Cukorka csokoládébevonattal, színes papírba csomagolva, a papír szélei kicakkozva. Ez az, amit a világon csakis nálunk ismernek és használnak. A rendeltetésszerű használat ebben az esetben azt jelenti, hogy felakasztják a karácsonyfára, gyönyörködnek benne, majd megeszik.
Cukorkát, drazséfélét máshol is készítenek, csokoládéval is bevonják, és mindenféle színes papírba is betekerik, de ez mind más kategória. A szaloncukor nekünk, magyaroknak külön világ, a gyerekkor íze és látványa, az ünnepi lista kötelező tétele, a bűnbeesés csábító lehetősége. Az állandóság.
Ha csak rövid időre, de egészen Mátyás koráig tekintünk vissza, az ő udvarába érkeztek először hivatásos édességkészítők Itáliából. Addig a gyógyszerészek próbálkoztak édességek előállításával, más senki. Nem sokkal később megismertük a török édességeket is, ennek elég nagy ára volt… A finomított cukor megjelenésével lépett szintet az édességkészítés, majd a vaj hadra fogásával a sütemények, édes tészták regimentje jelent meg az otthonokban. Hamarosan már külön szó kellett a sok finomság megjelölésére, ezt a szót pedig maga Széchenyi István kreálta, és így hangzik: cukrász.
Ha már a szavaknál tartunk, a szaloncukor arról kapta a nevét, hogy annak idején az apró cukorkákat a vendégeknek a szalonban, kis tálkából kínálták. Jókai még így írta: szalonczukkedli. Ez így történt a magyar, a német, a francia, sőt az orosz szalonokban is. A magyar sajátosság az lett, hogy ezeket a finom falatokat nemcsak a vendégeknek tartogatták, hanem becsomagolták, és az akkoriban elterjedő karácsonyfákra akasztották. Jó ötlet, végül is pont úgy néznek ki, mint a színes masnik.
Jó darabig ezeket a cukrokat otthon főzték, cukorból fondantot állítva elő forralással majd ízesítéssel. Az így elkészített masszát márványlapra vagy deszkára öntötték és megformálták. A ma ismert sütemények közül a mignon finom burkolata készül ezzel az egyébként nem gyors technikával.
Az üzemi gyártás 19. század végén indult meg, hogy aztán Stühmer és Gerbeaud csúcsra járassa a termelést. Ők már öntőformákat használtak, és igyekeztek egymásra licitálni az ízesítés és az állag finomítása terén. Az egyik befőttet használt, a másik előállt a zselével. Kókuszra citrom lett a válasz, dióra a kakaó, és szebbnél szebb karácsonyi díszítésű cukorkapapírjaik versenyében sem volt könnyű győztest hirdetni.
A szaloncukor készítésnek fontos, inkább elengedhetetlen fázisa a selyempapírba burkolás, majd a papír kirojtozása. El sem tudjuk képzelni mennyi időt vett igénybe, amíg ezt a részt kézzel kellett végezni. Az első cukrászdákban külön inast tartottak erre a munkára. Később az úgynevezett ricselőgéppel szabták fel a papírvégeket.
Jött háború, jöttek a kommunisták, de a szaloncukor maradt. Sőt, az ötvenes évektől elkezdődött a csokoládéba mártás, bár a hetvenes évek Konzum szaloncukrai még rózsaszínben vagy fehérben, esetleg világosbarnán kerültek elő a papírburokból. (Még valami biztosan hungarikum: a szaloncukor kievése, anélkül, hogy a papírt levennénk a fáról!) Hol volt már akkor a Gerbeaud vagy a Stühmer széles termékpalettája?! Konzuméknál volt kakaós, puncsos, meg az a fehér, aminek az ízét lehetetlen volt azonosítani, mégis talán az volt a legjobb.
A hetvenes években kezdte meg diadalútját a zselés szaloncukor, amely a legmegosztóbb édességek egyike. Lehet imádni (lehet!), és van, aki meg nem enné. (Több marad nekünk!)
Az elmúlt évek adatai alapján a magyarok úgy hatmilliárd forintot költenek szaloncukorra az ünnepek idején, ez háztartásonként egykilónyit jelent. A vásárlókedvet biztosan segíti, hogy az ír krémlikőröstül a mézeskalácsosig van mindenféle íz, lassan a tükörtojásos és a spenótos is megérkezik a polcokra. És a nosztalgia jegyében újra kapható a Konzum szaloncukor is, amelynek dobozát látni valóságos időutazás.
