Háy János: A cégvezető. Európa Kiadó, 2020
Háy János irigylésre méltóan nagy munkakedvű író. Nem A cégvezető az idei első kötete: a „karanténvírus” idején készült Ne haragudj, véletlen volt – Szükségnapló már a nyár elején megjelent, ezt követte ősszel a most tárgyalt regény, és már előkészületben van a sorban harmadik mű is.
Talán nem is a munkakedv a legjobb szó arra, ami Háy Jánost, legalábbis kívülről nézve, hajtja, sokkal inkább az a szüntelen belső kényszer és kíváncsiság, amivel a hétköznapi életünket (a sajátját is) és az egymás közti szövevényes viszonyainkat figyeli. Hogy A cégvezető a megszokott stílusjegyek, így például a képtelenül hosszú és kanyargós mondatok ellenére mégis tud újat mondani, az a meglepő helyszínválasztásnak is köszönhető: az ide-oda kóválygó szereplőket ezúttal nem a „vidékiség”, hanem Budapest és a nagyvárosi léttel együtt járó attitűd köti össze. Itt csomózódik össze a névtelen cégvezető és a vele ideig-óráig kapcsolatba kerülők sorsa, mintha egy labirintusban bolyonganánk a mininovelláknak is beillő kitérők közt. A cselekményt a hely és a főszereplő személye mellett a sok-sok apró árulás is összeköti, különös tekintettel a házasságtörés(ek)re – ennek is vannak bőven előzményei a Háy-univerzumban, elég csak a Házasságon innen és túl című kötetre gondolni.
Így lehet, hogy az olvasás során egyszer csak arra jövünk rá, hogy hiába a tipikus jegyek, például a siker soha le nem vethető álarca, a cégvezető valójában „mi vagyunk”. („Azt kérded, mi közöd hozzá? Te is cégvezető vagy, akár van bejegyzett céged, akár nincs, mert azt az embert, aki vagy, te vezeted. A cégvezető a te életed könyve.”) A csel, amivel az író eléri, hogy akár a finom kulturális utalások dekódolása nélkül is bele tudjunk helyezkedni az ő vagy az urbánus kasztrendszer bármely tagjának helyzetébe, nagyon egyszerű: a sztereotip, egy-egy vonással mégis egyénített karakterek egyikében biztosan magunkra ismerhetünk. Annál inkább is, mert ebben a „sorskavalkádban”, ahogy Háy maga definiálta könyve műfaját, Magyarország elmúlt harminc éve is vastagon benne van a rendszerváltás eufóriájától a teljes kiábránduláson át a 21. század magunk teremtette, „körmönfont” rabszolgaságáig és a generációról generációra átörökített, egyre mélyülő árkokig. („Mert törzsi viszonyok között élünk, csak ott érezzük jól magunkat, ahol a saját fajtánk van. Egy-egy új ismeretségkor néhány kérdéssel feltérképezzük a másik törzsi hovatartozását – milyen rádiót hallgatsz, milyen tévét nézel, és ott voltál-e azon a tüntetésen, jártál-e Kolozsváron –, s csak akkor engedjük magunkhoz közelebb, ha velünk azonos törzshöz tartozik.”)
Mindez azonban csak kulisszája egy sokkal fontosabb ügynek: megmutatni, hogy minden ember élete a saját univerzumában pont ugyanannyira érvényes, mint a miénk, függetlenül attól, a társadalmi ranglétra melyik fokáról igyekszünk nagy elánnal lesajnálni az alattunk állókat. Háy elnéző humora és – bár ez ellen biztosan hangosan tiltakozna – szelíd emberszeretete különösen üdítő kivételnek számít a kegyetlen cinizmus és panaszkultúra idején. A cégvezető után is csak épphogy egy picit fáj, ha arra gondolunk, hogy igen, az élet már csak ilyen: „a testünkkel igen, de szívünkkel nem tud elbánni az idő”.
Hajdú Farkas-Zoltán regényfolyamában a pálfordulásokkal és egyszerre jó és rossz szereplőkkel teli közép-európai történetek mellett saját és családja életét is meséli. Az íróval a kézírás fontosságáról, a posztmodernről, a progresszív és a konzervatív irodalomról beszélgettünk, és arról is, miként interjúvolta meg a világhírű filozófust, Hans-Georg Gadamert.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
