SZÖVEG: MESZLENY ZITA
FOTÓ: FÖLDHÁZI ÁRPÁD
Mintha hajóban ülnénk, úgy hullámzik a terepjáró a sártengerré vált úton valahol Kismaros fölött, míg egy erdő közepi kis háznál le nem áll a motor. Az épületbe belépve úgy tűnik, az előbb megtett néhány kilométerrel hétszáz évet utaztunk vissza az időben. A félhomályos szoba mint egy középkori filmdíszlet tárul elénk. Az étkezőasztalt három korhű ruhát viselő gyerek üli körbe. Sáfár Benedek nyerges-szíjgyártó és keramikus felesége, Viktória a konyhában sürögnek. Kávét őrölnek, amit aztán házi kecsketejjel kínálnak. Így kezdünk beszélgetni, hogy választ kaphassunk arra, miért dönt ma úgy egy család, hogy hátat fordítva a 21. századnak, a gótika korára alapozva épít magának új életet.
Hogy bukkantak erre a helyre?
Sáfár Benedek: A barátaink találtak rá tizenhárom évvel ezelőtt egy kirándulás során. Elmondták, hogy néz ki a környék, mi pedig elindultunk megkeresni. Egész nap tekeregtünk, míg végül rátaláltunk a házra. Azonnal beleszerettünk, de persze fogalmunk sem volt, mekkora terhet ró majd ránk.
Miféle terhet?
S. B.: Háznak tűnik, de valójában nem az. Egy román és egy görög menekült építette abból, amit össze tudott szedegetni. Több mint tíz éve próbáljuk helyrerakni. Én egyébként is szívesebben laknék paticsban. Vesszőből font, sárral tapasztott, egyterű házban, ahova csak enni és aludni jár az ember, valahol még távolabb. Amikor ideköltöztünk, nem volt még ilyen út sem, és a népsűrűség is kisebb volt. Már négyen laknak a közelben. Ez nekünk már sok, hiszen mi ki akartunk jönni a világból.
Annyira ki akartak szakadni, hogy nemcsak a helynek, de az időnek is hátat fordítottak?
S. B.: Apám gyerekként sokszor vitt kirándulni, ötévesen lóra ültetett. Aztán lovásznak álltam, mert mindig jobban vonzott az erdő, az állatok, mint a város és az emberek. Érettségizni is az erdőből mentem. A természetszeretet már ekkor is egyértelmű volt, a középkor kevésbé. Aztán mikor nyerges-szíjgyártónak, illetve bőrdíszművesnek tanultam, találkoztam a még gyerekcipőben járó hagyományőrzéssel. Akkoriban indultak a visegrádi palotajátékok, és az ottani bajvívók rendeltek tőlem cipőt maguknak. Megcsináltam neki, majd be is álltam közéjük verekedni. Elég fanatikus vagyok, ha valamibe belekezdek, azt szívvel-lélekkel csinálom. Komolyan vettem a bajvívást is, és elkezdtem valóban korhű felszereléseket készíteni magamnak. Így jutottam aztán ide.
Sáfár Viktória: Más úton érkeztünk. Én lakótelepen nőttem fel, ahonnan egész életemben menekülni akartam. Imádtam a Börzsönyt, állandóan túráztam, hogy ne kelljen a városban lennem. Mindig szerettem a letűnt korokat, de nem olyan fanatikusan, mint Benedek. Aztán egy művésztáborban találkoztunk, ahol én mint fazekas, ő mint nyerges, szíjgyártó vett részt. Első látásra egymásba szerettünk, Benedek pedig ekkorra már menni akart. Nem volt jó gyerekkorunk. Inkább csak arra volt alkalmas, hogy megmutassa, mit nem szeretnénk. Sokáig a mit ne, a tagadás vezérelt minket, de amikor találkoztunk, meg kellett fogalmaznunk, hogy ha mindezt nem, akkor mit igen. A nemet mondástól űzött lesz az ember, az igen a teremtő motiváció.
Végül mire mondtak igent?
S. V.: Arra, hogy egyre közelebb akarunk kerülni a természeti szemlélethez. Szeretnénk az Isten, ember, természet hármasban élni.
Erre eszköz a középkori életforma?
S. B.: A középkor azért jó alap, mert ott még ez a hármas sokkal nagyobb egységben volt. Noha a 14. század, a gótika kora sem volt fenékig tejfel, szerintem az volt az utolsó olyan időszak, amikor a gépesítés még annyira alacsony fokon állt, hogy az emberek szinte csak megújuló energiaforrásokat használtak. És mivel ki voltak szolgáltatva a természetnek, volt még bennük alázat és hit. Azt az időszakot áthatotta „az Isten adta, Isten elvette, áldassék a neve” szellemiség. Majd jött a reneszánsz, és Isten helyett az ember került a középpontba. Aztán a reformáció után már ennek a középpontból félreállított Istennek a léte is megkérdőjeleződött, és már csak az ember maradt, aki magát akarta mindenhatóvá tenni. Ezért próbálunk a gótikáig visszanyúlni, mind az életmódban, mind a felfogásban.
Nem gondolják, hogy az azóta eltelt hétszáz évben történt olyan változás, fejlődés, ami az embert szolgálja?
S. B.: Ez csak látszatfejlődés. Nem az a haladás, ha minden feladat és tapasztalat alól kivonjuk magunkat. Meg kell dolgoznunk azért, hogy felnőtt emberek legyünk. Miért jó, ha csak fizetünk például a melegért, de közben magatehetetlenné válunk, fogalmunk sincs arról, hol, miből élünk? Én tudom, hogy ahhoz, hogy az otthonunkban meleg legyen, tüzet kell raknom. Kimegyek fáért, közben megismerem az erdőt, az időjárást, magamat. Erősödöm, ahogy vágom a fát, gyönyörködöm az évgyűrűkben, aztán megrakom a kandallót. Persze ezt az időt eltölthetném azzal is, hogy dolgozom a gép előtt, hogy az abból kapott pénzből befizessem a fűtésszámlát, de így minden egyes mozzanat élmény, tapasztalás. Nem azért élünk, hogy csekkeket fizessünk. Az orvostudománynak valóban nemegyszer az életünknek köszönhettük. De ha az életnek van nagyobb célja, akkor ha minden pillanatát megélem a munka, a gyerekek és a természet által, közelebb kerülök hozzá.
S. V.: Ráadásul itt valódi problémákkal találkozunk. Az elemi erőkkel kell megküzdenünk. Nálunk nehéz a tél, fel kell készülnünk a hideg évszakra. A külső erők ilyen szintű megtapasztalása alázatra tanít. Megmutatja, mi az, ami fontos, mi az, ami nem. Annyi fölösleges póz, generált probléma között élünk, ami csak eltereli a figyelmet a lényeges dolgokról! Nekünk is hét évünkbe telt mind levetkőzni.
Mit volt a legnehezebb ez alatt az idő alatt elengedni?
S. V.: Rengeteg olyan szokást, amit azért tanultunk, hogy a városi rendszerben boldogulhassunk. De itt teljesen más rendszer van, amihez hozzá kellett szoknunk. Ráadásul kevesen élnek ebben, szóval ez viszonylag magányos életforma. Az én hozzáállásom akkor fordult át, amikor egyik évben a visegrádi vár látványkonyhájában dolgoztam. Rengeteg középkori edényt készítettem oda, szerettem volna megtapasztalni, milyen velük dolgozni. Akkora élmény volt ott, hiteles közegben, korhű eszközök, receptek segítségével főzni, hogy amikor hazaértem, mindent le akartam cserélni a konyhában, ami nem középkori. Úgy éreztem, másként nem lehet megtapasztalni azt, amire kíváncsiak vagyunk, mert ha van kéznél műanyag, használni fogom. Persze így is sok napi szintű dilemmánk van, mint például a pénzhez való viszonyunk. A munka személyes ügyünk, egyfajta meditáció és imádság. Az alkotással energiát közvetítünk azoknak, akik kézbe veszik a tárgyat. Ezért csak annyi fizetős munkát vállalunk, amennyi szükséges, amennyivel azonosulni tudunk, az energiáink nagy részét pedig a gyerekeinkre és a természetből való megélhetésre fordítjuk. Benedek például szeretné a minimumra redukálni a pénzforgalmunkat, de mondjuk tankolni, adót fizetni még mindig nem tudunk egy üveg mézért. Éppen ezért bizonyos mértékig alkalmazkodnunk kell a kor elvárásaihoz. Így hiába szeretné Benedek, hogy kizárólag a föld adta agyagot használjam, hiszen az egész telket agyag borítja, én mégis elmegyek a bolti, kiszámíthatóbb anyagért. Nem csak a földből táplálkozom, pedig szeretnék.
Mindketten művészek. Hogyan élik meg az alkotást ilyen létformában?
S. V.: Nekünk, alkotó embereknek ahhoz, hogy hiteles munkát tudjunk letenni az asztalra, közel kell lennünk a forráshoz, amiből a művészetünk töltekezik. Az azonban már nem motivál, hogy művészként tetszelegjek. A lényeg nem a tárgyainkban, hanem a folyamatban rejlik. Az igazi produktum az az életforma, amit itt élünk. Ehhez pedig állandó figyelemre van szükség. A jelenben kell élni, alkalmazkodni kell a természethez. Akkor kell leszedni az almát, a kökényt, a galagonyát, amikor az épp terem, akkor kell feldolgozni, amikor ott áll a kosárban, különben megrohad. A jelent itt nem lehet kizárni az alkotás kedvéért, ugyanakkor az alkotást sem a megélhetésért. Nincs test szellem nélkül, és fordítva. Ezzel sokat vesződünk. Benedek mondja, hogy de a kökény, de az alma, én meg mondom, hogy de a kerámia, de a vásár, de a pénz.
S. B.: Ennek az eredménye, hogy két szék között a pad alatt vagyunk. Be sem főztünk, és pénzünk sincs.
S. V.: Befőztünk, csak nem annyit.
S. B.: Nem annyit, hogy kihúzzuk a telet.
S. V.: Hát igen, ez az igazi húzd meg, ereszd meg játék.
A középkorban nem is egy házaspárra hárult minden feladat, a faluközösség osztozott a terheken.
S. V.: Igen, ez valójában nagycsaládos életforma. Jó esetben a nagymama tekeri a lekvárt, az anya agyagozik, a lány gomblyukakat varr a ruhákra. Ezért is használunk például szalagfűrészt. Az számunkra plusz egy ember. Hiába próbáljuk a középkort megidézni, szükségünk van néhány ilyen elemre. Mert nem az a cél, hogy a gyerekeink azt lássák, hogy küszködünk és rámegyünk erre, hanem az örömöt, amit ez az élet adni tud.
A gyerekek nem szigetelődnek el ebben az – ahogy említették – viszonylag magányos rendszerben?
S. V.: Három éve magántanulók, ami az egyik legjobb döntésünk volt. Azt látjuk, a gyerekek vágynak a tudásra, de a tudást, amiben hiszünk, nem az iskolapadban tudják leginkább megszerezni. Ha két világ közt hányódnának, elveszne a lelkesedésük mindkettő iránt. Időről időre megmerítjük őket a városban, a fesztiválokon, a kulturális életben. Sok mindent kipróbálhatnak, mert ha tiltjuk őket, akkor majd lázadásból ugranak fejest az ismeretlenbe, amiben könnyen elveszíthetik a mértéket. Emellett persze találkoznak emberekkel, csak azt is mértékkel. Így sokkal érzékenyebbek, mint azok a gyerekek, aki napjában több ezer arcot látnak a villamoson, a plázában, az iskolában. Tudnak fókuszálni a vendégre, lesznek róla emlékeik, visszhangot ver a lelkükben a találkozás. Nem az a célunk, hogy kevesebbet tudjanak, hanem hogy többet tapasztaljanak a földről, az életről, az önállóságról.
Most mi az, amit elő tudnak állítani maguknak?
S. B.: Vizet a kútról hozunk, a cukrot még vásároljuk, de már nem sokáig, mert lettek méheink. Vesszük a szemestakarmányt, amiből magunknak őrlünk lisztet, hogy aztán abból kenyeret süssünk. A kecskéknek hála van tejünk, sajtunk, a tyúkoknak köszönhetően tojásunk. Diót, almát, galagonyát, kökényt, csipkebogyót, szedret, málnát, vackort, gombát, fűszereket, medvehagymát ad az erdő. Rengeteg ehető zöld növény van körülöttünk, ami ránézésre gyom, valójában étel. Csalán, salátaboglárka, tyúkhúr. Ezekből salátát, levest, főzeléket, zöldségfasírtot készítünk. De még többre lennénk képesek. Mérgemben szoktam mondogatni, hogy olyanok vagyunk, mint a városiak, csak mi többet autózunk a Tescóig.
S. V.: Ezenkívül Benedek varrja a ruháinkat, illetve ő készíti a cipőinket. Aztán ezeket én gomblyukazom. Egy mellényen körülbelül ötven-hatvan gomblyuk van, egy harisnyán nagyjából húsz, ezeket kell körbevarrni. Nem gyors folyamat.
S. B.: Szeretném, ha mind az ötünknek lenne végre két rend 14. századi ruhája lenből, kenderből, gyapjúból, természetes anyagokból. Nem véletlenül hordtak akkoriban ilyen ruhákat az elődeink. Máshogy koszolódnak, ráadásul kiállják a természet próbáit is. Nem beszélve arról, hogy ez az egész egyben kísérlet is. A hagyományőrzők a rendezvényekre előveszik a hátizsákjukból a korhű ruhákat, parádéznak benne, aztán visszateszik a zsákba, és hazamennek. De valójában nem tudják, meddig bírja egy ilyen cipő, hogyan, hány rétegben hordták a középkorban ezeket az öltözeteket. Erre nincsenek igazán kutatások, nincs róla fennmaradt tudás. Mi kikísérletezzük, hogyan lehet bennük élni, áttelelni, aztán ezekben megyünk a fesztiválokra.
Ezt hívják kísérleti régészetnek?
S. B.: Hát ez sikamlós terep. Egyesek szerint csak az a kísérleti régészet, ha kiások valamit, aztán azt egy az egyben leutánzom és kipróbálom. Minden más csak lelkes amatőrködés. Hiába varrok posztóból középkori mintára és módon ruhát, ha a varráshoz használt cérna nem olyan, mint a korabeli, már nem jó. A részletekben, az íróasztal fölött kitalált szabályokban sokszor elveszik a lényeg. Az az általános hozzáállás, hogy az, hogy mi ezekben a göncökben élünk és pásztorkodunk, semmi ahhoz képest, ha más írt erről egy könyvet. De szerencsére lassanként nyit a tudomány a gyakorlati tapasztalatok felé is. Minket is egyre többen keresnek meg a tudományos oldalról. Jó lenne a tudásokat összekapcsolni.
Sokszor kell magyarázkodniuk az életformájuk miatt?
S. V.: Csak annak beszélünk róla, aki kíváncsi rá. Nem mondjuk senkinek, hogy élj te is középkori életet, mert az az üdvözítő út, mert nem tudjuk, csak azt, hogy ez a mi utunk. De nehezen értenek meg minket. Kellett hozzá egy produktum, amit a világ is elismer.
S. B.: Ilyen volt, amikor tavaly én készítettem el a japán császár csontberakásos nyergét. Ezt a nyerget ajándékozta a miniszterelnök a japán uralkodónak. Amikor kiderült, csóró bolondok helyett egyből különleges művészek lettünk a környékbeliek szemében.
S. V.: Nehéz, mert a szokásos ismert minták helyett mi új mintát próbálunk teremteni. Amit szeretnénk, az csak bennünk él, mégis valahogy a világ is efelé tart. Az emberiség időről időre felkiáltójeleket kap, amelyek az egyszerűbb élet felé terelik.
S. B.: Minden mindenhol megvan, mégis messzire tekintünk. Távoli vidékeken akarjuk megtalálni a boldogságot, pedig annak összetevői a kezünk ügyében vannak.
S. V.: Mi nagyon hiszünk ebben, és a munkát is próbáljuk eszerint végezni. Nem a mindenáron való termelés a feladatunk, hanem az, hogy a munka is a boldogsághoz vezető út és egyfajta imádság legyen.
S. B.: Az ittlétünkkel a teremtést szeretnénk megérteni. Próbáljuk ég és föld között alázattal keresni a helyünket, tudva azt, hogy mind csak vendégek vagyunk. Pucéron jöttünk, és úgy is távozunk majd erről a világról.
Cseppke, a csikó története nemcsak a Przsevalszkij-lovakat, de a puszta élővilágát is bemutatja a cselőpóktól egészen a rétisasig. Török Zoltán kamaszkorában fedezte fel a Hortobágyot, és nem tud betelni vele. Pedig a világ megannyi vidékéről készített már sokszorosan díjazott természetfilmeket.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
