Fejér János nemritkán archaizáló világa önkéntelenül megállít és elgondolkodtat bennünket: mi végre gyártjuk végtelen mennyiségben a képeket, amikor egyetlen felvételben a teljes világot el lehet mesélni? Az analóg fotó reneszánsza nem véletlen, visszavezet minket a képek misztériumának a forrásához. Ráadásul Fejér nem elégszik meg azzal, hogy analógra dolgozik. Folyamatosan kísérletezik a felvételtechnikával és az anyaghasználattal. Ha kell, kamerát épít, és folyamatosan keresi a fényérzékeny ezüstben, a fotográfiai anyagokban – filmekben, fotópapírokban – és a fotóvegyszerekben rejlő lehetőségeket, amelyek segítségével a látványon túli, a látvány mögött felsejlő tartalmakat is előhívja. Családi portréinál például mindennel szembemegy, ami a műfaj jellemzője azóta, hogy a családi képek az amatőr fotózás területére csúsztak át – minden bájukkal és dilettantizmusukkal. Saját bevallása szerint nagy hatást tettek rá a 20. századi portréfotográfia egyik legnagyobb alakja, August Sander portrétipológiái: ő a német társadalom egészét kívánta megörökíteni a földművestől a tégla­gyári munkáson és a városi értelmiségin át a felső tízezerig. Sander keresetlen tárgyilagossággal készített attribútumportréi ha nem is direkt módon, de érzékelhetően hatnak Fejér portréira is, amelyeken a család bensőségességének ethosza találkozik a fényérzékeny emulzióba rögzített örökkévalóság érzésével.