Önfenntartás. A magyar nyelv értelmező szótára szerint „az egyéni élet vagy a közösség létének fenntartását biztosító szükségletek ellátását” jelenti, azaz elemi, emberi célunk. Mégis, ma mintha valami furcsa, vágyott állapotot jelölne, messze, túl a modern mindennapokon. „Gyermekeket nevelünk, búzát őrlünk, kovászolunk, kenyeret sütünk, gyapjút mosunk-fonunk, paplant varrunk. Vetünk, öntözünk, gyomlálunk, szedünk, szállítunk, zenélünk, mosolygunk” – a Székesfehérvárhoz közeli Pátkán, a Velencei-hegység lábánál önfenntartó életmódot folytató házaspár, Fóris Anna és Ödön számára ez a valóság.

Ami korántsem rózsaszín köd; amiben ugyanúgy ki lehet égni, mint a multik világában, mégis áldott állapotként hivatkoznak rá. Bemutatókert, veteményes, tyúkok, libák, disznók. Több szépen művelt terület mellett egy kis ház áll, amelyet folyamatosan, sok év munkájával javított, épített, formált a család. Ödön épp a kertben tevékenykedik érkezésünkkor, széles mosollyal fogad. Bent Kökény és Kamilla, a legkisebbek játszanak, a két nagy gyermek iskolában. Anna kenyeret süt, gyógynövényekből készült teával kínál.

Nagy dolog, hogy mi így, együtt lehetünk a mindennapokban, a munkahelyünk pedig a kertünk – mondja, de már beszélgetésünk elején leszögezi, nehéz megtalálni az egyensúlyt egy olyan világban, ahol folyton egymásra rakódnak a teendők.

„Oda kell erre figyelnem – kezdi kifejteni. – Anyai nagyszüleim Erdélyben éltek, Maros és Kolozs megye határán, Gerendkeresztúron, egy kis tanyán. Édesanyám ott nőtt fel, 1983-ban ment férjhez apukámhoz, akkor költöztek át Magyarországra. Amíg csak tehettem, kijártam a nagyszüleimhez, tanultam tőlük növényekről, állatokról vagy épp osztovátát összerakni és szőni, fenyőmintát készíteni. Később videóra is vettem őket. Kilencven felett járt már a nagypapám, amikor a gyerekkoráról kérdezgettem. Volt-e főút? Milyen volt az iskola? Azt mondta, nem tudja, nem járt a főút felé, iskolába is csak ritkán, heten voltak testvérek, nem volt annyi cipőjük. Hát akkor éheztek? Nem, ők sosem szűkölködtek. Mindig annyi volt, amennyi kellett, azt pedig megtermelték maguknak. Lenyűgözött. Mindent maguk állítottak elő, s közben óriási bizalommal voltak a Jóisten és tisztelettel a másik ember, illetve önmaguk iránt. Rengeteg munkájuk volt, de nagymamával minden délben kifeküdtek a szilvafák alá. Csak lenni, megpihenni. A vasárnap szent volt, nagypapa tiszta inget vett, megborotválkozott, még kenyeret sem lehetett sütni. Ők meg tudtak állni. Ez az én célom is, megtalálni azt a harmóniát, amit ott láttam.”

Mit játsszak neked?

A társát mindehhez már egészen korán, a gimnáziumban megismerte. Anna Soponyán, Székesfehérvártól nem messze született, tervei szerint Pápára ment volna tanulni, de sokszor fájt a hasa, fontos volt neki, hogy ne idegen helyen étkezzen. Ödön városi fiúként nőtt fel, itt, Pátkán volt egy kis telkük szőlőültetvénnyel, amit később Annával közösen vásároltak meg a családtól.

Útjaik a székesfehérvári ciszterci gimnáziumban értek össze. A férj szerint ő már jóval korábban felfigyelt Annára. „Nyilván én is észrevettem, hiszen mindenkinél magasabb volt, és folyton gitárral járt – mosolyog a feleség. – Lehet, hogy furcsán hangzik, de én sokat imádkoztam azért, hogy megtaláljam a társamat. Ödönt pedig szó szerint megálmodtam, noha ez csak évekkel később tudatosult bennem. Tizenegyedikes voltam, ő végzős, emlékszem, épp én lettem volna az ügyeletes az iskolában – ezen a napon ugye nem kellett a tanulással foglalkozni. Aznap ráadásul biológiadolgozatot írtunk volna, ezért az egyik osztálytársam megkért, cseréljünk, mert én jó voltam bioszból, ő viszont nem. Igen ám, de előző este azt álmodtam, hogy az ügyeletesasztalnál ülök, és egyszer csak benyit egy magas, szőke fiú, aki majd a férjem lesz. Reggel a lehető legkorábbi busszal mentem, hogy elmondjam szegény osztálytársamnak, ne haragudjon, vissza az egész, ma ismerem meg a férjemet. Aztán persze vártam és vártam, de nem történt semmi. Már a nap vége felé jártunk, amikor megjelent Ödön, leült mellém a gitárjával, és megkérdezte, mit játsszon nekem. »Amit szeretnél«, mondtam, és elkezdtünk beszélgetni…” Férje nevet, így volt, Guns N’ Rosest játszott.

A zene azóta is az élete része, a rock és a blues nagy szerelem, emellett egy keresztény együttesben is játszik, miséken és ökumenikus dicsőítő alkalmakon szolgálnak, és esküvőkre is gyakran hívják őket. „Az iskolában tűzzel-vassal próbáltak minket elválasztani, féltették tőlem Annát. Okos lány volt, én meg nem vettem olyan komolyan a tanulást. Végül azonban csak egybekeltünk – meséli tovább Ödön. – Azt szoktam mondani, a közös életünkben Anna a szoftver és én vagyok a hardver.”

Kiskert, nagy küzdelmek

S hogy mi a gépezet alapja? „Az, hogy tudjuk, együtt bármire képesek vagyunk – bólogat Anna. – Még csak pár hónapja voltunk együtt, de már elterveztük a közös tanyánkat, a gazdaságot és hogy négy gyermekünk lesz. Sosem kényszerítettem Ödönt erre az életvitelre, csupán belelátott, és onnantól kezdve otthon érezte magát benne.”A fiút elvarázsolta, amikor Erdélyben lovas szekérrel mentek tököt szedni, és az is, hogy Anna családja nem sűrűn járt boltba, mert szinte mindent megtermelt otthon. „Voltak persze szórakoztató pillanatok, Anna például egy kirándulásunk alkalmával órákig győzködött, hogy a csipkebogyó nem mérgező, nyugodtan megehetem. Nem sokkal később már közösen főztünk belőle lekvárt” – teszi hozzá Ödön. Ő egyébként geoinformatikus-földmérőként diplomázott.

Megtudjuk, Annának már gyerekkora óta volt egy kiskertje, ahol gyógynövényeket termesztett, gimnáziumban eladásra is készített krémeket és tinktúrákat. „Igazság szerint önmagamat szerettem volna meggyógyítani. Említettem, hogy gyakran fájt a hasam, ezért sokáig orvosnak készültem. Visszagondolva, nem hittem el, hogy képes lennék rá, és nem is biztatott senki. Sokat gondolkodtam, mi lett volna, ha másképp alakul. Mostanában kezdem lerakni ezt a terhet és megtapasztalni, hogy máshol, máshogyan tudok segíteni az embereknek és magamnak is. Ma már azt is tudom, az a fájdalom leginkább lelki okokra vezethető vissza, mintsem érzékenységre.”

Anna végül kertészmérnöknek jelentkezett, viszont a nagyüzemi példák és az első évek tárgyai még nem győzték meg. „Az ökológiai gazdálkodás tárgynál éreztem először, hogy megérkeztem, már tudtam, mire szeretnék szakosodni” – említi. A jelölt út mellé azonban felsorakoztak a nehézségek is. Anna édesanyja váratlanul beteg lett, mint mondja, ezt is megálmodta. A mai napig megvan az a papír, amire leírta az álmát, majd visszautasított egy svájci ösztöndíjat, és hazaköltözött az édesanyjához.

„Ödönnel aztán pénz és szülői támogatás nélkül vágtunk neki a jövőnek, nem tudtuk, hova vezet minket a Jóisten. Egy darabig a székesfehérvári Geo Kollégiumban laktunk, ő ott tanult. Az esküvőnket az államvizsgám után, az egyetemi ösztöndíjunkból tartottuk meg. 2009-et írtunk ekkor, a nagy gazdasági válság idején több mint háromszáz álláspályázatot adtunk be, de sehova nem kellettünk. Szörnyű volt az elutasítás. Alkalmi munkáink voltak, én virágkötőként dolgoztam, esküvőiruha-szalonban vasaltam szoknyákat, ablakot pucoltam. Ödönt éjszakánként földmérőként foglalkoztatták, de persze nem jelentették be” – meséli tovább.

25 365 forint

A Geo után a friss házasok egy kedves ismerősnél laktak, akinek a kertjét művelték, illetve közösen béreltek egy kiskertet, ami télire is elegendő élelmiszert adott. Tudták, hogy biogazdaságot szeretnének, ezért először Magyarországon több ebben a szellemben művelt birtokon dolgoztak önkéntesként, majd tapasztalatgyűjtés céljából Németországba utaztak egy biodinamikus gazdaságba. „Trauma volt az a fél év, az emberi méltóság semmibevételét tapasztaltuk meg, és kaptunk egy hatalmas, alaptalan bírságot, csak másfél év után sikerült bebizonyítani az ártatlanságunkat. Az egész helyzet lelki terhével is magunkra maradtunk” – mondja már Ödön.

A hazatérésüket követő nyáron a fiatalok Szentes mellett dolgoztak, sátorban éltek, egy barátjuk földjét művelték. Ősszel érkeztek vissza Székesfehérvárra, amikor egy helyi üzletben megpillantottak egy lakáshirdetést. „25 000 forint volt a bérleti díj, úgyhogy azonnal felhívtuk a tulajdonost. Erzsi néninek hívták, nagyon szimpatikusak voltunk neki, azt mondta, ha aznap tudunk költözni, mehetünk. Végtelenül boldogok voltunk, mert összesen 25 365 forintunk volt. Semmi másunk nem volt, csak egymás” – folytatja.

A házaspárnak néhány hónappal később egyszerre lett állása, Anna a városgondnokságon, Ödön a földhivatalban helyezkedett el. „Januárban megkaptuk az első fizetésünket, szeptemberre a saját terményeinknek köszönhetően annyit spóroltunk, hogy megvettük a pátkai telket Ödön családjától és egy másik, szomszédos telket is. Biciklivel jártunk ki ide mindennap munka után, hatalmas örömmel: mindenfélét vetettünk, dinnyét, káposztát, krumplit, babot, sárgarépát – idézi fel Anna. – Persze egy idő után elfáradtunk. Emlékszem, egyszer összesen két szem paradicsomunk érett. Kérdeztem is Ödönt, megéri-e ez nekünk. Valahogy ide kellene költözni. Akkor kicsit továbbjöttünk a biciklivel, és megláttuk az »eladó« táblát ezen a házon.”

Kiszállítás busszal

„Mi lenne, ha itt laknánk?” – vetette fel Anna a körülmények ellenére. Sem közvilágítás, sem biztos háttér, a jogi feltételek pedig csak a személyi kölcsönt tették lehetővé számukra. Emellett senki nem értette, miért akar két diplomás „földet túrni”. Belevágtak. 365 forintból indulva így teremtettek végül otthont. A meglévő telkek mellett pedig újabbakat béreltek és műveltek. Tudták, hogy kisközösségben szeretnék a terményeket értékesíteni, láttak erre példát, de itthon ez a módszer még gyerekcipőben járt. Először munkatársaknak értékesítettek tököt, patisszont, fűszerpaprikát. Hajnalban keltek, a reggeli busszal vitték az árut. „Ekkor már megszületett a lányunk, mindketten főállásban dolgoztunk, és mindezek mellett pillanatok alatt elfogyott az itteni, kerti munkánk eredménye. Ez az élmény vezetett a mai zöldségközösséghez, amelyben a tagokkal együtt határozzuk meg az éves tagdíjat, és így előre tervezhető, kiszámítható jövedelmünk van. Nagy öröm ez” – mondja Anna.

A házaspár 2015-ben elindult a fiatal gazdáknak kiírt pályázaton, és 10 millió forint vissza nem térítendő támogatást nyert. „Szerettük volna megvenni az addig bérelt területeket, de folyton visszautasítottak minket, és a bérletet is visszavonták – emlékszik vissza Anna. – Az egyik telket tizenkétszer próbáltuk megvásárolni. Ma már nem keressük az okokat, elfogadtuk, hogy nem itt fogjuk megteremteni az álomgazdaságunkat, de elhatároztuk, hogy a házat és a kis telkeket is felkészítjük arra, hogy önmagukban eladhatók legyenek.”

A kapott összeg pedig az élet más területén segítette a családot. „2017-ben megszületett a kisfiunk, és súlyos beteg lett. A fiatal gazdaként elnyert támogatással csupán a legszükségesebb fejlesztéseket hajtottuk végre, leginkább azt a célt szolgálta, hogy ezekben a nehéz időkben együtt tudjunk lenni. Az első öt év iszonyatosan nehéz volt, sokáig nem is tudtam erről beszélni. Adminisztráció, kerti munka, orvostól orvosig létezés. Ebben az időszakban alapvetően megváltozott az élethez való hozzáállásom.

Tényleg semmi más nem számít, csak hogy mi együtt, egyben legyünk – vallja az édesanya.

Vár a harmónia

„Itt, Pátkán megteremtettük, amit tudtunk – veszi át a szót Ödön. – És ez elég. Egészségesek vagyunk, a közvetlen környezetünkben megvan minden, ami a mindennapokhoz szükséges, még ha nem is úgy, ahogyan elképzeltük. Csoda lett a semmiből, és hiszem, valahol a környéken megvalósíthatjuk majd az álomgazdaságunkat is, ahol már együtt tudunk megöregedni.”

Mint mondják, a világjárvány alatt az emberek hozzáállása is szép lassan megváltozott velük szemben. „Folyton azt kérdezgették, hogy mi tényleg nem vásárolunk-e – említi Anna. – Tényleg nem. Évente egyszer megvesszük az éves gabonaszükségletünket, van egy malmunk, meg tudjuk őrölni a búzát, van saját kutunk, több száz üvegben állnak az általunk készített késztermékek, szappanból, krémekből is jól állunk. A gyerekek is részt vesznek mindezek előállításában, de figyelünk rá, hogy ne érezzék tehernek.”

„Azokért a munkafolyamatokért, amik a saját fenntartásukat szolgálják, nem kapnak jövedelmet, de egyéb munkákért igen. Legalább itthon tudják megkeresni a zsebpénzüket is. Egyébként szokták mesélni, hogy meglepődnek az osztálytársak, amikor látják, hogy otthoni sült kakast, szilvás gombócot vagy finom krémlevest visznek ebédre. Nálunk ez természetes, ahogy az is, hogy együtt dolgozzuk fel az állatokat. Így pontosan tudják, mi kerül a tányérjukra” – csatlakozik a gondolatmenethez Ödön, s hozzáteszi, életvitelükkel ma már sokakat inspirálnak akár a közösségi médiában, akár személyesen is. „Főleg Anna. Túrákat vezet, az interneten oktat. Fáradhatatlan.”

„Érdekesek ezek a túrák, a közeli erdőkben sétálva szoktam megtapasztalni, hogy a séta elején még mindenki cseveg, majd amikor beérünk a fák közé, csend lesz” – mondja Anna. Hozzáteszi, a saját köteléke is nagyon erős az itteni erdővel, mégis úgy érzi, nagyszüleivel ellentétben, akik „csak” a tanyához kötődtek, neki, nekik a várossal is szoros a kapcsolatuk. „Ha sikerül eladni a gazdaságunkat, mindenképp Székesfehérvárhoz közel kezdenénk újra. Azt hiszem, ott, a következő lépésben lesz teljes a harmónia.”