Egy pszichiáter és pszichológus foteljében ülve megilletődik az ember, hogy szerepet cserélve ő tehet fel kérdéseket, illesztheti össze a másik múltkirakósának néhány darabját. 1956-os emlékek, új pszichológiai irányzatok meghonosítása, intézményalapítások, kórházigazgatás, terápiák, könyvírás és tanítás. Tringer László pályája számtalan elemből áll, mégis egységgé rendeződik. A nyolcvanhárom éves szakember szerint mindenben a segítő attitűdje vezérelte. Ezzel a hozzáállással vezetett otthonában, a mostani beszélgetésünk helyszínén ötven éven át terápiás üléseket, amelyek figyelemmel, nyitottsággal teli, empatikus légköre kettőnk társalgását is áthatja.
Budapesten él, mégis Pannonhalma díszpolgára. Mi köti a városhoz?
A szüleim mindketten odavalósiak, tehát a felmenőim történetének és a gyerekkoromnak is Pannonhalma a színtere. Apámnak – csakúgy, mint anyámnak – hat testvére volt, és az akkori hagyomány szerint csak azután nősülhetett, hogy a lánytestvéreit kiházasította, így ő már harminchat éves volt, mire sor kerülhetett az esküvőjére. Anyai nagyapám a pannonhalmi főapátságban volt pincemester, de édesanyám nem a szüleinél nevelkedett.
Hogyhogy?
Az édesapja tüdőbajos lett, az orvos pedig azt javasolta, hogy kisgyermek lehetőleg ne maradjon a papa közelében, nehogy elkapja a kórt. Anyámat, aki akkor öt-hat éves lehetett, kiadták hát a nagyanyjához, az én dédanyámhoz. Ő az apátság közvetlen szomszédjában, a Boldogasszony-kápolna alatti völgyzugban lakott. Ma is megvan a mezsgyekő, ami jelzi a két telek határát. Édesanyámat tehát a nagyanyja nevelte fel és adta férjhez, és én is abban a falusi házban születtem. Aztán kétéves lehettem, mikor a szüleim tudtak vásárolni egy házrészt a városban, én mégis szinte állandóan a dédmamával maradtam.
Ugyanúgy a dédmamája nevelte, ahogy egykor az édesanyját?
Legalábbis egy ideig, amíg nem kellett iskolába mennem. Szerettem ott lenni, anyám szerint azért, mert nem kellett mosakodni. Talán ennél többről lehetett szó, mindenesetre nagyon szerettem a dédmamánál lenni. Sok izgalom volt nála. Velünk lakott például egy süketnéma szolgalegény. Dédanyám férje korán meghalt az első világháborúban szerzett betegségében, így egyedül rá maradt a ház körüli gazdaság. Hogy bírja a feladatokat, magához vette ezt a fiatal fiút a lelencházból. Nekem külön izgalmas dolog volt a vele való kommunikáció.
Pannonhalmi gyerekként magától ÉRTETŐDÖTT, hogy a szerzetesekhez járjon gimnáziumba?
Részben adta magát, de valójában ez inkább anyagi kérdés volt. Mi nagyon szegények voltunk, apám a Rákosi-korszakban a helyi téglagyár ácsaként dolgozott. Az ő fizetéséből éltünk hatan. Ha nem ide jártam volna, Győrbe kellett volna naponta vonatoznom, ezt a költséget nem tudtuk vállalni. Emlékszem, el is jött hozzánk az állami iskola igazgatója, és kifejtette a szüleimnek, hogy a színötös bizonyítványommal óriási hiba engem a papokhoz küldeni, mert onnan sosem fognak felvenni egyetemre. Ennek ellenére Pannonhalmára mentem, és ott érettségiztem 1957-ben. Az 1956-os eseményeket végzős gimnazistaként éltem át, ezekről az élményekről egy diáktárs könyvet is szerkesztett.
Azért mesél róla, milyen volt a forradalmat gimnazistaként átélni?
Nagy forrongás volt, állandóan hallgattuk a rádiót. Győrben is zajlottak az események, egy forradalmár ki is jött hozzánk, és beszédet intézett az egybegyűlt diáksághoz. Ez nagyon fellelkesített minket, de az atyák mindenáron vigyáztak ránk, hiszen mind kiskorúak voltunk, ők pedig felelősséggel tartoztak értünk. A Kádár-rendszer felálltával még így is lecsaptak az ávósok az igazgatónkra, és félig agyonverték Söveges Dávid atyát, aki semmi mást nem csinált, mint csitította a diákságot. De hiába óvtak minket, egy csapat diák így is megszökött és disszidált decemberben. Titokban szervezték meg a szökést. A reggeli misére menet álltak ki feltűnés nélkül a sorból, majd osontak ki a kapun, hogy a vonatsínen gyalogolva eljussanak Győrbe, onnan pedig át a határon. Az apátság teljes motorizációja egyetlen motorkerékpárból állt, azzal eredt Botond atya a fiatalok után, de hiába kereste az úton a gyerekeket, nem találta meg őket. Aztán volt olyan, hogy az oroszok a tankok ágyúcsöveit az apátság bejáratára irányítva tartottak házkutatást nálunk, így hiába próbáltunk az akkori és máig legjobb barátommal hazamenni a faluba, nem engedtek. Emlékszem az áldott emlékű Csóka Lajos atyára is, aki miközben tanította a hivatalos történelmet, sosem mulasztotta el, hogy elmesélje az igazságot is.
Tringer László születésekor Pannonhalmát még Győrszentmártonnak hívták. A hely mai nevét Kazinczy Ferenc találta ki. Egyszer, mikor ellátogatott oda, azt mondta, a vidék egész Pannóniát reprezentálja, legyen hát Pannónia halma. Ez annyira megtetszett a bencéseknek, hogy elkezdték használni, de a község maradt Győrszentmárton. Az elnevezés azt a hagyományt őrzi, amely szerint Szent Márton valójában nem Szombathelyen, hanem itt született (a Sabaria Sicca nevű egykori helységben). Ez a hagyomány kissé háttérbe szorult, mikor 1964-ben a település is felvette a Pannonhalma nevet. Díszpolgárként a pszichiáter javasolta hát, hogy tisztelettel megőrizve a hely szellemét és Szent Márton kultuszát is, hívják a várost egy összetétellel Pannonszentmártonnak. Noha a nevet nem változtatták meg, a bencés rend évente adományozza a Szent Márton-díjat, 2009-ben Tringer Lászlónak ítélték oda.
Ez a csitító, de óvatosan mégis az igazság mellett kiálló szellem hatotta át a gimnáziumi éveket?
Mondhatjuk. Érdekes helyzet volt egyébként, hiszen 1948-ban rengeteg egyházi iskolát zártak be, rendet oszlattak fel. A bencések nyolc gimnáziumából is csak kettő maradhatott. Ennek a tragikus folyamatnak egyetlen pozitív hatása volt, mégpedig hogy a megmaradt iskolákban hihetetlen tudás és lelkierő összpontosult, a tanárok legjava gyűlt össze. Ezek alatt az évek alatt végig tartottam azt a szokásomat, hogy mindenből csak jelest szereztem, és csak az egyetemen szembesültem vele, mekkora tudás- és képességbeli előnyt adott Pannonhalma a többiekhez képest. Közben pedig megkaptam azt az alapértékrendet is, amit végig viszek az életben. Konzervatív, keresztény elkötelezettségű ember vagyok, ezen belül meglehetősen liberális felfogású, ha van ilyen. Nem vagyok dogmatikusan keresztény, nagyobb hangsúlyt tulajdonítok a lelkiismeretnek, mint a törvényeknek vagy a szabályoknak.
Ha korábban óva intették a szüleit, hogy egyházi iskolába adják, mert akkor elesik az egyetem lehetőségétől, és ezt még fokozta a forradalom utáni megtorlások időszaka, hogy tudta 1957-ben mégis az orvosi egyetemen folytatni a tanulmányait?
Nem volt olyan egyszerű. Sokan jelentkeztünk egyetemre, abban az évben mégis csak engem vettek fel az orvosira, a rákövetkező évben pedig, mikor erősödött az egyházellenes hangulat, már senkit. Hogy engem mégis felvettek, ahhoz a jeles bizonyítvány és a munkásnak számító családom mellett magának a felvételinek lehetett köze. A beszélgetésen jelen volt a KISZ egyik megbízottja, akinek az volt a szerepe, hogy beugrasson valami, a rendszer szemében helytelen válasszal. Azt kérdezte, hogyan keletkezett az élet. Azt remélte, hogy a teremtésről fogok majd beszélni, de észnél voltam. És azt mondtam, erre vonatkozóan számos elmélet született, például a szovjet Oparin-elmélet szerint az anyag úgy keletkezett, hogy…, és felmondtam az elméletet. Így mehettem végül egyetemre a pannonhalmi hátterem és a lelkiségem ellenére, amit őriztem. Tagja voltam például egy spontán szerveződő, titokban működő, keresztény fiatalokból álló egyetemista körnek is. Itt ismertem meg egyébként a feleségemet, Katalint, aki később szintén az egyetemen dolgozott, a fizioterápiás tanszék vezetőjeként. A munkában is néha keresztezte egymást az utunk, de a közös művünk a családunk. Immár ötvenhét éve vagyunk házasok, három gyerekünk és hét unokánk van.
Ugorjunk még egy kicsit vissza az időben. Az orvosi ambíciói honnan erednek?
A biológia mindig vonzott, meg valahogy megragadott az egész segítő attitűd. Sokan azt gondolták, hogy majd pap lesz belőlem, jóllehet nekem ilyen elhívásom sosem volt. Ám az én szememben ehhez legközelebb az orvoslás áll. Az meg, hogy aztán idegorvos lettem, adódik a pannonhalmi atmoszférából, hiszen a lélek és a szellem mindig foglalkoztatott. Mikor végeztem, az egyetem pszichiátriaiklinika-professzora kiemelt engem, és maga mellé vett. Itt kezdtem el az orvosi pályámat, és azóta is ez az egyetlen munkahelyem van. Közben megbíztak a Kútvölgyi úti kórház igazgatásával, én voltam a főigazgató, mikor a pártkórházból oktató kórház lett, megalapítottuk a Magatartástudományi Intézetet, terápiákat vezettem, könyveket írtam, tanítottam, teológiát hallgattam, meghonosítottunk számos terápiás iskolát, de ez idő alatt is mindvégig az egyetem kötelékében voltam.
Az egyik ön által itthon megalapított iskola a viselkedés- és kognitív terápiás iskola. Mikor találkozott ezzel az irányzattal?
Akkor, mikor 1967-ben pszichiátriából szakvizsgáztam. Készülve a megméretésre tanulmányoztam a különböző szakkönyveket. Fogtam például Karl Leonhard könyvét, amely több mint nyolcvan pszichiátriai betegséget ír le. Mikor részletesen elkezdtem böngészni, hogy mik a kritériumai az egyes kategóriáknak, rájöttem, hogy mennyire bizonytalanok. Olyanokat olvastam, hogy hallucinációk: néha, vizuális élmények: esetenként. Na, én az orvosi tanulmányaim után, ahol statisztikákhoz, konkrét adatokhoz voltam szokva, ezzel egyáltalán nem tudtam mit kezdeni. Ekkor került a kezembe Robert Woodworth és Harold Schlosberg Kísérleti pszichológia című, frissen megjelent könyve, aminek már a borítóján is logaritmusskála volt, az oldalai pedig tele voltak függvényekkel, táblázatokkal. Rá kellett jönnöm, hogy a pszichológia valójában egy egzakt tudomány. Több sem kellett nekem, beiratkoztam a bölcsészkarra, és elvégeztem a pszichológiát. A szakdolgozatom és a kandidátusi értekezésem is kísérleti vizsgálatra épült. Ezután is maradtam a kísérleti talajon. Ennek egyenes folyománya a behaviorterápia, azaz magatartás-terápia, amely aztán a nyolcvanas években kognitív irányban fejlődött tovább.
A név alapján úgy sejtem, ebből nőtt ki később az ön által megalapozott Magatartástudományi Intézet.
Igen, ennek jegyében született az intézet. Akkor már az egyetem egyik vezetője voltam, és azt kaptam többedmagammal feladatul, hogy találjuk ki, mi legyen a rendszerváltás után az új egyetemi struktúránk, döntsük el, mi történjen a Társadalomtudományi Intézettel, amely korábban Marxizmus-Leninizmus Intézet volt. Múltja ellenére én azon az állásponton voltam, hogy nem szabad felszámolni, mert az emberi orvoslás humán tudomány, éppen elég baj, hogy 1949-ben elválasztották a bölcsészkartól, de ha már ez megtörtént, kötelességünk humán tudományokat is oktatni. Nehogy már állatorvosokat neveljünk, akik történetesen ember formájú élőlényeket gyógyítanak. Ezt képviselve dolgoztam ki azt a tervet, amiből 1993-ban a Magatartástudományi Intézet lett. Az élére Kopp Máriát javasoltam, akit a dékán és a kar is elfogadott. Mária világhírűvé fejlesztette az intézményt.
Nem lehetett egyszerű ezt a gondolatot átvinni egy annyira gyakorlati szakmában, mint az orvoslás.
Sokan ellenezték, mondván, hogy az orvos operál, gyógyszereket ad, nem kell ehhez itt lelkizni. Mi mégis szerettük volna elfogadtatni a sokszor „fafejű” orvosprofesszorokkal, hogy az embernek lelke is van, ez pedig következményekkel jár. A behaviorterápiás vonal erre különösen alkalmas, mert a kísérletek által bizonyítja, hogy a lelki folyamatok – nem teológiai, hanem egyszerű, pszichológiai értelemben – törvények szerint zajlanak, és abszolút mérhető dolgok. A mi kezdeményezésünkre vált tantárggyá az orvosi lélektan, és noha még mindig vannak, akik szerint ez csupán sallang, így is hatalmas utat jártunk be az intézettel.
A pszichiáter kilenc éven át volt a Szent Sír Lovagrend magyarországi helytartója. Az egyházi szervezet fő küldetése a kereszténység szentföldi jelenlétének támogatása. „Mindig is nagyon szerettem a középkori történelmet. Épp egy keresztes hadjáratokról szóló monográfiát olvastam, amikor meghívtak a rendbe. Úgy értelmeztem ezt, mint egy isteni iránymutatást. Máig aktív tag vagyok. A rendtársak baráti társaságot alkotnak, értékes emberek jó célért gyűlnek időről időre össze” – mesél a közösségről
Miért ennyire nehéz a szakmában ezt az elvet érvényesíteni?
Én ezt az orvosi szakma dekonstrukciójával magyarázom. A dekonstrukció jelentése, hogy a nagy, átfogó egészeket feldaraboljuk részekre, és a részek között nem állapítunk meg érték- vagy rangsorbeli különbséget. A folyamat a jelen korunkra általánosan jellemző, ennek következtében pedig az orvostudomány is darabokra hullott. Gondoljunk bele, például a belgyógyászat hány részszakmára esett szét. Gasztroenterológia, kardiológia, endokrinológia… a részegységek között megszűnt a hiteles kommunikáció. Arra ugyanis akkor van lehetőség, ha megvan az élő kapcsolat az egésszel, az azonban mára elveszett. Ez abban nyilvánul meg például, hogy mikor olvasok egy belgyógyászati zárójelentést, a felét nem értem, mint ahogy a belgyógyász sem érti a pszichiáterét. Két olyan orvosi szakma van, amelyik még őrzi az „egészet”. Az egyik a háziorvos, amely az egész embert tartja kézben, a másik meg a pszichiáter, amely ha elsősorban nem is testi oldalról, de teljességében figyeli a beteget.
Az orvosi közegen kívül hogyan fogadták a törekvéseit?
Abban az időben a sok trauma és megpróbáltatás után az emberek annyira ki voltak éhezve a lélekkel való foglalkozásra, olyan ordító volt ez a hiány, hogy ott egyszerűbb dolgom volt. Pláne a másik iskola, a Carl Rogers-i nézőpont meghonosításakor éreztem, milyen égető szükség van erre az általam Németországban megismert, személyközpontú szemléletre. Ahogy elkezdtük elvetni a kollégáimmal ennek a magvait, hihetetlen sebességgel szökkent szárba és virágzott ki. Rengeteg előadást tartottam különböző hivatású embereknek, pedagógusoknak, lelkipásztoroknak, hiszen a rogersi nézőpont messze túlmutat a pszichoterápia keretein, sőt az alapja minden normális emberi kapcsolatnak.
Kifejti kicsit, mit jelent ez a nézőpont?
Leegyszerűsítve a szeretet érvényesítése a segítő kapcsolatban. Ezen azt értjük, hogy amikor a segítő fél a kétségbeesett vagy bajban lévő személyen segíteni próbál, akkor az alapvető hozzáállása a feltétel nélküli elfogadás. Vagyis én elfogadok öntől mindent: még a legsötétebb, leggonoszabb dolgokat is, mert nem a tetteit, hanem a személyét fogadom el. A példa, ami ezt a legjobban leírja, a házasságtörő asszony története a Szentírásból. Mit mond Jézus a zsidóknak, mikor meg akarják kövezni az asszonyt?
Az vesse rá az első követ, aki bűntelen…
Így van, és erre a vádlók eloldalognak. Jézus pedig így szól: én sem ítéllek el, menj és többet ne vétkezzél. Tehát nem fogadja el az asszony bűnét, de őt magát igen, mert a személyt feltétel nélkül értéknek tartja. A rogersi szemléletben ez az alapmagatartás.
A hite és a szakmája mindig ilyen mélyen egybesimult?
A hitemmel összesimult, igen. A katolikus egyházzal kapcsolatban már több kérdőjelem volt, de mindennel együtt mellette tettem le a voksom. Ez az én nyelvem, amellyel a természetfölötti világgal kommunikálok. Mint ahogy a magyar az anyanyelvem, magyarul értetem meg magam a legkönnyebben, úgy a transzcendens világgal való kapcsolatomat a katolikus „nyelven” tudom megélni.
Tringer László számos újítást hozott a szakmájába. Ő volt az első, aki a biológiai eredetű depresszió kezelésére virrasztó terápiát alkalmazott (alvásdepriváció), alig két évvel azután, hogy Németországban felismerték a módszer hatékonyságát. Emellett úttörő szerepet vállalt az elektrosokk-kezelés humanizálásában. Ez azt jelenti, hogy a beteget altatva, izmait ellazítva kezelik. Az eljárás hozzájárult ahhoz, hogy felszámolják azt a riasztó légkört, ami a kezeléseket körülvette, illetve hogy sérült, törött csontú vagy más testi elváltozásokkal bíró betegeket is lehessen így kezelni. A pszichiáter pályájáért a Szent Márton-díj és a Pannonhalma díszpolgára cím mellett számtalan elismerést kapott. Munkáját többek között a Magyar Köztársasági Érdemrend kiskeresztjével és Batthyány-Strattmann László-díjjal is jutalmazták
Mondta, hogy pályája kezdete óta a Semmelweis-egyetem munkatársa. A tanításnak milyen szerep jutott a számtalan tevékenysége között?
Mint meséltem, a gimnáziumban olyan emberekkel voltam élő és szoros kapcsolatban, akik az életüket másoknak szentelték úgy is mint papok, és úgy is mint tanárok. Én magam ennek ellenére kezdetben a gyógyítással akartam másokon segíteni, és úgy éreztem, a tanítás csak elveszi ettől az időt. Aztán felfedeztem magamban, hogy valójában a katedrán a gimnáziumi tanáraimat imitálom, és visszaemlékeztem, milyen hatást gyakoroltak ők rám. Felismertem, hogy az oktató jelleme milyen szinten tükröződik vissza a diákokban, ezáltal ebben is megéreztem a segítő szerepet. Azóta tanárként vagyok igazán önmagam. Van egy pár orvos, aki meg is mondta nekem, hogy azért lett ideggyógyász, mert engem hallgatott, volt olyan, aki az egyik előadásom után jött oda hozzám, hogy most döntötte el, pszichiáter lesz. Ezek hatalmas dolgok. Nem véletlenül írtam több tankönyvet is. A gyógyító beszélgetés címűnek, amelyből már sok ezer hallgató tanult, épp most jelenik meg az ötödik kiadása. És a rajongásom máig tart. Ma már professor emeritus vagyok, nincsenek kötelezettségeim, de a tanítást nem engedtem el. Még mindig tanítok és vizsgáztatok, persze már jóval kevesebbet. Ha pedig nincs feladat, akkor a feleségemmel az esztergomi házunkban töltjük az időnket.
Mikor három éve a nyolcvanadik születésnapja alkalmából köszöntötték az egyetemen, szinte minden méltatásban kiemelték a pozitív személyiségét. Ezt a hozzáállást pszichiáterként tudatosan sajátította el, vagy természetesen fakad önből?
A szakma által rengeteget fejlődtem. A pszichiáteri hivatás folyamatos önmunka, tanulás és formálódás. Az a végtelen mennyiségű csoportmunka, amit elvégeztem itthon és külföldön, az ötven éven át tartó magánrendelések, amiket ezekben a székekben folytattam, amelyekben most ülünk, nem múlnak el nyomtalanul. Ez idő alatt az ember feladja a saját szorongását, előítéletét, egóját. Eleve optimista embernek gondolom magam, de a pszichoterápia muszáj is, hogy optimizmust sugalljon. A gyógyító beszélgetés című könyvemnek van egy mondata ezzel kapcsolatban, amely tulajdonképpen az egész mű kulcsa. Így hangzik: a pszichoterápia az elveszett remény újjáépítésének a gyakorlata. Ez saját definíció, amellyel sok mindent ki akarok fejezni. Többek között azt, hogy a remény az egyértelműen a jövőre vetül. A terápia tehát akkor lehet sikeres, ha a jövőjét vesztett embernek rekonstruálni tudja a jövőképét. Hiszen – és ez egy másik tanom – az ember szabadsága a jövőben rejlik. A jelen és a múlt determinált dolgok, de a jövőnket szabadon alakíthatjuk. És akkor vagyunk szabadok, amikor ezzel élni is tudunk. A mai fiatalság legnagyobb tévedése, hogy azt hiszi, addig szabad, amíg nyitva hagy minden alternatívát, amíg nem választ a lehetőségek közül. Én meg azt állítom, hogy pont addig nem vagyunk szabadok, amíg nem élünk a szabadságunkkal. A szabadság pedig az, ha igent vagy nemet tudunk mondani. Szerintem csak így érdemes élni.
Magyar Krónika est- vendég: Dr. Tringer László professzor emeritus
Kattan a kávégép, fő a süteménykrém. Történhet szinte bármi: Auguszt József cukrászmester fél évszázada minden napot így kezd. Feleségével, Auguszt Ibolyával kincset érő időkapszulát éltetnek a Fény utcában – velük kerekedik maivá a legendás Auguszt-családregény. Ami a sorok között olvasható: időtlenül bátor és haladó – kitartani a nehézben, akarni a jót minden időben, és vállalni érte minden áldozatot.
