„Mellékvágányra visz bármiféle konzultáció vagy előzetes elgondolás, azt szeretem, ha magamra hagynak a történettel” – mondja Szegedi Katalin, aki elsődlegesen rajzolja, de sok esetben már szerzőként is jegyzi korunk legszebb meséit. A díjnyertes illusztrátorral Balaton-közeli otthonában beszélgettünk alkotásról, álmokról és a nagypapa titkos ládájáról.
Mondják: könyvet nem ítélünk meg a borítója alapján, ám sokszor már az illusztráció is garancia lehet a minőségre. Az ön alkotói világa rengeteg közkedvelt mesekönyvben megjelenik itthon és külföldön egyaránt. Tudatosan építette fel a stílusát?
Minden hiteles alkotónak kell hogy legyen egy markáns stílusa, de éppen annyira, hogy igazodni tudjon a feladatához is. Az illusztrálandó mű azonban csak akkor tudja vezetni a kezemet, ha valóban maradandó értéket képvisel, ezért kizárólag színvonalas szövegeket vállalok el. Ebben az esetben ugyanis rá tudok érezni a szerző által megálmodott világra, és a saját, vizuális eszközeimmel mint egyfajta pluszréteggel tudom megerősíteni azt, amit szavakkal nem lehet elmondani. Ettől függetlenül az illusztrátor ugyanúgy, mint minden ember, állandóan keresi az útját – én is, holott tényleg egységesnek mondható az életművem.
Most merre jár ezen az úton?
Az talán majd a készülő műveken mutatkozik meg leginkább. Az alkotás technikai részét tekintve sem mondhatom magam kiszámíthatónak, mert a hagyományos akvarell mellett van, amikor akrillal festek, de előfordul, hogy a kollázs passzol leginkább a rajzokhoz. Most épp lelkesen dolgozom a számomra egyik legkedvesebb szöveg, az Amália álmai – Mesék a világ legszomorúbb boszorkányáról című Boldizsár Ildikó-könyv folytatásán, a kiadó ugyanis trilógiaként képzeli el a történetet. Emellett Helsinkiben nyílik egy nagyobb ívű, szinte életmű-kiállításom, ennek nyomai „díszítik” a műhelyemet.
Boldizsár Ildikóval mindketten úgy fogalmaztak, Amália története életük könyve. Itt érzett rá legjobban a szerző által megálmodott világra?
Ez a könyv minden tekintetben az én álmom is. Fiatalként, amikor még csak ábrándoztam arról, hogy illusztrátor leszek, egyszer olvastam az újságban egy mesekutatónak készülő lányról és az izgalmasnak tűnő, boszorkányos történetéről. Alig tudtam valamit a meséről, de egyszerűen beleszerettem. Ildikóval később megismertük egymást, dolgoztunk is együtt, ám Amália története váratott magára. Aztán sok-sok év elteltével és rengeteg munka közepette egyszer csak megcsörrent a telefonom. Mondtam a kiadónak, hogy ne haragudjanak, most nem tudok elvállalni semmit, hacsak – jegyeztem meg viccesen – nem az Amália álmairól van szó. „Honnan tudtad?” – kérdezték, és akkor bizony el is dobtam mindent. Különös, de még a kézirat olvasása előtt megálmodtam a borítót, és a terv láttán Ildikó csak annyit kérdezett: „Honnan tudtad?” Ilyen az, amikor megszűnik a világ, és csak a mese van.
Nincs egy rongyom!
Illusztráció Szegedi Katalin Álomcirkusz című könyvéhez (Csimota Könyvkiadó, 2014)
Grimm fivérek – Szegedi Katalin Hófehérke című papírszínházmeséjének borítója
(Csimota Könyvkiadó, 2021)
Amikor hozzálát az alkotáshoz, mi az elsődleges szempont? Gyerekfejjel is gondolkodik?
A könyv sikere érdekében egyáltalán nem, kizárólag arra koncentrálok, hogy mi van a mesében. Elég intuitív embernek tartom magam, de csak úgy tudok alkotni, ha megbíznak bennem, és hagynak kibontakozni. Mellékvágányra visz bármiféle konzultáció vagy előzetes elgondolás. Azt szeretem, ha magamra hagynak a történettel, ugyanis minden olvasásnak más a feladata: az első még az érdeklődő befogadóé, a második, harmadik, századik pedig már arra kell, nehogy tárgyi tévedés csússzon a dologba. Tehát ha csak a nyolcvanötödik oldalon derül ki, hogy piros kabátja van a főhősnek, nem követhetem el azt a hibát, hogy már az elején zöldre festem. Ami le van írva, ahhoz alkalmazkodni kell, mert végül a gyerekeket is a szöveg és a kép összhangja varázsolja el. Minden gyerek más, nem találhatom ki a gondolataikat. A fiam kedvence valamiért ma is az Álomcirkusz című könyvem, az első, aminek én írtam a szövegét is. Pedig ez aztán végképp nem tudatosan készült.
Hát hogyan?
Szinte véletlenül. Mivel kezdetben még leginkább csak külföldi kiadóktól érkeztek megbízásaim, rendszeres résztvevője voltam a bolognai gyerekkönyvvásárnak. Egy német kiadó képviselőinek nagyon megtetszett a stílusom, de azt mondták, ők úgy szeretnek dolgozni, hogy az illusztrátor maga írja a meséjét. Meglehetősen ódzkodtam a feladattól, a hazafelé vezető úton azonban a férjemnek sikerült meggyőznie. Az Álomcirkusz elkészítése egyéves folyamat volt, majd akkora siker lett, hogy azóta már nyolc nyelven megjelent. A német cég ehhez képest azóta sem fizetett nekem, sőt a beleegyezésem nélkül eladta a jogokat egy japán kiadónak is. Erről úgy szereztem tudomást, hogy egyszer egy barátnőm meglepett a könyvem japán nyelvű példányával. Nem szerettem volna nemzetközi jogi procedúrába bonyolódni, így eldöntöttem: örülni fogok, hiszen tulajdonképpen mindent ennek a kacifántos történetnek köszönhetek. Azóta töretlen az érdeklődés az alkotásaim iránt.
Sőt, ma már sok felkérést vissza is kell utasítania. Mi alapján szelektál?
Érzelmi alapon. Nagyjából három mondat után érzem, hogy melyik az én mesém és melyik nem. Ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy rossz a történet, egyszerűen jobban illeszkedik valaki más világába.
Ha magáénak érzi a mesét, hogyan zajlik a tervezés, mennyire befolyásolja például az alkotói környezete a képek kibontakozásában?
Biztosan inspirálnak a körülmények. Amikor például széplelkű királyfit kellett rajzolnom, rögtön a fiam jutott eszembe, és van olyan könyvem is, amit a főzés iránti szeretetemnek köszönhetek. Ezt nagyon élveztem! Ültettem a kertbe cukkinit, dughagymát, hogy még pici állapotukban felhasználhassam őket a képeken kollázsként – főzés közben pedig jegyzeteltem a szöveget. Ilyenkor egyszerűen elveszek a történetekben, a férjem szokta megjegyezni, hogy „na, látom, nagyon benne vagy valamiben”. Persze minden folyamat más. Ha mondjuk egy szövegtúlsúlyos, változatos irodalmi művet rajzolok, általában improvizálok, és egy az egyben, útkeresés nélkül leteszem a papírra az illusztrációt. Ha viszont képeskönyvről van szó, amely kisebb történeteket mesél el ugyanazokkal a szereplőkkel és helyszínekkel, akkor csakúgy, mint egy dramaturg, fölosztom a művet jelenetekre, és szigorú vázlatot készítek, oldalpárokban gondolkodva. Ez a rész, mondhatni, a kedvencem, mert ilyenkor a legfrissebbek, leglazábbak a rajzaim. Egy kicsit bosszant is, hogy nem tudok másolni, mert az „igazi” alkotásnál már nem mindig érzem ugyanezt.
Zuhanás a pipacsok közé
Illusztráció Boldizsár Ildikó Holle anyó birodalma című könyvéhez (Cerkabella Kiadó, 2017)
Emília
Illusztráció Boldizsár Ildikó Amália álmai című könyvéhez
(Magvető Könyvkiadó, 2021)
Ha jól tudom, a rajzaihoz szenvedélyesen gyűjti a régi dolgokat is.
Igen, de erről le kellett szoknom, mert a mostani házunkban kisebb a műhelyem. Alapvetően azonban nagyon szeretem azokat a tárgyakat, amelyek szépen tudnak öregedni, pláne, amihez van családi kötődés is. Minél inkább sárgulnak a lapok a nagyszüleim okmányaiban, vagy rozsdásodik egy kulcs, számomra annál nagyobb lesz az értéke.
Egyszer úgy adódott, hogy megtalálta a nagypapája katonaládáját is. Ez a mese hogyan folytatódik?
A mese még a láda megtalálása előtt indult, csak magam sem tudtam róla. Frissen végzett egyetemistaként foglalkoztam báb- és díszlettervezéssel is, azonban családos emberként már kevésbé tudtam alkalmazkodni a színházi beosztáshoz, így ez a szál eltűnni látszott az életemből. Aztán a Csimota Könyvkiadó Tolerancia sorozatában megírtam Lenka és Palkó történetét, ami a kirekesztésről szól, és elképesztően népszerű lett. Valaki egyszer nagyon találóan összefoglalta a lényegét: minél több visszautasításban van részünk, annál jobban elszigetelődünk, és annál előítéletesebbek leszünk másokkal szemben. Ez olyan téma, amiről minden korosztállyal érdemes beszélgetni. Országszerte hívtak is, meséljem el a könyvet előadáson, de ilyen formában kevésnek éreztem a programot. Ekkor találtam meg papa ládáját, és így lett ládaszínházam Lenkával és Palkóval.
Milyen érzés közvetlenül látni az alkotásai hatását?
Fantasztikus, hogy már milyen pici korban meg lehet érinteni valakinek a lelkét, a legnagyobb élményem mégis felnőttekhez kapcsolódik. Egyszer elhívtak egy egyetemi drámaórára, ahol a hallgatók nem ismerték a Lenka és Palkó-mesémet, kollektívan, különféle feladatokon keresztül dolgozták fel. Elképesztő volt, ahogyan reagáltak, konkrétan kirobbantak belőlük az érzelmek. Azt láthattam itt, amiért dolgozom: a rajzaim és a történeteim mindenkiben mást indítanak el.
Lecsóverseny
Illusztráció Szegedi Katalin Kocsonyakirályfi című könyvéhez
(Csimota Könyvkiadó, 2016)
Boldog suszter
Illusztráció Gimesi Dóra A tündér csizmája című könyvéhez
(Pagony Kiadó, 2018)
Hajdú Farkas-Zoltán regényfolyamában a pálfordulásokkal és egyszerre jó és rossz szereplőkkel teli közép-európai történetek mellett saját és családja életét is meséli. Az íróval a kézírás fontosságáról, a posztmodernről, a progresszív és a konzervatív irodalomról beszélgettünk, és arról is, miként interjúvolta meg a világhírű filozófust, Hans-Georg Gadamert.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
