Mindig izgalmas, amikor egy férfi szerző női hangot kezd imitálni, azazhogy megkreál egy női karaktert, amelynek saját hangot is teremt. Gondoljunk csak Weöres Sándor Psychéjére, Esterházy Péter Csokonai Lilijére vagy Parti Nagy Lajos Sárbogárdi Jolánjára – mindannyiukban közös, hogy nemcsak a szerző imitálja a megalkotott alakot, hanem ez fordítva is megtörténik, vagyis a karakter hangja visszatalál az eredetéhez, és alkotójának versbeszédmódjára félreismerhetetlenül rájátszik a saját szólamában. Babiczky Tibor pedig lépett egy merészet az európai irodalom kezdeteihez, és az egyik legismertebb költőnővel fogott össze, hogy megalkossa a Szapphó-paradigmát.
Babiczky Tibor 1980-ban született Székesfehérváron. Junior Prima díjas költő, műfordító. Volt a HVG Könyvek és az Árgus folyóirat szerkesztője, ő indította el a Ké - selés villával irodalmi beszélge - téssorozatot, és fordította Nick Cave válogatott verseit. Jelenleg a Szépírók Társaságának alelnöke. Fontosabb művei: A felvezető kör (2001), A jóemberek (2011), Kivi - lágított ég (2015), Félbehagyott költemények (2018)
A kötetben található versek kurzív szókapcsolatai, sorai javarészt Németh György fordításai, amelyeket Babiczky felhasznál új szövegek alkotására: van, amikor beépíti őket (21 / Nézd az őszt…), és van, amikor továbbír, kiegészít egy-egy töredéket (105 / Mint hegyekben a jácintot…). Alapvetően egy újraírt-újrafordított Szapphóval van dolgunk, aki egyrészt rendkívül hitelesen szólal meg, másrészt pedig természetesen nem hagyja figyelmen kívül az azóta az irodalomban történteket – ez utóbbi főleg a modern magyar irodalmi versbeszédre való utalásokat jelenti, például József Attila jelenlétét az olyan sorokban, mint a „minden lehull most, amiről még számot / kellene adni” (3 / Kint ülök…). Hovatovább arra is reflektál a kötet, ahogyan a 20. században Szapphó életművét fordították itthon. Ennyiben pedig bővül Babiczky imitációs poétikájának a köre, mert a hátravetésekkel („Mint reméli szerelme szavát / zúgni a tenger”) ugyanúgy rájátszik a Homéroszt is fordító, az eredeti szórendet általában megőrző Devecseri Gáborra, a halmozott bölcselkedésekkel Babits Mihályra („Feloldozásait csak a test igényli, / a lélek kedveli a mérsékelt, szép / arányú, múló-mély időt”), ahogy maga az egész projekt eszünkbe idézheti Faludy Villon-fordításait, amelyek igazából átírások voltak. Nem is beszélve arról, hogy Babiczky a magyar költészet hangzásához igazítja a verseket, amikor olyan szókapcsolatokká egészíti ki a szapphói töredéket, mint „mámor maróan” (24 / Szédület vezet haza…).
A kötet tehát nem pusztán azt teszi kérdéssé, hogy kinek a hangját halljuk, hanem azt is tematizálja – egészen egyedi módon a kortárs lírában –, hogy a honi olvasóközönség kinek a fordítási stílusában ismerheti azt a hangot, amelyet Szapphóéval azonosítunk, és hogy ez a költők párbeszéde miatt milyen sokszínű lehet: hogy az egy igazából soha nem csak egy-, hanem mindig többszólamú. Ezért rendkívüli érzékenységre vall, hogy a versek látványosan ingáznak a különféle személyjelek és személyragok között, ezzel az általános és a saját bizonytalanságát fokozva. Ilyen megoldás, hogy az éntől igenevekkel van eltávolítva a cselekvés (ébredni, keresni [6 / Ébredni egy őszi nap…]), vagy hogy bizonyos szavak megkapják a birtokost, mások viszont nem („hol ágyam lelem […] légy te az otthon” [4 / Vágyait felejtve…]). Ha ezt visszaolvassuk a kötetre, akkor nyilvánvaló, hogy az eredeti Szapphó-szövegek, a fordítások és magának Babiczkynak a költészete között képződik meg egy olyan megszólalói hang, amely bizonytalan azzal kapcsolatban, mit is nevezhet a sajátjának.
Szintén remek húzása a kötetnek, hogy nemcsak a beszélőt, de a megszólítottakat is megőrzi a homályban: köztudott Szapphóról, hogy a saját neméhez (is) vonzódott, azonban hiba lenne emiatt átnézni a versbeszéd megalkotottsága felett, és líráját egyszerű deklarációként értelmezni. Szapphónál a ’te’ mindig is képlékeny volt; amikor Aphroditét szólítja meg, talány marad, hogy hozzá és róla beszél, vagy esetleg hozzá (vagy saját magához), de valaki másról: „Gondolj rá, voltál te is boldog / egyszer a múltban” (15 / Flegma istennő…). Ugyanígy a „fia a karcsú-szép Aphroditének” nem feltétlenül egy kiszemelt férfira vonatkozik, hanem Erószra is, ennyiben pedig a megszólalót általánosságban hajtja a vágy. A Babiczky–Szapphó-koprodukció márpedig az erotikus versekben brillírozik: már-már nyersen kitörő óhajokkal és naturalizmusba hajló helyzetleírásokkal találjuk szemben magunkat. Szapphó nem férfi- vagy nőfalóként jelenik meg, hanem az aktus után az elillanó boldogságban vagy egy kihasználatlan helyzetet követően az önkorholásban. Babiczky ezzel mindössze felskicceli a társadalmi, illetve személyes korlátokat, és éppen ezért működnek a szövegei: mert minden beteljesedés, eksztázis, öröm kontrasztosodik a kielégíthetetlenséggel, a társtalansággal és a kiüresedéssel. Ez utóbbit pedig a női nemi szervről való beszédben lehet a leginkább tetten érni: az, hogy hasadékként, sebként, vágatként tűnik fel a versekben, jelzi, a megszólaló a gyönyör pillanataiban is szüntelen szembesül a hiánnyal és a kényszerrel, például a szülésre kötelezettségével: „Lehajoltam a férfi előtt. Fájt. Később megszületett / méhemböl az élet. A föld fele toltam, ami / felfele szállt volna belőlem.”
Bár Babiczky Tibor a Szapphó-paradigmában alkalmazza a költő korára jellemző toposzokat (például az életet mint hajózást) és képalkotási módokat (egy azonosítás rögzítése, például hogy a halál az éjszaka, majd később e metafora egyik tagjának elhagyása: „Bölcsebb is talán a halált feledve / várni a reggelt” [24 / Szédület vezet haza]), a kötet szerencsére távol tartja magát attól, hogy egyoldalú imitáció legyen. Ehelyett a Babiczky tolmácsolásában megszólaló Szapphó érthetőbbé válik a mai olvasónak, illetve hangot tud adni egy sajátos testi-lelki vágynak, amely a kortárs magyar szerelmi költészetnek friss lendületet adhat azzal, amit képes „mondani férfi vagy női szavakkal”.
Babiczky Tibor: Szapphó-paradigma. Kalligram, 2021
Közhely, hogy mi a játszótéren nőttünk fel, a gyerekeink pedig már az idejük jó részét a digitális dzsungelben töltik. Lehet ezen sopánkodni, de felesleges. Sokkal inkább az a kérdés, rá tudunk-e találni közösen azokra az ösvényekre, amelyeken még kényelmesen esik a járás. A hogyanról Tóth Dániel pszichológust, a digitális nevelés szakértőjét kérdeztük.
Magyarországon a bölcsődei és óvodai pedagógusok között csupán 0,6 százalék a férfiak aránya, az általános iskolákban a tanárok 15, a középiskolában pedig 33 százaléka férfi egy 2021-es kutatás szerint. Hogyan alakult ki ez a helyzet, és miért van negatív hatással tanárokra, diákokra egyaránt? Mit lehetne tenni a tanári karok nemi kiegyenlítéséért? Németh Szilvia oktatáskutatót, szociológust, a T-Tudok Tudásmenedzsment és Oktatáskutató Központ ügyvezető igazgatóját kérdeztük.
Géczy Barnabás hegedűművész Budapestet és az Operaház koncertmesteri pozícióját hagyta ott, hogy Németország legnépszerűbb szalonzenésze váljon belőle. A második világháború után azzal vádolták, hogy túl szoros kapcsolatot ápolt a náci diktatúra vezetőivel.
1987-ben Ceaușescu Romániájából Isztambulon át Németországba emigrált Hajdú Farkas-Zoltán író. Lapunkban megjelent szövegében döntése körülményeit idézi fel.
Mindenki elvan a maga világában, Kukorelly Endre joggal mondja, hogy nincs ez így jól. Új könyve egyfajta manifesztum, a bizonyítéka annak, hogy ő bizony kíváncsi arra, mi történik például a képzőművészetben.
A Fortepan 1944 nyarán készült képein rémségek és vidám pillanatok egyaránt megelevenednek.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
