Helyén kell kezelni a gyógynövényeket és az orvoslást is
Lencsés Rita gyógynövényszakértő és végzett természetgyógyász patikus felmenőinek hála lett a gyógynövények szerelmese, és célja, hogy tudását másokkal is megossza. Mindezt élményteli módon.
Szöveg: Demeter Anna
Fotó: Kováts Gábor
A Soproni Múzeum kiállítóhelyei közül kiemelkedik egy – két rangos díjjal is elismert – hiánypótló közösségi tér, ahol a gyerekek játékos módszerekkel, egy különleges időutazás során fedezhetik fel a régi korok világát. Az Eggenberg-házban található Macskakő Gyermekmúzeum egyedi vállalkozás: egyszerre épít identitást, és merészen újradefiniál.
„Virág, nyomtassak még néhány lapot, vagy ennyi elég lesz? Szerinted elkészülünk délutánra?” – halljuk a kérdéseket valahonnan. Martos Virág, a történelmi belvárosban található Macskakő Gyermekmúzeum egyik ötletgazdája és múzeumpedagógus kurátora nemsokára reagál is, csak előbb gyorsan kiszalad hozzánk a bejárathoz. Egy vidám, hangulatos helyiségbe vezet bennünket, ahol a rengeteg lufi között megpillantjuk Szabadhegyi Zitát, a múzeum másik meghatározó alakját, aki az imént a délutáni programmal kapcsolatban érdeklődött. „Persze, nyomtass még párat!” – válaszolja velünk visszatérve Virág, majd elmeséli, hogy a sok lufi egy szülinapi buli maradványa, ők pedig épp a Mentsük meg Julcsit! című nyomozós játékra készülnek. A keretmese szerint a soproni Lenck-villában dolgozó Julcsi ugyanis nagy bajba keveredett: ígéretet tett asszonyának, hogy megsüti a híresen finom Panama-tortát, amelynek titkos családi receptjét csak Sever Mihály pékmesterrel osztotta meg a nagyságos Stornóné asszony. A recept azonban sajnálatos módon eltűnt… A szerelmi történettel is átszőtt nyomozós játék kultikus soproni helyszíneken vezeti végig az érdeklődőket. „Így a résztvevők közösen gyűjtenek információkat a korabeli életmódról. Van egy nagyon csinos kolléganőnk, aki remek Julcsi lesz, az elején ez volt az egyetlen biztos pont – mosolyog Zita. – Már az utolsó simítások zajlanak, de egy ilyen program sokféleképpen alakulhat. De nem is baj, nálunk ez mindig így zajlik.”
Öt évvel ezelőtt a Macskakő is hasonlóan indult. A lelkes és kreatív csapat egyet biztosan tudott: különleges helyet szeretett volna létrehozni a gyerekek számára, amely az egyenkiállítások világából kiszakadva élményt kínál. A kezdeti bizonytalanságra és a megvalósítás lépéseire visszaemlékezve Zita és Virág is úgy látja, az alkotási folyamatokkal párhuzamosan az ő szerepük is formálódott. A tervezés első pillanatától kezdve jelen voltak. Gletteltek, festettek, varrtak, szerveztek. „Talán pont ettől vált az egész egyedivé. Lehet, hogy nem működik rendesen például egy kis fiók – mert mi készítettük –, de valahogy rajta van a kezünk nyoma. A saját képünkre tudtuk alakítani a helyet” – mondják, majd hozzáteszik, akkoriban a gyermekmúzeum kifejezés már önmagában formabontó volt, hiszen a kiállításokat általában nem a legkisebbek igényeire szabják. Pláne nem vidéken. Ahhoz, hogy kitalálják, mégis hogy tudná egy múzeum lekötni a gyerekek figyelmét, a két szakember a külföldi példák felkutatásán és a szakirodalom áttanulmányozásán túl a helyi pedagógusok segítségét is kérte. A közös ötletelés meghozta gyümölcsét, a bevont szakemberek azóta is visszajárnak a programokra, örömmel hozzák a csoportjaikat a Macskakőbe.
A Macskakőben a szülőkre és a pedagógusokra is gondolnak. A gyermekmúzeum egyik ötletgazdája, Tóth Imre igazgató szórakoztató, csattanós történeteinek segítségével könnyedén kalauzolják végig a családokat, csoportokat a kiállításon
A név eredete nem okoz nagy fejtörést. A soproni belváros karakterét részben az apró, négyszögletes kövekkel kirakott utcák adják. Az idelátogató gyerekek is ezeken sétálva érkeznek a múzeumba és a múltba. A múzeumpedagógusok a belső udvaron lévő bejáratnál fogadják a kicsiket, és épp csak néhány szóban mesélnek nekik az épületről. A ház a 17. században Eggenberg hercegnéé volt, aki rokoni kapcsolatainak hála engedélyt kapott, hogy a házában evangélikus istentiszteletet tarthasson, amire szinte mindennap sor is került. Erre emlékeztet a bejárat fölötti szószék. „Nekem személyesen meghatározó ez a történet – meséli Virág. – A dédapám és a nagyapám is evangélikus lelkész volt, nagymamám pedig soproni lány. Én nem itt születtem, a főiskolai tanulmányaim miatt érkeztem a városba, sőt a családi kötődés is később tudatosult bennem, így idővel nemcsak érdekessé, fontossá is vált számomra a hely.” Zita hozzáteszi, ha bárhol máshol lennének, akkor is hasonló szellemiségben dolgoznának. „A célunk, hogy a gyerekek ismerjék és szeressék a környezetüket, érezzenek felelősséget iránta.”
Mint Zitától megtudjuk, a kiállítás során Eggenberg hercegné alakja is feltűnik, de ügyelnek rá, hogy ne vigyék túlságosan tudományos, történelmi, nehezen befogadható irányba a tematikát: „Inkább azon dolgozunk, hogy élőbbé tegyük az alakját. A bejárat melletti monitoron a gyerekek megnézhetik, ahogy a hercegné sétál a házban, panaszkodik a rossz idő miatt, várja a kocsisát.”
A kiállítótérbe érve nagybetűs idézet fogad bennünket: „Egy pillanatra vagy a bármikortól.” Itt a múzeumpedagógusok arra szokták kérni a gyerekeket, hogy csukják be a szemüket, és utazzanak el képzeletben valahová. „Ezek a pillanatok a legszebbek a Macskában. Amikor tíz-tizenöt gyerek becsukja a szemét, és bármit mondhat. Ezután pedig együtt utazunk a jelenből a múltba, majd vissza a jelenbe” – mondja Virág. A csoportok sorra bejárhatják a helyiségeket, amelyeket egy átlagos gyerek napirendjét követve alakítottak ki. „Talán merészség volt, hogy a legegyszerűbb témával foglalkozunk, de szerintem a kicsik életében nagyon fontos a rutin, a reggeli készülődés, az öltözködés, az iskola, az evés, az alvás. Így a nekik ismerős helyzeteken és tárgyakon keresztül tudjuk bemutatni a múzeum gyűjteménye szempontjából izgalmas korokat” – folytatja Zita.
A kurátorok olyan tárgyakat választottak a gyűjteményből, amelyeknek történetük van. Ilyen például az az étkészlet, amelyet soproni látogatásakor az utolsó magyar királyi házaspár használt. A IV. Károlyt és Zita királynét elszállásoló család annak idején a szomszédtól kapta kölcsön a csészéket, tányérokat, később pedig a múzeumnak ajándékozta az értékes darabokat. A műtárgyak mellé azonban nem féltek elhelyezni mai eszközöket sem. Így kerülhetett az aranytányér mellé műanyag gyerektálka, a zsebóra mellé digitális, a báli magas sarkú párjául pedig magas szárú tornacipő. A gyerekek ezután korabeli ruhákba öltözhetnek, fűszernövényekkel ismerkedhetnek, mikor pedig a napirendben az iskola idejéhez érnek, miközben szabadon firkálhatnak a falra, régi képek segítségével közösen gondolkodnak arról, vajon milyen lehetett a környező falvakból mezítláb iskolába járni.
Eggenberg hercegné valószínűleg elégedetten mosolyogna, ha látná, hogy az öröksége él, udvara ma is igazi közösségi tér – fut át az agyunkon a gondolat, mikor a helyiségeket végigjárva újra kiérünk a szabad levegőre. Eközben Zita arról mesél, a Macskakő a saját programjai mellett sok rendezvényt befogad, emellett tanulási nehézségekkel küzdő, sajátos nevelési igényű és állami gondozott gyermekeknek is tartanak itt szakértők bevonásával foglalkozásokat. „Én már szinte otthon vagyok itt” – teszi hozzá Virág. Mivel ő sem munkahelyként tekint a kiállításra, az ideérkezők is felszabadultabban járják be a helyet. És pont ez a Macskakő hosszú távú célja. A kurátorok azt remélik, ha személyre szabva, a szokásos korlátok lebontásával, skatulyák nélkül mutatják be és szerettetik meg a gyerekkel a gyűjteményt, az kaput nyithat számukra más múzeumok, múltba vezető más utazások felé is.
Lencsés Rita gyógynövényszakértő és végzett természetgyógyász patikus felmenőinek hála lett a gyógynövények szerelmese, és célja, hogy tudását másokkal is megossza. Mindezt élményteli módon.
Erdélyi minta, pátkai valóság. Közös küzdelmek, Istenbe és önmagukba vetett erős hit. Fóris Anna és Ödön már fiatal korukban elhatározták magukat az önfenntartó életvitel mellett, döntésük gyümölcseit ma már négy gyermekükkel élik meg. Egy család útja a vágyott harmóniáig.
A székesfehérvári Hatpöttyös Étterem azok mellé áll, akiknek támogatásra és bátorításra van szükségük: nemcsak munkát, de önbizalmat is ad a megváltozott munkaképességű embereknek. A városiak szeretik és büszkék rá, sőt ha kell, összefognak érte.
A pincében nagy, vaskos, sárga sajtgurigák, a fóliasátor alatt kicsi, vékony, zöld hajtások. A Csurgódombi Sajtkonyha és Sziklevélfarm jelene bátor, megérzések hajtotta döntések következménye. Két ember, egy alapanyag, ezer íz, tizenkét év – a számok azonban keveset mondanak el a mesélők, Pózer István és Márkus Erika történetéről. Át is adjuk nekik a szót.
Kovács P. József négy évtizeden át minden magyar ember közeli ismerősei közé tartozott azzal, hogy esténként ott volt látható a televízió képernyőjén. Bemondói pályáját valóban a hőskorban kezdte. Két évtizede visszavonult, tihanyi otthonában él, és ha csak teheti, a Balatonon hajózik. A budai Déryné bisztrót a feleségével alapították, most már a gyerekei viszik tovább. Ott beszélgettünk.
Csákvár szívében áll az egykori Esterházy-kastély. Az impozáns kastély ma kórházként működik, viszont a körülötte elterülő angolpark szabadon látogatható.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
