Hetvenéves fényképet találtak a Lukácsban – hamarosan az alanya is előkerült
A Lukácsban fürdőző mosolygó kislány azóta is visszajáró vendég.
A magyar orvosképzés két és fél évszázados történetében tudományos eredmények egymásra épülő hálózata rajzolódik ki. Bár a magyar orvosok felfedezései sok esetben megelőzték a korukat, gyakran feledésbe merültek, vagy – mint Semmelweis Ignác esetében – nem vették őket komolyan.
A hazai orvosképzés kétszázötvenedik jubileumának záróakkordjaként a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum rendezett tárlatot 2020-ban. Az egyetem életében a nagy társadalmi mozgásokkal párhuzamosan bekövetkező változások és az egymásra épülő tudományos felfedezések mögött álló emberek arcképei tették igazán érdekessé e nagy ívű tablót. A gyógyítás hőseinek, elhivatott tanároknak és kutatásaikkal magánéleti tragédiába sodródó orvosoknak sora vonult fel a kiállításon, hiszen a tudomány elválaszthatatlan művelőjétől, az embertől.
A magyar orvosképzés 1770-ben indulhatott el Nagyszombatban, hála Mária Teréziának, aki a magyar tudóstársadalom kérlelő folyamodványait megelégelve – és persze látva a közegészségügyi állapotokat – végül méltóztatott rányomni pecsétjét az alapító okiratra. „Az alapítás után villámgyorsan kiépült az intézményi struktúra. A nagyszombati városi kórházban azonban kevés lehetőség adódott a betegágy melletti gyógyításra, ami azonnal modern szemléletű követelményként jelent meg a képzésben. Hasonlóan csekély lehetőség volt arra, hogy a hallgatók az élettani jelenségeket boncolás közben figyeljék meg, ezért az orvosi kar hét év után a dinamikusan fejlődő Pestre költözött” – magyarázza Szabó Katalin főmuzeológus, a tárlat kurátora.
Nem sokkal később megjelent az óhaj, hogy magyarul tanulhassanak az orvostanhallgatók, Rácz Sámuel pedig papírra vetette A physiologiának rövid sommája címmel az első magyar nyelvű orvosi tankönyvet. A lassan liberalizálódó képzésbe csak bő száz évvel később kapcsolódhattak be a nők: Hugonnai Vilma volt az első magyar asszony, aki – igaz, nem itthon, hanem Svájcban – orvosi diplomát szerzett 1879-ben. Trefort Ágoston vallás- és közoktatási miniszter ellenezte, hogy itthon is elismerjék a végzettségét, mondván: felforgatná az államot, ha a nők tudományos téren egyenjogúak lennének a férfiakkal. Egy uralkodói rendelet vetett véget a hosszúra nyúlt históriának, így Hugonnai tizennyolc évvel a diplomája átvétele után, 1897-ben juthatott itthon orvosi engedélyhez. Az első hazánkban végzett orvosnőt már a forrongó, új gondolatokkal, világmegváltó eszmékkel teli 20. század első esztendejében avatták fel diplomás gyógyítónak.
Életmentő klórmész
A tudományos paradigmaváltás sokszor elsőre jelentéktelennek tűnő kutatási eredmények aprócska szikrájából indul. Erre példa a leginkább botanikával és a gyógyvizek elemzésével foglalatoskodó kísérleti kémikus, Kitaibel Pál felfedezése. 1795-ben a konyhasóból barnakővel és kénsavval fejlesztett klórgázt sűrű mésztejbe vezette, az így előállított klórmész pedig hófehérré varázsolta a lenszövetet.
„Valamilyen okból azonban nem érezte e felfedezését korszakalkotónak, így nem is publikálta. Pár évvel később egy e témában kutató angol tudós, Smithson Tennant épp erre a felfedezésre jutott, amit azonnal publikált és levédetett, nyilván azonnal megsejtve a gazdasági jelentőségét” – magyarázza Szabó Katalin. Kitaibel a klórmésszel kapcsolatos kísérleteit naplójában rögzítette: hatékony fertőtlenítőszerként hozzájárult a gyermekágyi láz megfékezéséhez. Azt már Semmelweis bizonyította be, hogy e betegséget azok az orvosok okozzák, akik boncolás után átjárnak a szülészetre várandósokat vizsgálni. Az általa javasolt klórmészoldatos kézmosást az orvosok többsége nem volt hajlandó elvégezni, Semmelweis statisztikáit nem vette komolyan, holott ezekből kiderült, a nem boncoló bábák páciensei között alacsonyabb volt a halálozási arány.
„Semmelweis a boncolás nyomaként a kezén maradt rossz szagot nem tudta lemosni, ez vezette el a gyanúhoz, hogy a betegségért valamely láthatatlan kórokozó a felelős. Egyetlen anyag volt, ami a szagot eltávolította: a klórmész” – fejtegeti Szabó Katalin, Ebben az időben egyébként nemcsak a betegvizsgálatot és a boncolást, hanem a műtéteket is puszta kézzel végezték. A sebészkesztyűt Hültl Hümér vezette be a század elején, ám még a hatvanas években is akadtak olyan professzorok, akik úgy vélték, kizárólag puszta kézzel lehet megtapasztalni a boncoláskor a különböző szervek állagát, morfológiáját.
Az igazáért makacsul kiálló Semmelweis korát nem tudta meggyőzni, hatása azonban a mai napig tart. Mindezt többek közt a róla elnevezett szkenner is bizonyítja, aminek láttán valószínűleg elégedetten csettintene; a modern kórházi gyakorlatban sok helyen használt gép egy speciális anyaggal végzett kézmosás után képes kimutatni a kézre tapadt kórokozókat.
Áttetsző páciensek
Ugyancsak korát megelőző újító volt Balassa János sebész, „a szike Paganinije”. Plasztikai sebészeti munkáiban már a 19. század közepén használta a beteg állapotának dokumentálására a fotográfiát, ráadásul elsőként vezette be a műtéteknél – miután önmagán kipróbálta a hatását – az éternarkózist. Balassa korszerű közegészségügyi programja az 1876-os egészségügyi törvény alapja lett.
Hőgyes Endre a veszettség elleni védőoltást fejlesztette tovább, egyszerűbbé és megbízhatóbbá téve az előállítást, de vizsgálta a lépfene és a kolera kórokozóit is. És persze forradalmat hozott az orvoslásban Alexander Béla, az első hazai röntgenológus is, akinek nevéhez a 3D-s röntgenfelvétel, az úgynevezett reliefröntgen fűződik. El lehet képzelni a korabeli orvostársadalom lelkesültségét, amikor megpillantotta az első felvételeket az emberi test belsejéről, hiszen az addig csak a boncoláskor volt lehetséges. Alexander megfigyelte a csontok elhelyezkedését, sőt, művészi igényű felvételeket készített a röntgennel növényekről, tárgyakról, kisebb állatokról is.
Sajnos ekkoriban senkinek, így neki sem voltak ismeretei a sugárzás okozta káros hatásokról, így születendő gyermekéről is rendszeresen készített röntgenképeket. A magzati csontfejlődésről írt tanulmányával világhírűvé vált, ám élete legnagyobb traumája is ehhez kötődött: a gyermeke betegen látta meg a napvilágot. Ratkóczy Nándor néhány évvel később fejlesztette ki az ólomból készült, sugárzás ellen védő orvosi székét, később pedig ólomkabint is tervezett – a Ratkóczy-féle védőülés a kilencvenes években még használatban volt az orvosi egyetemen.
A Lukácsban fürdőző mosolygó kislány azóta is visszajáró vendég.