Szöveg: Demeter Anna
Fotó: Kováts Gábor
A Soproni Múzeum kiállítóhelyei közül kiemelkedik egy – két rangos díjjal is elismert – hiánypótló közösségi tér, ahol a gyerekek játékos módszerekkel, egy különleges időutazás során fedezhetik fel a régi korok világát. Az Eggenberg-házban található Macskakő Gyermekmúzeum egyedi vállalkozás: egyszerre épít identitást, és merészen újradefiniál.
„Virág, nyomtassak még néhány lapot, vagy ennyi elég lesz? Szerinted elkészülünk délutánra?” – halljuk a kérdéseket valahonnan. Martos Virág, a történelmi belvárosban található Macskakő Gyermekmúzeum egyik ötletgazdája és múzeumpedagógus kurátora nemsokára reagál is, csak előbb gyorsan kiszalad hozzánk a bejárathoz. Egy vidám, hangulatos helyiségbe vezet bennünket, ahol a rengeteg lufi között megpillantjuk Szabadhegyi Zitát, a múzeum másik meghatározó alakját, aki az imént a délutáni programmal kapcsolatban érdeklődött. „Persze, nyomtass még párat!” – válaszolja velünk visszatérve Virág, majd elmeséli, hogy a sok lufi egy szülinapi buli maradványa, ők pedig épp a Mentsük meg Julcsit! című nyomozós játékra készülnek. A keretmese szerint a soproni Lenck-villában dolgozó Julcsi ugyanis nagy bajba keveredett: ígéretet tett asszonyának, hogy megsüti a híresen finom Panama-tortát, amelynek titkos családi receptjét csak Sever Mihály pékmesterrel osztotta meg a nagyságos Stornóné asszony. A recept azonban sajnálatos módon eltűnt… A szerelmi történettel is átszőtt nyomozós játék kultikus soproni helyszíneken vezeti végig az érdeklődőket. „Így a résztvevők közösen gyűjtenek információkat a korabeli életmódról. Van egy nagyon csinos kolléganőnk, aki remek Julcsi lesz, az elején ez volt az egyetlen biztos pont – mosolyog Zita. – Már az utolsó simítások zajlanak, de egy ilyen program sokféleképpen alakulhat. De nem is baj, nálunk ez mindig így zajlik.”
Öt évvel ezelőtt a Macskakő is hasonlóan indult. A lelkes és kreatív csapat egyet biztosan tudott: különleges helyet szeretett volna létrehozni a gyerekek számára, amely az egyenkiállítások világából kiszakadva élményt kínál. A kezdeti bizonytalanságra és a megvalósítás lépéseire visszaemlékezve Zita és Virág is úgy látja, az alkotási folyamatokkal párhuzamosan az ő szerepük is formálódott. A tervezés első pillanatától kezdve jelen voltak. Gletteltek, festettek, varrtak, szerveztek. „Talán pont ettől vált az egész egyedivé. Lehet, hogy nem működik rendesen például egy kis fiók – mert mi készítettük –, de valahogy rajta van a kezünk nyoma. A saját képünkre tudtuk alakítani a helyet” – mondják, majd hozzáteszik, akkoriban a gyermekmúzeum kifejezés már önmagában formabontó volt, hiszen a kiállításokat általában nem a legkisebbek igényeire szabják. Pláne nem vidéken. Ahhoz, hogy kitalálják, mégis hogy tudná egy múzeum lekötni a gyerekek figyelmét, a két szakember a külföldi példák felkutatásán és a szakirodalom áttanulmányozásán túl a helyi pedagógusok segítségét is kérte. A közös ötletelés meghozta gyümölcsét, a bevont szakemberek azóta is visszajárnak a programokra, örömmel hozzák a csoportjaikat a Macskakőbe.
A Macskakőben a szülőkre és a pedagógusokra is gondolnak. A gyermekmúzeum egyik ötletgazdája, Tóth Imre igazgató szórakoztató, csattanós történeteinek segítségével könnyedén kalauzolják végig a családokat, csoportokat a kiállításon
A név eredete nem okoz nagy fejtörést. A soproni belváros karakterét részben az apró, négyszögletes kövekkel kirakott utcák adják. Az idelátogató gyerekek is ezeken sétálva érkeznek a múzeumba és a múltba. A múzeumpedagógusok a belső udvaron lévő bejáratnál fogadják a kicsiket, és épp csak néhány szóban mesélnek nekik az épületről. A ház a 17. században Eggenberg hercegnéé volt, aki rokoni kapcsolatainak hála engedélyt kapott, hogy a házában evangélikus istentiszteletet tarthasson, amire szinte mindennap sor is került. Erre emlékeztet a bejárat fölötti szószék. „Nekem személyesen meghatározó ez a történet – meséli Virág. – A dédapám és a nagyapám is evangélikus lelkész volt, nagymamám pedig soproni lány. Én nem itt születtem, a főiskolai tanulmányaim miatt érkeztem a városba, sőt a családi kötődés is később tudatosult bennem, így idővel nemcsak érdekessé, fontossá is vált számomra a hely.” Zita hozzáteszi, ha bárhol máshol lennének, akkor is hasonló szellemiségben dolgoznának. „A célunk, hogy a gyerekek ismerjék és szeressék a környezetüket, érezzenek felelősséget iránta.”
Mint Zitától megtudjuk, a kiállítás során Eggenberg hercegné alakja is feltűnik, de ügyelnek rá, hogy ne vigyék túlságosan tudományos, történelmi, nehezen befogadható irányba a tematikát: „Inkább azon dolgozunk, hogy élőbbé tegyük az alakját. A bejárat melletti monitoron a gyerekek megnézhetik, ahogy a hercegné sétál a házban, panaszkodik a rossz idő miatt, várja a kocsisát.”
A kiállítótérbe érve nagybetűs idézet fogad bennünket: „Egy pillanatra vagy a bármikortól.” Itt a múzeumpedagógusok arra szokták kérni a gyerekeket, hogy csukják be a szemüket, és utazzanak el képzeletben valahová. „Ezek a pillanatok a legszebbek a Macskában. Amikor tíz-tizenöt gyerek becsukja a szemét, és bármit mondhat. Ezután pedig együtt utazunk a jelenből a múltba, majd vissza a jelenbe” – mondja Virág. A csoportok sorra bejárhatják a helyiségeket, amelyeket egy átlagos gyerek napirendjét követve alakítottak ki. „Talán merészség volt, hogy a legegyszerűbb témával foglalkozunk, de szerintem a kicsik életében nagyon fontos a rutin, a reggeli készülődés, az öltözködés, az iskola, az evés, az alvás. Így a nekik ismerős helyzeteken és tárgyakon keresztül tudjuk bemutatni a múzeum gyűjteménye szempontjából izgalmas korokat” – folytatja Zita.
A kurátorok olyan tárgyakat választottak a gyűjteményből, amelyeknek történetük van. Ilyen például az az étkészlet, amelyet soproni látogatásakor az utolsó magyar királyi házaspár használt. A IV. Károlyt és Zita királynét elszállásoló család annak idején a szomszédtól kapta kölcsön a csészéket, tányérokat, később pedig a múzeumnak ajándékozta az értékes darabokat. A műtárgyak mellé azonban nem féltek elhelyezni mai eszközöket sem. Így kerülhetett az aranytányér mellé műanyag gyerektálka, a zsebóra mellé digitális, a báli magas sarkú párjául pedig magas szárú tornacipő. A gyerekek ezután korabeli ruhákba öltözhetnek, fűszernövényekkel ismerkedhetnek, mikor pedig a napirendben az iskola idejéhez érnek, miközben szabadon firkálhatnak a falra, régi képek segítségével közösen gondolkodnak arról, vajon milyen lehetett a környező falvakból mezítláb iskolába járni.
Eggenberg hercegné valószínűleg elégedetten mosolyogna, ha látná, hogy az öröksége él, udvara ma is igazi közösségi tér – fut át az agyunkon a gondolat, mikor a helyiségeket végigjárva újra kiérünk a szabad levegőre. Eközben Zita arról mesél, a Macskakő a saját programjai mellett sok rendezvényt befogad, emellett tanulási nehézségekkel küzdő, sajátos nevelési igényű és állami gondozott gyermekeknek is tartanak itt szakértők bevonásával foglalkozásokat. „Én már szinte otthon vagyok itt” – teszi hozzá Virág. Mivel ő sem munkahelyként tekint a kiállításra, az ideérkezők is felszabadultabban járják be a helyet. És pont ez a Macskakő hosszú távú célja. A kurátorok azt remélik, ha személyre szabva, a szokásos korlátok lebontásával, skatulyák nélkül mutatják be és szerettetik meg a gyerekkel a gyűjteményt, az kaput nyithat számukra más múzeumok, múltba vezető más utazások felé is.
Ha egy hely csak a saját nevével írható le, az valódi siker. A Már Vártalak egyszerre pékség, kávézó, könyv- és játékbolt, közösségi tér és kultúrmisszió, de leginkább Székesfehérvár közös nappalija. Igazodási pont. Fogalom. Törzsvendégei naponta élik a teret, amelyet egy házaspár tart fenn nekik több mint tíz éve.
Gyönyörű épület, történelmi család, szerelem, halál. Nádasdladány a magyar történelem egy darabja.
Károlyiak, Fehérvárcsurgó. A hatalmas, százszobás, romantikus kastély a Bakony és a Vértes között, a Móri-árokban várja a látogatókat. Izgalmas múltját többek között a családi receptek is megőrizték.
A Budapesttől alig másfél órányira lévő kastély történetében a szabadkőművességtől a futballig minden akad.
Egy élet alatt százat leélni nemes, nehéz, értékes feladat. Hivatás. A tánc ősi, egyetemes nyelvének átadására vállalkozott Egerházi Attila Harangozó Gyula-díjas táncművész, rendező-koreográfus, a Székesfehérvári Balett Színház igazgatója. A Teremtő alkot, mondja, ő szerepét tekintve csupán társalkotó, egy ajtó, amely minél szélesebbre szeretné tárni a szárnyait. A függönyön túlról kérdeztük.
Valahol mindig szól a zene, valahol mindig zajlik egy dráma. A színház szeszélyes üzem, tele tehetséges, elkötelezett, izgalmas emberrel. A Vörösmarty Színházban Bécsi Attila üzemeltetési vezető és Németh Mariann rendezőasszisztens kalauzolt végig bennünket.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
