Másfél évtized sűrű magyar mikrotörténelme elevenedik meg a fotóamatőr Lissák Tivadar képein, aki 1934 és 1948 között rendkívüli humorérzékkel és intenzitással örökítette meg a hétköznapok rögvalóságát, a családi, baráti együttlétek kivételes pillanatait.
Néha a profi fotográfusoknak titkon tágra nyílik a szeme, amikor egy-egy képzetlen vagy autodidakta, de mindenképp a pálya széléről érkező fotós laza eleganciával nyit addig nem ismert távlatokat. Egy amatőrnek általában nincsenek tanult mintái, a munkából esetenként adódó megfelelési kényszerei, sem unalmas rutinmegoldásai, amelyek révén a profik anyagai időnként izzadságszagúnak tűnnek. Persze mielőtt előbbieket a mennybe meneszteném, utóbbiakra meg ráhúznám a vizes lepedőt, állítsuk vissza a világ rendjét: a profik azért mégiscsak profik, miközben olyan kivételes képességű, partvonalon kívüli fotóst, mint amilyen az 1909-es születésű gépészmérnök, Lissák Tivadar volt, nem ad olyan gyakran a sors. Éppen ez a kivételesség az, ami virtuális kalapemelésre ösztönöz, akárhányszor a munkáival találkozom: Lissák nyolcezer darabos hagyatékából éppen hat éve került fel több mint kétezer felvétel a Fortepanra. Képei azóta rendszeres szereplői fotókiállításoknak; egykori lakóhelyén, a II. kerületi Retek utcában és környékén készült fotográfiáiból pedig nemrég nyílt időszaki kiállítás a Fény utcai piacon.
Jegyezzük meg az elején: Lissák Tivadar soha nem a nagy nyilvánosságnak szánta képeit. A kor polgári szokása szerint passzióból, az emlékek rögzítése céljából, saját családja, közvetlen baráti köre vagy katonatársai számára rögzítette a hétköznapi élet pillanatait. Annak az időszaknak az első aranykorában járunk, amikor a gondosan rendezett fotóalbumok nézegetése a mai fogalmaink szerint kifejezetten intim közösségi élmény volt. Lissák fotóinak témakörei így igazából semmiben nem különböznek a korabeli megszokott amatőr felvételek tematikájától, erejüket sokkal inkább az a különösen erős humanizmus adja, ahogyan szelíd iróniával és humorral, ösztönösen jó emberismeretről tanúságot téve, a megfelelő pillanatokban nyomta le az exponálógombot. Fotói révén útitársai lehetünk a családi kiruccanásokon és a munkából adódó kiküldetéseken Visegrádtól Mátraházáig, Szolnoktól Kassán át Csíkszeredáig, Mariazelltől Bécsen át Szegedig. Ott vagyunk vele, amikor tartalékos tisztként egyenruhát ölt, a katonai kiképzéseken, a délvidéki bevonuláskor vagy a Magyar Királyi Honvédség mátyásföldi gépkocsiszertárában, ma már csak hírből ismert honi haditechnikai eszközök között bóklászva. És gyakorta részeseivé válunk a harmincas-negyvenes évek budapesti utcai életének is, valamint a születésnapoknak, esküvőknek és a vasárnap délutáni sörhabos ejtőzéseknek a legendás budai kerthelyiségek valamelyikében.
Lissák lelkesen exponált szinte mindent, ami a szeme elé került, ám nem állt meg a történések lelkiismeretes dokumentálásánál. Sokszor poénkodott modelljeivel, vagy ő maga állt fényképezőgépe elé öniróniát sem nélkülöző, barátságosan korpulens alakjával. És nem csak a családdal és a barátokkal fotózkodott, a képek tanúsága szerint az egyre gyakoribb katonai szolgálatok heteit-hónapjait is kellő humorral igyekezett elütni. Aztán lassan búcsút intve a harmincas éveknek a magánképek atmoszféráját egyre gyakrabban lengi körül a világháborúba tartó, majd abban idővel aktív szerepet vállaló Magyarország folyamatosan változó hangulata. Érdekes látni, hogy bár Lissák humora és mély humanizmusa sosem hagyott alább, véleménye a társadalmi klíma folyamatos változásáról határozottan jelen van a fotóin, akár csak azzal a gesztussal, ahogyan 1944 októberétől szisztematikusan dokumentálja a nyilas propagandaplakátokat és falragaszokat. Életszeretete a külvilág minden keserűsége ellenére mégis végig megmaradt a képei szerint, még azután is, hogy feleségével és nevelt lányukkal visszatért otthonukba, az ostrom során szétlőtt Retek utcába. Sőt még a világháború végét követően is, amikor legfeljebb villanyszerelőként tudott munkát találni, illetve némi keresetkiegészítésként portréfotózást vállalt. Sajátos hangulatú felvételeit 1948-ig készítette a családról, a barátokról és az utca emberéről, majd betegsége miatt örökre felhagyott a fényképezéssel. Lissák Tivadar 1967-ben hunyt el Budapesten, hátramaradt amatőr fotói életigenléssel vegyes korlenyomatai egy számos tragédiával terhelt történelmi időszaknak.
Bohuslav Balbín, a jeles cseh történetíró 1677-ben ezt írta a kolozsvári testvérek Prágában látható, 1373-ban készült Szent György-szobráról: „miraculo est artificibus”, azaz csoda a művészek számára. Igaza volt, de nem csak nekik csoda, az egész művészettörténet számára az.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
