Szöveg: Tábori Kálmán
Fotó: Földházi Árpád
Vizsoly és Gönc után már csak néhány falut találunk az országhatáron innen. Utóbbiban fordították, előbbiben nyomtatták az első magyar nyelvű bibliát 1590-ben. Ez már történelem. Ami a kétezres évek második évtizedében a két település között történt, még nem az. A göncruszkai református gyülekezet közösségi méhészetéért ugyan 2017-ben Highlights of Hungary elismerést kapott, prémiumkategóriás mézét elsősorban a méheknek köszönheti. Ahogy sok minden mást is. Ám ahhoz, hogy e hatszáz lelkes faluban hangversenyt tartson a helyi iskolások zenekara, akik a zenélés mellett Bolyai-versenyeket nyernek, már kellett néhány elkötelezett ember is. Na és hit. És nem kevés ima.
Hogy meséljem ezt el az embereknek? Senki nem fogja elhinni egy szavamat sem – teszek szinte szemrehányó megjegyzést a tiszteletesnek az étterem asztalánál beszélgetve a szabadtéri hangverseny után. A vonós, réz- és fafúvós, pengetős, valamint ritmushangszerekből álló zenekar ma Beethovent játszott, Vivaldi a-moll hegedűversenyét, A hattyúk tavát és a Holdfénykeringőt. Elhangzott a Kis kece lányom és egy Elvis Presley-feldolgozás is szaxofonon. De félek, nem tudtam eléggé figyelni a műsorra, pedig a falu népe körülöttem a legnagyobb koncerttermek közönségét felülmúló áhítattal és odaadással hallgatta az általános iskolás gyerekek előadását. De annyi minden érintett meg egyszerre ezen a délutánon.
Amikor a cigánytelep mellett leállítottam az autót, és kiszálltam, a mezítlábas gyerekek cinkos mosollyal engedték rám a kutyát. Mintha próbára akarnák tenni az idegent: tényleg ide akart jönni, vagy csak tévedésből állt meg pont itt? Most aztán tényleg az Isten háta mögött vagyunk – szégyellem, de ebben a pillanatban tényleg ez futott át az agyamon. Mintha Tokaj-Hegyalja lenne a határ: odáig még ellát a Jóisten, de ami azon túl van, arra mintha már csak elvétve fújna a Szentlélek is. Ám valami különös fuvallat mégiscsak lehet itt. Mert Borsod-Abaúj-Zemplén megyében, ebben a peremen lévő faluban, a hatszáz fős Göncruszkán már sejteni valamit arról, mit jelent igazán a középpontban élni.
A festői környezetben, a regéci vár és a zempléni dombok ölelésében álló színes kaptárak százhúsz méhcsaládnak adnak otthont
Tejjel és mézzel
Elkerekedett szemekkel, döbbenten figyelek. Az ízlésesen kialakított, vadonatúj étterem asztalánál Sohajda Levente, a falu református lelkipásztora meséli, hogyan lett iskola ott, ahol már bezárták. Méhekről magyaráz, aztán szorgalmas diákokról, akik egymást tanítják, kiváló pedagógusokról és telepi környezetben felnőtt, páratlan munkaerőről. Összetartásról, közösségről, bizalomról, megbocsátásról beszél. Isten igéjéről szól. Lassan már nem kell emlékeztetnem magam arra, hogy nem egy fővárosi elit étteremben vagyunk valamely budai magániskola igazgatójával. A legjobb éttermeket bemutató katalógusba illő berendezés, az egyedi tervezésű asztalok és az elsőrangú gasztronómia itt nem tehetős üzletemberek és külföldi vendégek kiváltsága. A Tejjel Mézzel a göncruszkai Talentum Református Tehetséggondozó Általános Iskola és Óvoda étkezdéje. „Alig hétszáz méter ide az iskola, és a gyerekek legalább sétálnak egy kicsit az étkezés előtt és után – magyarázza Sohajda, hogyan kapcsolódik a kistérségiiskola-koncepciójukba az étterem –, az étel pedig nem egyszerűen egészséges, de mind meg van komponálva.”
Már az is szép gondolat, hogy a szegény gyerekeknek igényes környezetben tartalmas ételt adjanak. Ám hogy rentábilis legyen, a Tejjel Mézzel ebédidőben a hatvanfős turnusokban étkező gyerekek mellett a környező városokból menüre, munkaebédre, egyeztetésre kijáró vendégeket szolgál ki, délután és este pedig klasszikus étteremként működik. Nehéz elképzelni, hogy ebédel itt ennyi óvodás és általános iskolás gyerekek úgy, hogy aki közben vendégként érkezik, az is jól érezze magát: ne ordítozó gyerekekre emlékezve, hanem feltöltődve menjen innen el – jegyzem meg kissé hitetlenkedve, nem is sejtve, hogy épp ezzel indulunk el a dolgok valódi értelme felé vezető úton.
„Ha ezt nem tudjuk megoldani, akkor nemcsak az étkezdénk bukott meg, de az is, amit mi az életről, a nevelésről gondolunk – felel komolyan a lelkész –, tehát hogy a gyerekek nem zavaró tényezők; attól kezdve, hogy megszületnek, olyan emberré lesznek, amilyenné neveljük őket. Mi, felnőttek.” Miközben beszél, az asztalok közepébe helyezett, kör alakú mázas kerámiákra mutat: bibliai igék állnak rajtuk. Azt jelzik, akik itt ebédre egymás mellé ülnek, ige- és asztalközösséggé válnak. „Nemcsak az éhségünk köt össze bennünket – szólal meg a prédikátor Sohajdából –, a fizikai szükségletünk feltár egy lelki éhséget is. A közösségben mindkettő csillapodik azáltal, hogy megnyílunk a másik felé, és beszélgetünk.”
Mint megtudom, kétszáz éves fagerendák tartják körülöttünk a falakat. A gyülekezet közös erővel hozta rendbe a tetőszerkezetet. „Volt egy régi református iskola a parókia mellett, amit 2010-ben elvitt az árvíz. A romok között az egyik szemöldökfán az a felirat állt: »Anno: 1823. Istenünk segedelmével építtetett.« Innentől nem is volt kérdés, hogy a megmaradt faanyagot beépítjük ide – meséli büszkén Levente, majd sorra mutat az étterem asztalaira, amelyek mind zempléni fából készültek. – Ez itt hegyi dió, mellette vadkörte, amott vadcseresznye és kőris. Ebben az asztalban pedig, a fa mélyedésében epoxigyantával megőriztünk néhány méhecskét.”
„A környéken élő cigány gyerekek kerülnek be először. És mivel nem bontunk szét családokat, ha valakinek a nagy testvére hozzánk jár, akkor vállaljuk, hogy a kisebbik gyereket is felvesszük. Emellett nem sok helyünk marad. Így is hetven kilométeres a vonzáskörzetünk, ugyanis vettünk egy iskolabuszt, hogy a környező falvakban élő, rászoruló gyerekeket az iskola és az otthonuk között tudjuk szállítani” – részletezi a Talentumba való bekerülés módját a tiszteletes
Az egyik csapat kint van a méheknél és kiveszi a keretet, a másik behordja, a következő leszedi a viaszt a keretekről és kipergeti az erre alkalmas gépben, az utolsó már a letisztult mézet tölti. Így telnek meg a polcok – részletezi Sohajda Levente, miért is kell egy egész közösség összehangolt, megfeszített munkája a hidegen kezelt méz elkészítéséhez
Minden a méhekkel kezdődött
A fiatal lelkészházaspár, Sohajda Levente és felesége, Samu Zsuzsanna gönci segédlelkészi hivatalukból érkeztek ide. Korábban, svájci tanulmányútjuk alatt kinti lehetőséget is kaptak volna, ők mégis hazajöttek, hogy álmukat megvalósítsák: egy észak-magyarországi településen lelkészi szolgálatot végezni. Amikor 2004-ben meghallották, hogy a göncruszkai református gyülekezet évek óta imádkozik vezetőért, azonnal eljöttek. „Alig több mint hatvanan voltak, s legtöbbjük hetven év felett. De saját kezükkel tették rendbe a lelkészlakot, hátha valaki elfogadja őket s a lelkészi szolgálatot azért a kevéske javadalomért, amit fizetni tudtak – emlékszik vissza a Sohajda Levente. – Meghatódtunk, hogy van még olyan közösség, amely tényleg hiszi, hogy ha lelkészt kap, akkor megváltozik majd minden.”
Még csak néhány éve voltak Göncruszkán, amikor Levente édesapja halála után megörökölt néhány méhcsaládot. „Nem akartam családi méhészetet, ezért a családunk úgy döntött, hogy felajánlja a gyülekezetnek az örökséget, ha a közösség úgy fogadja el, hogy tényleg együtt visszük, és mindenki aktívan részt vesz benne” – emlékszik vissza a parókus. Először nem is volt más célja ezzel, mint hogy a közös hobbi termését szétosszák a gyülekezeti tagok között. Ám szorgos méheik már az első évben annyi mézzel ajándékozták meg a közösséget, hogy nemcsak szétosztani, de eladni is tudtak belőle. A bevételből pedig már az első évben gyerekeket táboroztattak, és ösztöndíjat adtak a helyi középiskolásoknak. Ahogy aztán a méhcsaládok száma, a megtermelt méz mennyisége s így a gyülekezet bevétele is évről évre nőtt, egyre nagyobb célokat tűzhettek ki maguk elé.
„Azzal a hittel kezdtük el, hogy ha Krisztus követőiként valamibe belevágunk, akkor azt annak a felelősségével kell tennünk, hogy tevékenységünkkel nemcsak magunkról mutatunk képet, hanem az Úristenről teszünk bizonyságot. Ezért bármit csináljunk is, annak kivételesnek kell lennie” – magyarázza a gyülekezet vezetője, hogyan találtak rá arra a speciális mézpergető technikára, amely hozzásegítette a készítésben korábban avatatlan gyülekezetet a gyors és jelentős sikerhez. Mint mondja, méhészeti szaklapokat tanulmányozva ismerte meg a bioméhészeti eljárásokat, s ezen belül az úgynevezett hidegen pergetést, amelynek lényege, hogy a kaptárban lévővel száz százalékban megegyező méz kerül az üvegekbe. De hát ez evidens, mondhatnánk. Ám a hazai vásárlók számára elérhető mézek kilencvenkilenc százaléka hőkezelt – tudom meg Leventétől –, mivel különböző időpontban összegyűjtött mézeket öntenek össze, egalizálnak, ami csak hőkezeléssel lehetséges. A hidegen pergetés után prémiumkategóriás termék kerül az üvegekbe, amely a legtöbb esetben kilencszer annyi enzimet és tizenegyszer annyi antioxidánst tartalmaz, mint a hagyományos eljárással készült méz. „Ráadásul a hidegen kezelést ekkora tételben csak közösség tudja végezni. Nem lehet egyénileg, még két-három emberrel sem, mivel ha huszonnégy órán belül nem töltöd le a mézet, akkor könnyen előfordulhat, hogy kőkemény anyagot találsz, amit csak késsel tudsz kivágni a tálból, tehát párhuzamosan dolgozó csapatokra van szükség. Amikor ezt a folyamatot megismertük, azonnal tudtuk, ezt éppen nekünk adta a Jóisten” – zárja lelkesen rögtönzött méhészeti minielőadását a tiszteletes, mialatt a Tejjel Mézzelben elfogyasztott kávé után átkalauzol a Talentum folyamatosan fejlődő iskolaépületébe.
Egy kisebb tornateremnek megfelelő méretű szobában állunk meg. A helyiség egyik oldalán dobfelszerelés és hangszerdobozok. „Ez az egyik zenetermünk. Ez pedig egy mászófal – mutat a világ különböző részein található városok emblematikus épületeivel kifestett falra – utakkal azok felé a települések felé, ahonnan magánszemélyként vagy gyülekezetként a mézvásárláson keresztül támogatásokat kapunk.” Németország, Hollandia, Svájc, Amerikai Egyesült Államok… futtatom végig a tekintetem a képeken, miközben végre ráébredek: minden, ami itt létrejött, az szó szerint a méhek szorgos munkájának gyümölcse. Emberi számítás szerint ugyanis nem volt észszerű gondolat iskolát alapítani Göncruszkán.
A falu önkormányzati iskoláját már évekkel korábban, 2006-ban bezárták. Az oktatás nélkül maradt településen így szinte semmi nem volt, ami a népesség rendszerváltás óta tartó rohamos csökkenését lassította volna. „Ez az a pont, amikor már mindenki felteszi a kezét, hogy nincs mit tenni – magyarázza az előzményeket a lelkész. – A kilencvenes évek elején még ezerháromszázan lakták Göncruszkát, amikor 2004-ben idejöttünk, már csak hatszázan.” Sohajdáék tudták, hogy a település megmaradása szempontjából az iskola mindenképp élet-halál kérdés, ám amikor az önkormányzat felajánlotta a régi iskolaépületet a református gyülekezetnek, egyvalamiben már az elején biztosak voltak: nem szerettek volna olyan iskolát alapítani, amilyen a környéken máshol is van.
Az iskolapélda
„Tudom, hogy a legtöbb szülő azt várja az iskolától, hogy az életre neveljen. De a mi iskolánknak nem az a célja, hogy az életre neveljen, hanem az, hogy az örök életre tanítson – idézi fel a lelkész az első évnyitó beszédet, amely a Talentumban elhangzott az első osztályos tanító nénitől, és ami azóta is kétségkívül áthatja iskolájuk mindennapjait. – Ez óriási minőségbeli különbség.” Első hallásra hangzatos prédikációnak is vélhetnénk szavait, ám a méhészetről elmondottak alapján már nem lepődünk meg azon, hogy az iskolaalapításba is ugyanazzal a mély meggyőződéssel vágtak bele, mint a mézkészítésbe: azaz hogy kivételesnek kell lennie, hiszen nem magukról, hanem a Jóistenről tesznek vele tanúságot.
„Több külföldi iskolában jártunk, kerestük a mintákat, hogyan lehet eltérő szociokulturális háttérből érkező gyerekeket nevelni, és miként lehet fenntartani egy ilyen intézményt” – meséli Sohajda Levente. Ezekből a tapasztalatokból táplálkozva végül egy igazi alulról építkező iskolát hoztak létre felmenő rendszerben, amelynek fontos eleme a keresztyén családmodell. „Ennek az az alapja, hogy nincs fegyelmezés direkt módon, hanem – miként a családban – a nagyobb gyerekek megtanulják és megértik a szabályokat, és az utánuk jövőknek már ők hagyományozzák tovább a szokásokat” – magyarázza. Ez természetesen itt sem megy automatikusan, de a mindennapi élet sok apró, tudatosan beépített eleme segíti a kialakulását. Ennek egyik szép példáját az iskola bejáratához közeli öltözőben fejti ki a lelkipásztor: „Szeptember elsején az elsősök választhatnak maguknak egy nagy testvért a felső tagozatos iskolatársaik közül. Ez az idősebb diák aztán kézen fogja a kicsit, és mindent megmutat neki. Ahogy megérkeznek az iskolába, idejönnek az öltözőszekrényhez. Felül van a nagyobb, alatta a rábízott kisdiák szekrénye. És innentől kezdve a kicsi mindig tudja, hogy számíthat a nagyobbra.”
Mielőtt azt hinnénk, ilyen csak a mesében vagy legfeljebb nagyon drága magániskolákban lehetséges, Sohajda az egyik öltözőszekrényből kivett iskolaköpennyel és a hozzá tartozó magyarázattal rángat vissza minket a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei magyar valóságba. „Mivel nagyon eltérő szociális és kulturális háttérből érkeznek a tanulóink, fontosnak tartjuk, hogy itt azt éljék meg: egyenlők. A köpeny az egyik, ami segít eltüntetni az anyagi különbségeket: mindegy, milyen pólód van alatta, Adidas vagy Adios.” A súlyos és kézzelfogható egyenlőtlenségekről beszélgetve felvetem, hogy milyen módszerek, oktatási célok jöhetnek számításba itt. De mire kimondom, érzem, hogy elhibáztam, mert maga a kérdés – bár nem volt benne rossz szándék – túlontúl városias és leereszkedő volt. Szerencsére Levente nem veszi a szívére, és magabiztosan felel: „Bár nem az a célunk, hogy minden gyerekből agykutató legyen, tanulóink az utóbbi három évben mindig a Bolyai matematika- és magyarverseny élvonalában végeztek. Sőt, kétszer a mi gyerekeink képviselték Borsod-Abaúj-Zemplén megyét az országos döntőben – büszkélkedik, joggal. – A nyolcadik osztályosok központi felvételijében pedig a környező két járásra vetítve az első tíz legjobb eredményből hat a mi diákjainké.” De hogyan lehet ezt elérni, amikor Miskolc, Kazincbarcika, Sátoraljaújhely válogatott tanulóival mérik össze a tudásukat a hatszáz lelkes falu iskolásai? – érdeklődöm komolyan. S a válaszban ismét sokkal több van, mint a kérdésben. „A roma gyerekekkel elért eredményeink azért átlagon felüliek, mert nemcsak a gyerekekkel dolgozunk, hanem az egész családdal” – világít rá egy újabb fontos alapgondolatra, ami nem csupán az iskolát, hanem egész göncruszkai lelkészi munkáját meghatározza. Komplexnek mondanánk a városban, de bizonyára egész mást értünk alatta.
„Hogy mi a cél? – emlékszik vissza a korábban feltett kérdésre a lelkipásztor, majd mélyen elgondolkodik. – A mélyszegénységből szinte lehetetlen kitörni: nemcsak anyagi értelemben, de pszichológiailag, lelkileg is. Mi mégis azt szeretnénk elérni, hogy jussanak el ezek a gyerekek oda, hogy felismerik, ha valamiben jók, és ha szakács, kőműves vagy bármi más lesz belőlük, tudják értékelni a munkát, ne a segélyre várjanak. Hogy szeressék, akarják az életet.” S talán már nem kell külön hangsúlyozni, hogy a göncruszkai tiszteletes ezt sem csak a szószékről tanítja a falu népének, hiszen a gyülekezetben elindult közös munka egyre szélesebb kört fog össze. „A tanári kar, a gyülekezet, diákok együtt dolgozunk a méhészetben, az építkezésekben, a kertben, és ezt látva megértik a gyerekek, hogy együtt dolgozni kivételes lehetőség.”
Az iskola tisztára takarított folyosóján sétálunk, miközben Sohajda Levente kifogyhatatlan elbeszéléseit hallgatjuk. Mintha a Biblia ezen a környéken nemcsak magyar nyelven született volna meg a reformáció korában, hanem a kinyomtatása után négyszáz évvel életre is kelne. A református lelkipásztor úgy nyitogatja előttünk egyik ajtót a másik után, mintha közben a Szentírás megértése felé is akarna terelni bennünket. Ahogy az étteremben, itt, az iskolában is minden, amit látunk és hallunk, markánsan, mégis finoman és gyengéden tárja ki a hit kapuját a betérő előtt. Pedig az iskolába való felvételnek nem feltétele semmilyen felekezethez való tartozás. Nem számít, kinek milyen a világnézete. „Befogadunk bárkit, aki cserébe elfogadja, hogy mi Krisztus-követők vagyunk. A tanári kar minden tagja az, és mi azokat az értékeket szeretnénk a gyerekek elé élni, amelyekben hiszünk” – adja meg a választ a pedagógiai módszerre vonatkozó kérdésre Levente.
Az igazi harmónia
Mivel 2011-ben mindössze hat fővel indult a Talentum első osztálya, az első évben két elkötelezett pedagógus és két felújított tanterem is elég volt, hogy a gyülekezet elkezdje felépíteni iskoláját. Aztán ahogy nőtt a beiratkozó gyerekek száma, úgy kellett az épületet is és a tanári kart is bővíteni. A méhek minden évben megtették a magukét, így az épület fejlesztéséből reménységük szerint hamarosan teljes mértékben passzív ház jön létre Göncruszkán. Ám egy kivételes iskolához – méghozzá egy tehetséggondozó iskolához – kivételes pedagógusok is kellenek, akik meghatározzák az intézmény jellegét és atmoszféráját. Hogyan lehet ilyet találni errefelé? – kérdezzük a ma már kétszázharminc fős létszámmal működő iskola patrónusát, hogy megtudjuk, nem is a megszokott módon keresték munkatársaikat. „Volt mindig egy évünk, hogy imádkozzunk azért a tanítóért, tanárért vagy ónónőért, aki érkezni fog hozzánk. Nem adtunk fel hirdetést, hanem mindig hittünk abban, hogy az Úr ide fogja vezetni a megfelelő embert” – szólal meg Leventéből a vérbeli hithirdető. S bár nem kell hegyeket mozgató hit, hogy szavait komolyan vegyük, hisz saját szemünkkel is látjuk, sikerrel jártak, megerősítésképpen még továbbvezet a legmodernebb eszközökkel felszerelt iskolában, és mesél. Minden tanár és tanító magának rendezi be a tantermet, és maga dönti el, milyen módszer szerint akar tanítani. „Hiszen mindenki akkor tudja jól végezni a dolgát, ha szabadságot kap benne” – jegyzi meg teljes természetességgel a lelkész, aki bár maga nem tanít az iskolában, a gyerekekkel és a családokkal szoros kapcsolatban van.
A falubeliekkel való közvetlen viszonyát már abból is megsejthettük, ahogy a cigánytelepi gyerekek hangos „Áldás, béke!” köszöntéssel integetnek az alkatára és öltözködésére nézve inkább sportoló-, mint tiszteleteskinézetű Sohajda Leventének. Beszélgetésünk vége felé ismét a hangversenyre és a zeneoktatásra terelem a szót.
Mint megtudom, ez is kegyelmi adomány. „Beidek Adrienn személyében olyan társat kaptunk, amilyen nincs másik az országban” – dicséri a koncerten karmesterként megismert zenetanárt, aki a kezdetek óta hivatásának tekinti, hogy Zeneakadémián szerzett tudását itt, a legegyszerűbb falusi környezetben hasznosítsa. Ő fogja össze az iskola és a gyülekezet zenei életét egyaránt. A módszerekről Levente azt is elárulja, hogy a hagyományos zeneoktatás mellett a Máltai Szeretetszolgálat roma gyerekek zenén keresztüli felzárkóztatására létrehozott Szimfónia programját is működtetik. És néhány éve egy svájci tanulmányút során megismerték és hazatérve beépítették eszköztárukba a Musik übers Meer alternatív zenei program módszereit is. „A Dominikai Köztársaságban a polgárháborúban traumát átélő szegényeket vonták be egy ilyen zenei programba. Európa-szerte gyűjtöttek hangszereket adományként, amelyeket odaadtak zenekedvelő embereknek, hogy minél többet játsszanak együtt, és tanítsanak fiatalokat, gyereket. Miközben zenélnek, kimozdulnak belső világukból, megtanulnak odafigyelni egymásra, és azt tapasztalták, hogy a zene az önkifejezés eszközévé tud válni bárki esetében. Bár itt nincs polgárháborús trauma, a mélyszegénység és a családi agresszió sok olyan sérülést okoz, amelyet nehezen dolgoznak fel a gyerekek. Tehát nem azért tanítjuk őket zenélni, hogy híres zenészekké váljanak a 100 Tagú Cigányzenekarban, hanem hogy olyan eszközt adjunk a kezükbe, ami a személyiségük fejlődését támogatja, bármi lesz is belőlük” – magyarázza Levente, miért kiemelt program náluk már nagycsoporttól kezdve a zenetanulás.
„Mert amíg tudunk együtt zenélni, addig nincs miért szomorkodni. Van közös nyelvünk” – idézem fel Levente feleségének, Zsuzsának a hangverseny utáni szavait, miközben kilépünk az iskolaépületből. A főbejárat mellett a falon egy kivilágított grafika a mustármagról szóló történetre emlékeztet. „Istennek minden maggal, amit elvetett, terve van, legyen bármilyen parányi az a mag, ha ki tud hajtani, és fel tud nőni, akkor olyan fává lesz, amin a madarak – a békesség, a reménység és a boldogság madarai – fészket tudnak rakni. Nekünk semmi más dolgunk nincs, mint hagyni, hogy a földre hullott magok – a gyerekek – olyan földet találjanak itt, amilyenben tudnak növekedni, és ki tudnak teljesedni. Ez az alapküldetése az iskolának” – magyarázza búcsúzóul Sohajda Levente a képet, amely a gyerekeket mindennap fogadja az iskolában. Hosszan ízlelgetem a lelkész szavait hazafelé, és azon gondolkodom: vajon én elhinném-e ezt a történetet, ha nem láttam volna.
Cseppke, a csikó története nemcsak a Przsevalszkij-lovakat, de a puszta élővilágát is bemutatja a cselőpóktól egészen a rétisasig. Török Zoltán kamaszkorában fedezte fel a Hortobágyot, és nem tud betelni vele. Pedig a világ megannyi vidékéről készített már sokszorosan díjazott természetfilmeket.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
