Az istállóból lett vendégház egyébként tipikus nógrádi alkotás. Ádám a teremtés és a megújulás képességében ragadja meg azt, amit a helyi „tájtöbbletnek” hív. Ezt fejezik ki szerinte a falunevek, illetve a környékbeli templomok kazettás mennyezete is, amelyre gomolygó ősköd van felfestve.

„Ha végigmentek a falvakon, azt látjátok, hogy a szegénység hihetetlen kreativitást szült – magyarázza. – A 19. század végétől itt majdnem minden faluban barnakőszenet bányásztak. Voltak kezdetleges elképzelések, hogy a mélyművelésű bányászatnak hogyan kéne kinéznie, de a munka technológiai részleteit mégiscsak a paraszti világból származó emberek találták ki, akik az életben maradásért dolgoztak. Ezért mondták, hogy a bányász mindenhez ért: az ácsmunkához, a vashoz, a talaj rezdüléseihez és persze otthon a paraszti munkához is. Gyerekkoromban Mátranovákon legalább négy férfi volt, akire feltalálóként tekintettünk, de a nagymamám is ilyen volt, aki a szétrombolt nemesi kúriák és kaszinók törött csempéiből meg csigaházakból csinált mozaikképeket. A nógrádi ember a nincsből megcsinálja a vant. – Kis gondolkodás után hozzáteszi: – Amit én csináltam, az ugyanerről szól. Ha nincsen az embernek pénze, de létre akar hozni valamit, nézze meg, hogy mije van, alkossa meg abból.”

KITÖRNI A HASZONELVŰSÉGBŐL
Ádám azt szeretné, hogy vendégei „kétkedő izgalommal” érkezzenek a majorba, miképp lesznek meg a régi istálló sárral tapasztott falai között. Legfőbb szolgáltatása nem az, hogy kikapcsolódást nyújt a megfáradt városi polgároknak – na persze ezt is megadják a kényelmi kellékek meg a legmakacsabb idegzsábát is elsimító környezet –, hanem hogy elindítja őket a szemléletváltás felé vezető úton. „Mindegyikükkel leülök beszélgetni, és érdekes módon ilyenkor sohasem aktuálpolitikai ügyek kerülnek szóba, még csak nem is a tegnap esti focimeccs, hanem vallás, hit és ezekhez hasonló kérdések” – mondja.