Hírlevél
Előfizetés
Előfizetés

– –

Az erdei ház

SZÖVEG ÉS FOTÓ: GYŐRFFY ÁKOS

Nehéz lenne megmondani, miért vonzódom ehhez a házhoz. Magyarázat lenne bőségesen, de valamiért egyik sem igazán kielégítő. Csak körbejárnám ezt a házat, körbejárnám a magyarázataimmal, de a küszöbét nem lépném át velük. Nehéz lenne megmondani, miért érzünk otthonosnak egy helyet. Mi az, ami miatt az egyik hely taszít, a másik pedig azonnal lakályosnak tűnik, holott sosem jártunk még arra.
A vallásos ember számára a tér nem homogén – írja Mircea Eliade A szent és a profán című könyvében. Törések és szakadások találhatók benne, olyan részeket tartalmaz, amelyek minőségileg különböznek a többitől. Mindezt megtapasztalhatjuk, ha „nyitottan” járunk egy vidéken, kinyílva a táj titkos áramai, belső sugallatai felé. Az, hogy mit nevezek nyitottságnak, nem könnyen definiálható. Valamiféle érzékenység, egyfajta antenna szükséges hozzá, amelynek segítségével foghatók bizonyos jelzések. Olyan jelzések ezek, amelyek inkább az álombeli élményekhez hasonlítanak, vagy olyanok, mintha nem is mi élnénk vagy éltük volna át őket, hanem valaki más, akit nem ismerünk, és akivel mégis kapcsolatban állunk. Titokzatos, rejtélyes élmények ezek, a nyelv segítségével nehéz közel férkőzni hozzájuk. A világnak abból a tartományából származnak, ahonnan a költészet vagy a zene.

A ház egy meredek, bükkös domboldal aljában áll. Van erre egy szép, ritkán használt szó: horhos. A ház egy ilyen horhos aljában áll. Egy mohalepte kövekkel, korhadó fatörzsekkel borított, észak felé néző árok bejáratánál. Amennyire tudom, körülbelül nyolcvanéves lehet, fiatalkorában csőszházként szolgált. A ház alatt, ahol az árok kiszélesedik, valaha gyümölcsösök voltak. Almáskertek. Még most is látni néhány almafát az áthatolhatatlan, vadrózsával és sommal benőtt mezőn. A ház környékét hatvan-hetven évvel ezelőtt még művelték. Gyümölcsöskertek, málnások voltak mindenfelé. Aztán olyan idők jöttek, amikor felhagytak művelésükkel, és lassan visszavette az egészet az erdő.
Talán az erdei életmód is gyanús volt az új idők teljhatalmú urainak, mert hogy képzeli valaki, hogy csak úgy fákat metsz és kapál, szüretel és gallyat éget a csendben, távol a falutól. Az ilyen ember gyanús, nehéz ellenőrizni, mit csinál. A ház azonban átvészelte valahogy a sötét időket, és ma is áll, miközben sok más hasonló erdei szállás (többek között a nagyszüleimé) végérvényesen eltűnt a környékről. Mostani gazdája olykor rendelkezésemre bocsátja egy-egy hétvégére.

Egy ház berendezése mindig utal arra a szellemi felépítményre, amely létrehozta. Figyelmes tekintet előtt hamar nyilvánvalóvá válik, milyen ember lehet a gazda. Ha arra gondolok, miféle förtelmes enteriőrökkel kénytelen találkozni az ember nap mint nap, könnyen következtethetek arra, milyen állapotban vannak azok a szellemi felépítmények, amelyek létrehozták őket. A modern házak legtöbbje egyszerűen elviselhetetlen tereket zár körül. Olyan tereket, amelyek legfeljebb csak arra jók, hogy a bennük élők mihamarabb emberautomatákká változzanak. A ház külső-belső képe kíméletlen tükre az abban élőknek.

Ennek az erdei háznak a külső-belső képe azonnal megragadott. A berendezése, a semmi feleslegeset nem tartalmazó belső tere, az aszketikus egyszerűség, amely a falakból árad. Nem állítom, hogy mindez mondjuk az én szellemi felépítményem hű mása lenne, inkább egy ideális állapoté, egy vágyott állapoté. Egy ideális szellemi állapot házbéli megtestesülése. Csak a legszükségesebbek, azok viszont tisztán, egyszerűen és átláthatóan.

Az általam ideálisnak gondolt belső tér leginkább egy kolostor cellájához hasonlít. Ennek a háznak a belső tere egy kolostori cellához hasonlít. Egy ilyen térben a gondolkodás is megváltozik, ezt volt alkalmam megtapasztalni a ház falai között. Világosabban látok, éberebb vagyok, együttérzőbb, megértőbb. Mások lesznek a mozdulataim, másként beszélek, olyan szavakat használok, amelyeket máshol nem.
Ha kikerülök a lenti világ elviselhetetlenül zajos és tülekedő sodrásából, és az erdei ház csendjébe jutok, először egyfajta légüres téren kell átverekednem magam. Még nem vagyok itt, már nem vagyok ott. Olykor kétségbeeséssel jár együtt, levertséggel, kedvtelenséggel. Mit csináljak itt? Úristen, micsoda csend! Nem tudom elkerülni, hogy ne magamra figyeljek. Amit akkor sem kerülök el, ha a lombok mozgását vagy egy madár röptét figyelem. A megfigyelés tárgya és a megfigyelő közé nem iktatódik be semmiféle zavaró körülmény. Most aztán nézheted, ezt akartad! Csend van odakint, de idebent, idebent az agyban még egyáltalán nincs csend. Sem az agyban, sem a szívben nincs csend. Zaklatott állapotban nehezen elviselhető egy olyan közeg, amelynek legnagyobb szenzációja egy havasi cincér például, ahogy órákig ül mozdulatlanul a küszöbön. Itt nem történik semmi. Hogy lehet ezt elviselni? Ebben a környezetben nyilvánvalóvá válik, hogy amit történésről, működésről, egyáltalán: az élet menetéről általában gondolunk, az bizony egyszerű tévedés. Erről nem volt szó, hogy ez is van, ezt nem mondta a Marika néni az alsó tagozatban, de az Éva néni sem a felsőben. És ami a legrémisztőbb, hogy a gimnáziumi magyartanár sem tudósított semmi ilyesmiről, sem a teológusprofesszor később, a főiskolán. Ez bizony el lett felejtve. Vagy el lett hallgatva. Vagy ők sem ismerték, azért nem beszéltek róla. Vagy nem érezték fontosnak. Ez nem lényeges, nézzük inkább a periódusos rendszert. Ákoskám, vezesd le ezt a másodfokú egyenletet a táblánál. Mettől meddig élt Babits Mihály. Mit jelent az, hogy irreverzibilis koaguláció. Ezekkel az információkkal az ember nem sokra megy, ha mondjuk így, az életével kell szembenéznie. Az erdei ház a szembesítés helye. A vádlottak padján reszketve ülök ilyenkor, malmozok az ujjaimmal, és nem jut eszembe semmi, amit mentségemre felhozhatnék. Most mondjam azt, hogy erre engem nem tanítottak meg? Vagy azt, hogy olyan életre lettem szocializálva, amely hírből sem ismeri a csend, az elmélyültség, a magány állapotát? Mutogassak másokra, az apámra, az anyámra, a mindenféle tanári karokra, dékánokra és vizsgabizottsági elnökökre? Nincs más hátra, egyedül kell szembenéznem azzal, amivel szerencsésebb korokban együtt néztek szembe emberek, akik ráadásul olyan közegben nőttek fel, amely ismerte a szembenézés módszereit. Nagyanyám egész életét a szőlőben, a málnásban, a gyümölcsösben, a kukoricásban, a kaszálón, az erdőben töltötte. Panaszkodni sosem hallottam, imádkozni igen, csendben, fél oldalára bénultan is, amikor minden szó nehéz volt már neki. Mondhatnám, nagyanyám a középkor utolsó embere volt. Egész élete, a gondolatvilága sokkal közelebb volt a középkorhoz, mint a huszadik századhoz, amelyben élni volt kénytelen. Bizonyos értelemben a középkornak az ő életével lett végérvényesen vége, legalábbis az én számomra, és ami utána jött, az tizenöt-húsz év alatt olyan őrületes tempóban történt meg, hogy nincs ember, aki követni tudná. Mintha az ő életével ért volna véget az emberi élet, és ami utána jött, az hasonlít ugyan az életre, de mégsem az. Nem tudom, micsoda. Torzképe, kifordítása, leköpése.
Itt, az erdei ház előtt ülve nem tudok nem arra gondolni, mit vesztettünk azzal, hogy hagytuk veszendőbe menni mindazt, ami nagyanyáink életének vezérfonala volt. Egy könnyed mozdulattal vágtuk el ezt a fonalat, azt gondolva, hogy telefon- és kábeltévézsinórokkal pótolhatjuk majd. Vagy fellövünk néhány műholdat, és az mennyivel komolyabb, mint kapálni. Mennyivel?
Minimum egy nap kell hozzá, hogy megszokjam valahogy a csendet, és magam is hozzálassuljak a természeti térhez. A havasi cincért még reggel is a küszöbön találtam. Alig észrevehető lassúsággal mozgatta hosszú csápjait.

Hasonló tartalmak

KRoNIKA.HU Hírlevél

Légy részese a történetnek!

Feliratkozásommal hozzájárulok, hogy a Magyar Krónika magazin az általam megadott e-mail címemre – hozzájárulásom visszavonásig – hírlevelet küldjön, az adataimat kezelje és kapcsolatba lépjen velem marketing célú megkeresésekkel.