Rendszeresen fut, szereti az Omegát, és nem derogál neki egy külföldi kolléga csomagjait cipelni. A Krausz Ferencről készült dokumentumfilm szinte minden megszólalója használja az alázatos és a szerény szavakat, amikor a Nobel-díjas tudósról beszél.
A kamera elkíséri a fizikust a szüleihez, Mórra, ott ül a két idős ember között, és figyeli, ahogy könnyeiket törölgetve végigsimogatják gyerekük teljesítményének jutalmát, az Alfred Nobel arcképével díszített plakettet. Láthatjuk visszatérni régi iskolájába, könnyes szemmel átölelni egykori tanárát, beszélgetni a gyerekekkel, aztán a srácok a kerítésre kapaszkodva tapsolják. De nem ám tanári utasításra, hanem maguktól. Krausz Ferencet ebben a filmben sokszor láthatjuk elérzékenyülni, miközben az is érezhető, milyen elszánt és racionális a munkájában.
„Ez ő!” – mondja a dokumentumfilm rendezője, Kiss Gábor István, aki a stábbal együtt több mint egy éven át dolgozott Krausz Ferenccel. – „Nagy szorgalommal, önfegyelemmel és kitartással megy előre, az, hogy most vissza kellett tekinteni, meglehetősen szokatlan volt neki. De vállalta. Nem úgy indult ez a film, hogy ennyire személyes lesz, de egy idő után azt éreztem, engem az ember érdekel.
Aki az attoszekundumokra kíváncsi, utána tud nézni, de én a hitvallásán keresztül tudtam és akartam kapcsolódni hozzá, azon keresztül szerettem volna megmutatni.
Például azt, ahogy fut, mert abban minden benne van. A film ötlete Lajos Tamás produceré, aki a Nobel-díj kihirdetése utáni napokban már felvetette ezt az ötletet, és elkezdett rajta dolgozni. Még szerencse, hiszen Ferenc sikerét másutt is magukénak érzik. Bécsben történt meg a nagy áttörés a munkájában, sok minden köti oda, München pedig az otthona, ahol a családjával él. De azt hiszem mégis az a legjobb, hogy ezt a filmet magyarok készíthették el.”
Látjuk Krausz Ferencet, amint frakkot próbál egy stockholmi szabóságban a nagy nap előtt, adományt visz Kárpátaljára, nézegeti az iskolai folyosón a régi tablókat, de a legjobban akkor van elemében, amikor elmagyarázza a bécsi laboratóriumban folytatott kísérleteket. Szó szerint éjjel-nappal dolgoztak a munkatársaival, de ez nem meglepő olyasvalakitől, aki a diáktársaival buszozva is úgy dönt, most muszáj elmerülnie a tankönyveibe, nem nevetgélheti velük végig az utat, ahogyan azelőtt tette.
A film személyes, gyakran humoros is, és kiderül belőle, hogy amin most Krausz dolgozik, az hatalmas áttörés lehet sok betegség, így a rák korai felismerésében. Vagyis fizika és biológia határterületén mozog.
A stáblista legördültekor már csak egyetlen kérdés motoszkál a nézőben: hogy tudták rávenni ezt a láthatóan zárkózott embert erre az egészre?
„Ferenc szakmai kérdések sorát kapja rendszeresen, én teljesen más típusú kérdéseket tettem fel neki” – meséli a rendező. – „Például azt, hogy ezek a bizonyos atomi struktúrák, amelyek az emberi szívben ugyanúgy jelen vannak, mint a mobilkapcsolatokban, lehetnek-e egy felső teremtő erő bizonyítékai, lehet-e ez az Isten. Egy ilyen felvetésen, azért, mert új, mert szokatlan, nagy örömmel gondolkodott el, egyszerűen azért, mert végtelenül kíváncsi ember, szeret gondolkodni. Szerintem ezek miatt élvezte ő is a forgatást. Az interjúkat én készítettem vele, és annyira izgalmasak, hogy el is gondolkodtam rajta: ki kellene adni őket.”
Az elektronok nyomában című dokumentumfilmet december 30-án este 20.50-kor nézhetjük meg a Duna Televízió műsorán.
