Szöveg: Meszleny Zita
Fotó: Földházi Árpád
Évekkel ezelőtt találkoztunk, de a történetét azóta is viszem magammal. Mint bizonyítékot veszem elő néha a közhelynek tűnő gondolatok igazolására, hogy a nehéz helyzetek utólag értelmet nyerhetnek, a hátrányból lehet előnyt kovácsolni, az igazán nagy dolgok pedig nem hivalkodva történnek. Ezért is örültem, mikor újra kikereshettem a névjegyzékből Maka István nevét, és a vonal túlsó végén az ismerős hang ugyanolyan lelkesedéssel, hittel és elszántsággal kezdett a romaintegrációról, a hátrányos helyzetű gyerekek sport általi felzárkóztatásáról és a monori példáról mesélni, mint egykor. Hamar kiderül, az elhivatottsága nem, de sok minden más változott az évek alatt.
Maka István ötévesen állami gondozásba került, majd nyolcadikos korától a dabasi lakásotthonban nevelkedett. Bár külső szemmel annak tűnhet, ő ezt nem traumaként fogja fel. Mint mondja, mindig is a gyermekvédelmi rendszerben érezte magát otthon. Mikor elkezdte az általános iskolát, már sportolónak készült. Játszott az NB I/B-ben, az NB II.-ben és a magyar roma válogatottban is. Noha szépen ívelt felfelé a sportkarrierje, végül el kellett hagynia a pályát. „Amikor nagyobb csapatokhoz kerültem, beláttam: nincs esélyem az élbolyba jutni. Egyre több falba ütköztem, amelyet nem tudtam átugrani. Ez érvágás volt” – emlékszik vissza. Ekkor döntéshelyzet elé állította az élet. Vagy tizennyolc évesen – sok sorstársával ellentétben érettségivel a kezében – kikerül az utcára, vagy továbbtanul, és úgy pár évig még az intézetben maradhat. Mivel alig nagykorú fiatalként még nem állt készen arra, hogy a saját lábára álljon, a sport helyett a tanulásba fektette az energiáit. Főiskolára jelentkezett, és szociális munkásnak tanult. „Az élettörténetemből adódóan úgy éreztem, ezzel tudom a leginkább hasznosítani magam” – indokolja a választását.
Alig kezdte el a főiskolát, rögtön munkát is vállalt mellette. Először annak a gyermekvédelmi intézménynek kezdett dolgozni, ahol maga is nevelkedett, így a monori gyermekotthonban már külső szemmel figyelte a gyerekeket, amilyen pár éve még ő is volt, ám ez a szerep nem volt idegen tőle. Hamar magyarázatot is ad rá, miért: „Már kiskoromban is különleges szerepet töltöttem be a lakásotthonban. A többi gyereket sok kudarc érte az iskolában, magatartási problémákkal küzdöttek, én nem ilyen voltam. Mintát mutattam nekik pusztán azzal, ahogy a mindennapjaimat éltem. Egyfajta nevelő szerepet töltöttem be már akkor is, még ha nem tudatosan tettem is.”
A monori romatelephez viszont csak pár évvel később lett köze, mikor is a Magyar Máltai Szeretetszolgálat helyi tanodájának vezetése lett a feladata. „Hatalmas lehetőséget láttam a telepben, hiszen a két utcában több mint ötszázötven ember él nagyon nehéz körülmények között. Ezt esélyként fogtam fel, hogy tömegeknek nyújthassak segítséget” – idézi fel. A leszakadó és hátrányos helyzetű kistelepüléseken létesített máltai tanodák célja, hogy az ott élő gyerekek iskola után is hasznosan, felügyelet mellett töltsék az idejüket. A leckeírás mellett a monori gyerekekben egyre inkább megfogalmazódott az igény a közös szabadidős foglalkozásokra is. Pláne amikor a telepen elterjedt a szociális munkás focistamúltjának híre. Ekkor keresték fel a fiatalok a sportolóból lett szociális munkást, hogy tartson nekik edzést. „Ráadásul nem is akármilyen gyerekek jöttek oda hozzám először. A legdurvább közeg, a 16–18 évesek. Ezt a korosztályt a csavargás, a céltalan létezés, a bűnözés, a szerek használata jellemezte. A kisebbek pedig követték a példát” – festi le az akkori helyzetet Maka István. Örömmel mondott igent az ötletre, a tanoda mellett hetente többször edzést szervezett, ahol egyre magasabb szinten folyt a munka, a csapatokat nemsokára tornákra is vitte, a kisebbek pedig egy idő után már nem a csavargó, hanem az edzésre járó kamaszok nyomdokaiba akartak lépni. Két-három év alatt az edzésre járó gyerekek életében kialakult egy rendszer, amelyet az iskola és a sport határozott meg.
István szerint a rendszer a munkájuk egyik kulcsa. „A foci által a gyerekek naponta olyan tevékenységet végeznek, amit a többségi társadalom elfogad és értékel. Eközben a csapatsport olyan készségek elsajátítására tanítja őket, mint a közösségben betöltött szerep megtalálása, az egymásra figyelés, a fókuszált figyelem, a fegyelem, a kognitív képességek fejlesztése, melyeket mind tanulni kell, és melyek hiányoznak az életükből” – magyarázza. Az edző hangsúlyozza: a futball csupán eszköz, a végcél a telepi gyerekek iskolai rendszerben való benntartása. Hiszen ha felnő egy olyan nemzedék, amely a sportot, a sport által megtanulható készségeket és a tanulást értéknek tartja, és tovább is tudja adni, az vezethet a valódi felzárkóztatáshoz.
Az edző minderről olyan elhivatottsággal beszél, hogy őszintén meglepődöm, mikor elmondja, ő már nem edzi a monori gyerekeket. Ám gyorsan megnyugtat, hogy az ügyet nem engedte el, sőt. De mielőtt kifejtené, mit ért ez alatt, Szabó Dávidhoz, a telepi fiatalok jelenlegi mesteréhez irányít.
Többrétegű edzés
Talán még túl korán van, nem értek haza munka után a fővárosba ingázók – gondolkodom, miközben csendes monori udvarok mellett autózom úti célom felé. Az GPS-en rögtön szemet szúr a Cinka Panna utcanév. Ahogy elhaladok a legendás magyar cigányzenészről elnevezett házsor mellett, másfajta arcát mutatja a város. A poros földutat szegélyező, romos telepi épületek között hatalmas az élet. Fiatalok, idősek, babakocsit toló anyukák és labda után szaladó kisgyerekek kíváncsi tekintete szegeződik az ismeretlen járműre.
Pár utcára innét, a Tabán teleptől, a futsalpálya mellett találkozom Dáviddal, aki hetente kétszer Budapestről utazik ide, hogy edzést tartson a „nagyoknak”, azaz a 12–15 éves korosztálynak. Mielőtt azonban megérkezne a csapatnyi kiskamasz, a tavaszi napsütésnek hála, a műfűre telepedve tudunk beszélgetni.
Mint kiderül, Dávidnak is gyerekkori szerelem a foci. Tízéves kora óta a Cső-Montage Budapest Futsal Clubban játszik, és miközben saját sportkarrierjét építi, edzősködik is. Így mikor hosszabb ismeretség után 2019-ben István megkérte, hogy foglalkozzon a monori gyerekekkel, rögtön igent mondott, és szerencsére a gyerekek is igent mondtak rá. „Persze nehezebb dolgom volt, mint neki, hiszen ő nagy példakép az ittenieknek, ismerték, szerették, de gyorsan befogadtak engem is. Pláne, hogy ő mutatott be. Hamar sikerült megtalálnom velük a hangot, látták, hogy tényleg törődöm velük, és ezt értékelték” – mesél a kezdetekről. Dávid Monoron nemcsak edző, hanem szociális munkás is. „Aki itt akar focit oktatni, annak ezt a két hivatást párhuzamosan kell űznie. Hiszen a gyerekeknek nemcsak a sportbéli előrehaladásával, hanem a jóllétével, a testi, mentális, szociális fejlődésével is foglalkoznia kell – vázolja fel a szerep egyediségét Dávid, majd kérdésemre kifejti, miben érhető tetten ez a kettősség: – Tartok edzést egyesületi szinten is, ezért látom az eltéréseket. Ott a sportra nevelés a cél, itt jóval több rétegű a munka. Itt fontosabb, hogy jó közösségi vezető legyél, mint hogy szakmailag kifogástalan órát tarts. Sokkal többet beszélgetünk az edzés előtt, mint máshol szokás, mindenki elmondja a nyűgét, baját, bolondozunk kicsit, ha arra van igény, aztán bele lehet csapni a lecsóba, edzeni, aztán focizni egy jó nagyot.”
Maka István
Szabó Dávid
A program olyan jelenségekben is fejlődést szeretne elérni, amik külső szemlélőként eszébe sem jutnak az embernek. „Ügyelünk arra, hogy legyen a gyerekeknek valamilyen egységes mezük. Így megtanulják, hogy az az övék, vigyázniuk kell rá, hozniuk, viselniük kell, mert jelentése van. Ha vágyják, szeretik a mezt, az arra is rávezeti őket, hogy például testnevelésórán akarjanak átöltözni, mert ezek egyáltalán nem alapvető dolgok” – meséli István
Persze nem könnyű egy ilyen csapatban sportra nevelni, fegyelmet tartani és a gyerekek jóllétére is figyelni egyszerre, de Dávidnak megvannak az eszközei. „Nem szeretem a csúnya beszédet. Minden káromkodásért tíz fekvő jár. Remélem, ha a beszédmódjuk az edzésen tudatosabbá válik, annak a pályán kívül is lesz hatása” – jegyzi meg. Ám messze nem a büntetés a fő fegyelmezési eszköz, sőt. Az egyik legnagyobb motiválóerőt a versenyek és az edző által szervezett jutalomprogramok jelentik. Dávid tavaly nyáron elvitt tíz fiút a Balatonra nyaralni, mert többen még sosem látták a magyar tengert, és szervezett már a nevelőegyesületével közös edzőtábort is a telepieknek. „Öt napon át az átlag feletti életszínvonalon élő újbudai gyerekek között sportoltak, mégis szuperül eljátszottak. A budaiak ledöbbentek, milyen tehetségesen pörgetik a labdát ezek a srácok, egy szülő pedig focicipőket hozott nekik. Nem volt kiközösítés, és ezt a tapasztalatot mindenki magával viszi. Ők is, én is. Ráadásul a versenyek, az edzőtáborok, a nyaralások azt is szolgálják, hogy a fiúk lássák: létezik a telepen kívül is világ.”
Hiszen Dávid arra is figyel, ami a játékon kívül zajlik. A kicsik iskolai teljesítményéről és fontosabb életeseményeiről a tanoda munkatársaitól könnyedén tájékozódik, ám a nagyobbaknál már más eszközökre van szükség. Az edző igyekszik olyan kapcsolatot kialakítani velük, hogy merjék és akarják elmondani, mi foglalkoztatja őket, mi történik velük otthon és az osztályteremben. „Nekem szívügyem, hogy tanuljanak. Mindenki, aki ilyen helyen dolgozik, látja, hogy tanulás nélkül nincs remény. Az én filozófiám szerint a család az első, majd a tanulás, aztán a sport, utána jöhet minden más” – vallja.
Százból egy?
Lassan kezdődik az edzés, de még mielőtt megérkeznének a gyerekek, arra a kérdésre terelődik a szó, ami mindig felvetődik a felzárkóztatás kapcsán, s amelyet a legnehezebb megválaszolni: a kézzelfogható sikerekre. Azokra az eredményekre, amelyek meggyőzik a szociális szférában dolgozókat, hogy van értelme napról napra folytatni a munkát. Dávid azonban bőven tud miről mesélni. Először Janó esetét említi. A telepi kapust fél éve átvette a kispesti futsalcsapat, a fiú pedig azóta hetente többször egyedül utazik be edzésre. „Szerintem óriási dolog, hogy helytáll, nemcsak bekerült, hanem bent is tud maradni a rendszerben, elbírja ezt a terhet. Amit elképzeltünk, hogy százból egy gyerek a jobb élet reményével futballozhat, arra már van valós példánk. És lehet, hogy százból egy lesz olyan tehetséges és kitartó, hogy a sport jövőképet ad neki, de azok, akiket a foci megtanít arra, hogy ne az utcán keressék a bajt, hanem tanuljanak, sportoljanak, tartsák meg a rendet, figyeljenek oda az egészségükre, tudjanak csapatban gondolkodni, jóval többen lesznek – állítja, majd elgondolkodva folytatja: – Tudom, hogy nem lesznek minden évben Janók, nem lesznek mindig ilyen mutogatható sikerek. Nem lehet a gyerekektől sem elvárni, hogy igazolják az elvárásunkat, mert akkor az egész görcsössé válik. Ha adódik egy lehetőség, akkor lehet őket biztatni, hogy lépjenek ki a komfortzónájukból, de én csak a lehetőséget tudom adni, élni nekik kell vele. Azt pedig nem szabad elfelejteni, hogy nem versenylovakat szeretnénk belőlük nevelni, hanem embereket. Ha ez sikerül, az az egész roma társadalmat segíteni fogja, hiszen csökkenni fog a velük szembeni előítélet. Én ebben bízom. És ha emellett ebből a több száz vagy ezer gyerekből lesz pár olyan, aki végül címeres mezben fogja rúgni a labdát, akit aztán példaként állíthatok a következő generációnak, hogy »Látod, ő még a legnagyobb reményeinket is túlszárnyalta«, én leszek a legboldogabb.”
„Ami a gyerkőcöknek a labdarúgáson keresztül adódhat, azt mind igyekszünk megteremteni” – vallja Maka István
Ez a beszélgetésünk végszava, a távolból ugyanis gyerekzsivaj hallatszik, majd megjelenik nyolc kamasz srác, és rögtön birtokba veszi a pályát. A csapat nevetve elmeséli a telep legújabb történéseit, majd Dávid labdákat, mezeket, bójákat hoz, és kezdődik az edzés. Sorra követik egymást a gyakorlatok, amelyek – hozzá nem értő szemnek is jól láthatóan – az egymásra figyelést és a koordinációt fejlesztik. A fiúk erősen koncentrálnak, hogy követni tudják az egyre összetettebb feladatokat, s bár néha szétesik a mozdulatsor, az edző határozott utasításainak hatására végül mindenki teljesíti őket. Felszabadult hangulatban zajlanak a gyakorlatok, hibázáskor az ügyesebbek nem szidják a tapasztalatlanabbakat, és egy káromkodás sem hagyja el a fiatalok száját. A gyakorlás végén pedig következhet a jól megérdemelt játék. Csak úgy zeng a környék, ahogy a labda visszacsapódik a pálya palánkjáról.
Mikor vége az edzésnek, szóba elegyedek az egyik játékossal. Márkó kicsit megszeppenve, de örömmel mesél, pláne a fociról. Mint kiderül, hét éve jár már ide, még István idejében kezdett el játszani. Hét testvére is mind focizik, így nem volt kérdés, hogy ő is csatlakozik. „Most nyolcadikos vagyok, villanyszerelőnek fogok tanulni, de a focit folytatom. Hét év alatt egyszer hagytam ki edzést, amikor eltört a kezem.” A csapatban betöltött helyét firtató kérdésemre határozott választ ad: „Center szeretek lenni, elöl a legjobb. Ott kezdtem el játszani, ott is fogom abbahagyni. De nem fogom abbahagyni, a foci marad, bárhogy is lesz.” A futball iránti lelkesedéséhez pedig Dávid is tud csatlakozni: „Nekem a foci saját magamat segített megfogalmazni. Megmutatta, mi lehet belőlem, hogy tudok tenni valamit magamért és másokért. Azt kívánom, hogy mindenki átélje ezt a hivatásában.”
A pályán kívül
István egész biztosan megtapasztalja ezt a hivatásában most is, vagy most talán még inkább. Az időközben szociológiatanulmányokat is elvégző edzővel és szociális munkással a Magyar Máltai Szeretetszolgálat egyik budapesti irodájában találkozom újra. A monori példa ugyanis olyan meggyőzőnek bizonyult, hogy a karitatív szervezet úgy döntött, az egész országra kiterjeszti. Ebből lett a Sport a felzárkóztatásért program, melynek vezetésével Maka Istvánt bízták meg. A három éve kezdődő országos projekt a covidos időszak ellenére ma már ott tart, hogy hat régióban, harminc településen tartanak edzéseket, a csapatok között megyei, régiós és országos bajnokságokat.
„Ez egészen más feladat, mint amit korábban végeztem, de a cél ugyanaz, csak már sokkal nagyobban kell gondolkodnom. Én hiszek ebben a módszerben, szívem-lelkem benne van, ez az ügy a hivatásom, ahogy csak tudom, segítem” – mesél István arról, milyen a pálya mellől az asztal mögé ülni. A feladata valóban összetett, hiszen a program mindig olyan arcot ölt, amilyen az adott település lehetőségeihez és igényeihez illik.
Noha a foci a legnépszerűbb sportág, egyre több településen jelen van az asztalitenisz és a karate is, Istvánék ugyanis igyekeznek ebben is a helyi igények és lehetőségek szerint formálni a programot
Ha a program megjelenik valahol, első dolga, hogy aktiválja a sokszor gyenge lábakon álló szociális jelzőrendszereket. Fel kell venni a kapcsolatot szociális munkásokkal, önkormányzati dolgozókkal, pedagógusokkal, és meggyőzni őket, hogy a kevésbé hatékony fegyelmezési módszerek helyett adjanak időt és esélyt a sportprogramnak, amely más impulzusokat ad a gyerekeknek, és elősegíti, hogy a közösség nem semmirekellő, hanem hasznos tagjának érezzék magukat. Ha ez a feltétel megvan, a következő szint a helyszín kérdése. Van, ahol a program a helyi iskolával együttműködve például a már megszűnt testnevelésórát indítja újra, máshol se iskola, se pálya nincs. Itt jó esetben focipályát építenek, ahogy ezt az MLSZ-szel együttműködve huszonnégy településen már megtették, de ha erre nincs lehetőség, Istvánék akkor is feltalálják magukat. „A Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Csenyétén a nádas közepén alakítottunk ki focizásra alkalmas területet. Sok településnek nincs egységes faluképe, központja, az ilyen helyeken az is a feladatunk, hogy a helyiekkel együtt megteremtsük, tereprendezéssel, szemétszedéssel, hogy legyen egy hely, amiért felelősséget kell vállalni, amiért tenni kell. Ez is a közösségépítés fontos eleme.” Ha megvan, a következő lépés, hogy a gyerekek tudjanak róla, hogy heti kétszer rendszeres időpontban az adott helyen edzésük van, ezáltal napirendjük alakuljon ki, ami segíti strukturálni a hetüket.
A foylamat tehát tényleg mindenhol más. „Nem lehet Borsodban ugyanazt megvalósítani, mint Monoron, nem lehet ugyanazt a sémát alkalmazni mindenhol – magyarázza István. – Az adott szintről indulva kell megmutatni a gyerekeknek a sport által, hogy lehet egyről a kettőre jutni, és onnan is van felfelé. Ez nehéz, türelmet igénylő, de szép feladat. Az oktatásban is erre lenne szükség, tudatos, következetes építkezésre, rugalmas, a helyhez igazodni képes rendszerre. A fociban szerzett tapasztalat alapján ez lehet a felzárkóztatás egyik kulcsa” – állítja teljes hittel.
A programvezetőt a beszélgetés zárásaként arról faggatom, amivel akár az egész témát indíthattam volna. Miért épp a foci az, amire fel lehet építeni egy ekkora missziót? – teszem fel a kérdést, ő pedig elgondolkodva így válaszol: „Teljesen mindegy, milyen helyen, milyen körülmények között élőkről beszélünk, a foci mindenhol jelen van, mindenkit összehoz. Ráadásul a futballon keresztül rengeteget lehet beszélni az integrációról. Hiszen a pályán bőrszíntől, végzettségtől, anyagi helyzettől függetlenül ugyanolyan szabályok vonatkoznak a résztvevőkre. A játék megtanítja, hogy csapattárssal, ellenféllel, mindenkivel sportszerűen kell bánni, és megmutatja, hogy mindenkinek van esélye bizonyítani. Ezek a dolgok pedig a pályán kívül is érvényesek.”
Cseppke, a csikó története nemcsak a Przsevalszkij-lovakat, de a puszta élővilágát is bemutatja a cselőpóktól egészen a rétisasig. Török Zoltán kamaszkorában fedezte fel a Hortobágyot, és nem tud betelni vele. Pedig a világ megannyi vidékéről készített már sokszorosan díjazott természetfilmeket.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
