együttesben játszottam. Akkortájt volt egy érdekes történet, ami menekülőútnak indult, mégis meghatározó fordulata lett az életemnek. Behívtak katonának. Veszprémbe kellett mennem őrnek. Elég szorult helyzetbe kerültem, hiszen nekem fellépéseim lettek volna az Államival, mégsem akartak elengedni. Ekkor találkoztam a galgamenti Tura polgármesterével. Ő ajánlotta, hogy legyek polgári szolgálatos, tanítsak zenét a helyi iskolában, cserébe eljárhatok a fellépésekre. Így jött az együttes mellett a tanítás az életembe, aztán később Turára is nősültem.
Tizennyolc évesen már az Állami Népi Együttesben cimbalmozott, ami talán a szakma csúcsa. A gyorsan jött siker után mi hajtotta tovább?
Ha kicsit megfáradtam volna, rögtön megmutatta az élet, mennyi minden van még a cimbalomban. A különleges produkciók, közreműködések új lendületet adtak. Nagyon élveztem, amikor például Dresch Mihály invitált a zenekarába. Aztán sokat segített, hogy mindig mentem a cimbalom után. Elkezdtem olyan helyeken gyűjteni, ahol jobban beépült a hangszer a zenekultúrába. Jártam a Balkánon, Moldovában, Romániában. A sokféle zenei élmény hatására alakult meg a most tizenöt éves Cimbaliband is.
A nagy Állami után szeretett volna valami kisebb sajátot?
Nem volt ez olyan tudatos. Inkább sorsszerűen alakult, ahogy a fontos dolgok történni szoktak. Készítettem egy szólólemezt Pál István Szalonna zenekarával, de a bemutató egy napra esett az Állami Népi Együttes fellépésével, így csak engem engedtek el, a zenekar nem tudott eljönni velem. Egyedül mégsem állhattam színpadra, így nagy hirtelen verbuválnom kellett egy bandát, a tagok egy hét alatt megtanulták a műsort. Mivel a gyűjtések során mélyebben megismert balkáni stílus volt nekik is otthonos, ilyen dallamokat játszottunk, és ez a vonal – a magyar népzene és a modern stílusok mellett – azóta is meghatározó. A bemutató pedig olyannyira jól sikerült, hogy elkezdtek jönni a fellépések. Először még csak évi négy-öt, ma pedig már nyolcvan-száz.
Ahogy említette, gyűjtött népzenét bő ezer kilométerre innen, könyvet mégis a galgamenti vonósokról írt. Mi késztette arra, hogy az egzotikus utazások után a saját szülőfalujában és környékén kutasson?
Az ars poeticám része, hogy ha valaki műveli az autentikus népzenét, akkor annak a lakóhelye zenéjét kell az első helyre tennie, azzal kell a legtöbbet foglalkoznia, felelősséget kell vállalnia érte. Ennek szellemében kutattam a kilencvenes évek közepétől a kétezres évek közepéig a galgamenti falvak zenéjét. Kötelességemnek éreztem, hogy ezzel adózzak a saját territóriumomnak.
Mi volt a gyűjtés tapasztalata? Van a térségnek saját, megragadható zenei hagyománya?
A Galgamente speciális helyzetben van. A közelében terül el a főváros, ezért keveredik benne a városi és a vidéki hatás. Amikor elkezdtem gyűjteni, már nem lehetett tiszta forrásból dolgozni, de a zavaros zenei közegben is el lehetett csípni izgalmas dallamokat, történeteket, csak tudnom kellett, mit keressek.
Hogy zajlott a keresés?
Úgy gyűjteni, mint Moldovában, ahol csak odamentem, kértem, hogy játsszanak valamit, és szinte biztos voltam benne, hogy valami értékes dallamot fogok hallani, már nem lehetett. Irányított gyűjtés zajlott. Elmélyedtem a szülőhelyem zenei világában, és ezekre a tapasztalatokra építve mutattam a helyieknek konkrét dallamokat, majd arról faggattam őket, ismerik-e ezeket vagy esetleg a változatukat, tudnak-e bármi hasonlót. De nemcsak a zenére, hanem a zenészek történeteire, emlékeire, a galgamenti életérzésre is kíváncsi voltam. Kartal, Aszód, Domony – igyekeztem mindenhová elmenni. Betértem a helyi kocsmákba, körbekérdeztem, hol laknak a falu zenészei, aztán becsöngettem hozzájuk, kérdezgettem őket. Emlékezetes beszélgetések születtek, rengeteget tanultam belőlük emberségről, zenéhez való hozzáállásról.
A gyűjtések változtattak valamit a szülőhelyéhez fűződő viszonyán?
Eleve minden kis faluhoz volt valami kötődésem, de a gyűjtés során valahogy mélységében is enyém lett ez a környék. Elég ragaszkodó típus vagyok, fontos nekem ez a vidék, hiszen a felmenőim egyik része régi galgamenti család, de a másik oldalról is már a nagyszüleim letelepedése óta ide kötődöm. Ez sokat számít nekem. Mint ahogy azt is jó volt megtudni, hogy van cimbalmos az őseim között; amikor rátaláltam a hangszerre, még fogalmam sem volt róla. Nagymamám kérdezte egyszer: hé, Balázskám, tudtad, hogy a te üknagymamád, a Bartha Mariska is cimbalmozott? Az 1900-as évek elején ugyanis virágzott a cimbalomkultúra itthon. Szinte nemzeti jelkép lett, az úri kisasszonyok pedig a zongoráról áttértek a cimbalomra. Sajnos nem maradt fenn erről a családi történetről sem kép, sem hang, de jó tudni, hogy van egy ilyen szál, amely még jobban a cimbalomhoz köt.
Ezt a szálat szövi tovább a zenetanítással?
Inkább a korábban említett felelősségtudat miatt oktatok, mert amúgy nagy adag őrültség, elhivatottság, önbizalom és háttér kell ma a tanításhoz. Már harminc-negyven zenélni tudó, és remélem, szerető tanítvány kijött a kezeim közül. Én ezt tudom adni, és ezzel tudok visszaadni valamit a környéknek. De nagyon kellenek ide a cselekedni vágyó fiatalok is, akik nemcsak a Facebookon és a hasonló oldalakon élnek közösségi életet, hanem az azon kívüli valóságban is. Jó lenne a kultúra minél több dimenzióját ápolni és összekapcsolni, hogy aki zenét tanul, tudja használni, megmutatni, a zene a találkozás eszköze is legyen, mondjuk táncházak, fesztiválok, koncertek által. De hogy ez megvalósul-e, rajtunk és az utánunk jövők elhivatottságán múlik.
A honlapját olvasva megakadt a szemem egy mondaton: azt írja, a gombászás a hobbija. A koncertek, az oktatás és a család mellett mikor tud hódolni ennek a szenvedélyének?
Hát igen, épp a beszélgetésre jövet ámultam el, amikor megláttam, hogy az egyik épület falán déli tőkegomba nő. Az egyik legfinomabb fajta. Amúgy tizenöt éve gombászom, a galgamenti erdőkben tanultam ki a fortélyait. Talán a gyűjtögető ősemberi ösztönöm éled fel bennem, annyira meg tudok örülni annak, ha találok a természetben mászkálva valami ehetőt. Az erdőjárás mellett biciklizem is. Szükségem van az egyedüllétre, hiszen otthon, a zenekaromban, a koncerteken, az iskolában, mindig mindenhol emberek, hangzavar, nyüzsgés vesz körül. Jólesik néha magamra utalva, csendben lenni, hallani a gondolataimat. Kell az egyensúly, a zene mellé a csönd, és szerencsére nekem mindkettőből kijut.
Tóth János fazekasmester a régi iskola híve, és a díszítés helyett nála a funkcióé a prioritás.
A Hortobágy szívében működő madárkórházba az egész országból érkeznek a sebesült és beteg madarak. Többségük gyógyultan tér vissza a természetbe, a tartósan sérültek pedig a Hortobágyi Madárpark lakói maradnak. Mi is meglátogattuk a különleges intézményt.
Cseppke, a csikó története nemcsak a Przsevalszkij-lovakat, de a puszta élővilágát is bemutatja a cselőpóktól egészen a rétisasig. Török Zoltán kamaszkorában fedezte fel a Hortobágyot, és nem tud betelni vele. Pedig a világ megannyi vidékéről készített már sokszorosan díjazott természetfilmeket.
Az Őrségi Nemzeti Parkban az európai bölénycsorda mellett vadlóménest alapítanak, hogy vizsgálhassák, milyen is lehetett az Őrség abban az időben, amikor még a nagy növényevők tevékenysége alakította a táj képét.
Az őszi túrának mindig egyedülálló hangulata van, a fények és árnyékok játéka, a színpompás elegyes erdők, a táj illatai különleges atmoszférát teremtenek. Pláne páratlan élmény ebben az évszakban kirándulni olyan környezetben, mint az ezerarcú Börzsöny, azon belül is Zebegény és környéke.
A Magyar Krónika Zebegénybe látogatott, Zebegény pedig a Magyar Krónikába. Egy-egy ilyen alkalom – a kandalló tüzéhez hasonlóan – rávilágít arra, hogy mennyire hiányoznak az életünkből ezek az alkalmak, amikor néhány órára offline állapotba kerülhetünk.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
