Szöveg: Balla Gergely
fotó: Gugyella Zoltán
Beállítom ismétlődőre a dalt, elindítom, leülök, és becsukom a szemem. Mély levegőt veszek, és figyelem, ahogy tágul a tüdőm, majd kilégzéskor összezsugorodik. Törökülésben vagyok, érzem, ahogy egyik lábam a másikhoz ér. Érzem, ahogy a háttámla tartja a derekamat, pólóm a bőrömhöz simul, vállaim elernyednek. Belülről nézem a szemhéjaim. Belégzés, kilégzés.
Balla Gergely a Platon Karataev zenekar szövegírója és egyik frontembere. Rovatunkban ismert embereket kérünk arra, meséljenek egy magyar dalról, amely valamilyen okból fontos nekik
Lekapcsolom a villanyt a fejemben. Egy dal, ami méltó a csendhez. Meditációs objektum, ahogy Hamvas Béla mondaná. Hangtájképek, vagy „börzsönyizene”, amely a Csóványosból és a Rigó-hegyből lélegzik, ahogy a zenekar tagjai beszélnek a dalokról. „Az irányfigyelés szabadságában (mikor az ember hanyatt fektében, a hasán pengeti a gitárt) szólalt meg egyszer csak a Dal: a Lekapcsolom a villanyt a fejemben című. Megszólalt. […] Megtaláltuk a hangot, és onnantól csak rá kellett hangolódni arra a hangra. Ezen a hangon igazul csengett minden. A Szent Mihály-hegy, a szarvasbőgés s a nagy bonyodalom: az életünk. A zenekar nevét magam választottam; börzsönyi helynevet kerestem, s a Királyrét fölötti tó és kőbánya neve hívódott elő: Bajdázó” – írja Mile Zsigmond.
Nem voltam sokat a Börzsönyben, így a „börzsönyizenéhez” nem tudok kapcsolódni, viszont úgy érzem, hogy ez csak egy hegynek a zenéje lehet. Mert ez a dal a jelenlét, a szüntelen itt és most. Kortalan és időtlen, az emberen túlmutató.
Ülök lehunyt szemmel, szemlélődöm a dalon. A folyamatos ambienthömpölygés, a basszustartomány, a perkusszív elemek monoton zakatolása, a visszafogott gitár – minden hallgatásra egy újabb részlet jön elő, egy másik oldalát mutatja meg a számnak, és mindig minden a helyén van. A szavak, ahogy peregnek egymás után: „Megszületni a világra gyönyörű / benne lenni a világban gyönyörű / de kiszületni a világból az a szép / elhagyni a csónakot a tengerért.” Tisztán beszélni tiszta dolgokról. Ennél nem lehet sűrűbbre szőni a nyelv szövetét, emberi perspektívából talán csak eddig belátható a szavak horizontja.
Gyomok és gazok között, egy romon ül négy ember, háttérben a Balaton, a Badacsony és az ég. Négy ember – gyorsabbak a romoknál, de még lassabbak a felhőknél. Egymás felé fordulnak, de valahogy mégsem. Lehet, hogy nem is a látható tartományban vannak együtt épp. Ez a videó volt az első találkozásom ezzel a dallal és a Bajdázóval. Úgy éreztem, hogy mindig is ismertem ezt a dalt, talán mert az egyénen túlmutató helyről érkezett. A „nem énnek való vidékről”, melynek számtalan neve van: egység, nem kettősség, határtalanság, azonosság, végtelen. A jelölni szánt dolgon kívül, ami összeköti ezeket a szavakat, mindegyik éppúgy torzít. Mert ami a személyest meghaladja, az az emberi nyelven túl van, erről a szavak szintjén szólni: létrát adni a madárnak, pohár vízzel kínálni az óceánt.
„Az itt-következők nem újak, nem is régiek: megfogalmazásuk egy kor jegyeit viseli, de lényegük nem-keletkezett és nem-múló. Aki a forrásvidéken jár, mindig ugyane virágokból szedi csokrát” – írja Weöres Sándor A teljesség felé bevezetésében. Lehet, hogy erről a dalról is valójában csak ennyit érdemes elmondani. Minden más, ami itt le van írva: létrát adni a madárnak, pohár vízzel kínálni az óceánt.
Vajda János Találkozások című verses regényének démoni nőalakját irodalomtörténeti konszenzus szerint Zerkovitz Szidónia ihlette. A csehországi zsidó családban született lány Budapesten próbált szerencsét, s bár a nyelvünket csak itt tanulta meg, magyar irodalomtörténetet és verseket írt – hogy aztán egy görög herceggel kössön botrányosan véget érő házasságot.
Jász Attila a kortárs magyar irodalom karakteres alakja: költő, szerkesztő, esszéíró. Évtizedek óta ismerjük egymást, ezért is tegeződünk alább. Többször beszélgettünk már interjúformában is, ez alkalommal a baji szőlőhegyen álló házának hátsó teraszán ültünk le egy pohár somlói borral, hogy a mediterrán világról, a tengerről és az utazás misztériumáról merengjünk.
A visegrádi ferences templom feltárása közben egy gyermek és egy felnőtt csontvázára bukkantak, akik mellé lakatot temettek. Több jel is arra utal, hogy valamilyen babonás szokás következtében hevertek a vastárgyak a halottak mellett – a kutatók nem zárják ki, hogy vámpírhiedelmek miatt temették így őket.
Saly Noémi legújabb kötetében ismét csavar egyet a gasztronómia történelmén, és a Duna-deltától az amerikai eszkimók földjéig kalandozva idézi fel azok alakját, akik hozzánk hasonlóan, mégis kicsit másképp „főztek, ettek, éltek, haltak”. A megjelenés apropóján beszélgettünk befőzésről, vendégségről és a fúziós magyar nép fúziós magyar konyhájáról.
Cikkünkben azokból a fényképekből válogattunk, amelyeket kelet-ázsiai, skandináv és amerikai tanulmányutak alkalmával készített a természettudós.
Palánkvár, castrum, föld- vagy kővár? Tatárok, törökök, Habsburgok ostromolták? Koronát őrző, fellegek közé törő, különleges történeteket hordozó erődítmények sokasága magasodott egykor a Duna mentén. A folyó partján épült várakat jellegzetességeik alapján térképre vittük, majd legendáik nyomán a múltjukban kalandoztunk.
