Szöveg: Tábori Kálmán
Fotó: Muray Gábor
Művészetről lévén szó, mondhatnánk elefántcsonttoronynak is, ha nem lenne ennyire profán, ennyire emberközeli és minden fellengzős művészi attitűdöt nélkülöző a soproni Torony Galéria és az alatta működő műhely hangulata. A középkori eredetű lakótoronyban, amelyet a város egyik legrégebbi épületének tartanak, a kilencvenes években Szabolcsból ideköltöző Magyar Mónika és Szőcs Géza emelt művészi fellegvárat. Nem akármilyen kövekből. Őriznek itt valamit.
Egy kicsit olyan, mint a Krúdy korabeli Nyíregyháza lehetett. Abból a régi kisvárosi polgári világból maradt itt még valami, ami már egyre kevesebb helyen érhető tetten. Van kalapos és cipész. A nénikék becsületkasszára kiteszik a gyümölcsöt, zöldséget a ház elé. A férfiak összegyűlnek, borozgatnak, felidézik a múltat. Így írja le – szavaiban még mindig némi rácsodálkozással és a betelepülők örökös kívülállásával – a legnyugatabban fekvő magyarországi város hangulatát az ország keleti szegletéből, Nyíregyházáról ideköltöző művészházaspár. „Sopron az alkotás szabadságát jelenti nekem” – fogalmazza meg némi töprengés után Szőcs Géza a városhoz fűződő legerősebb érzéseit. A táj és a jó bor nagyon fontos – utal az Alpokalja települést körülölelő hegyeire s a jellegzetes csillámpalás talajon termett kék szőlőből készült kékfrankosra. S miközben műhelyében pulttá rögtönöz egy régi polcot, és kancsóból vörösbort tölt poharunkba, hozzáteszi: „Nekem a hegy és az erdők a lelkem. A kövek és az erdő, az élőlények változatossága meghatározó jelentőségű számomra.” E kijelentését tükrözi a műhelyben méltóságteljesen kifeszített, nemrég befejezett hatalmas rézkarc is. A hatalmas papíron az ősi szimbólumok közt régi fotók sejlenek fel. „Családi kő – mondja Géza. – Ez a címe.” Kő? – kérdezek vissza. „Igen, kő – feleli –, ez volt az alapgondolat. Ebbe akartam beletenni a saját történetemet.” Wass Albert miatt? – utalok Géza székely gyökereire. „A víz szalad, a kő marad…, nem tagadom, hogy benne van ez is. De inkább arra gondoltam, hogy minden elporlad. Az évmilliókhoz mérve csak egy szempillantás az életünk.”
Ezután a gyökerekre terelődik a szó. Megtudom, hogy Géza a Soproni Egyetem erdőmérnök szakán tanult, így került ide, s közben az egyetem rajzkörében hódolt művészet iránti szenvedélyének, s amikor csak tehette, művésztelepeken fejlesztette magát. „Apám azt akarta, hogy mérnök legyek. De ahogy elkerültem otthonról, teret engedtem művészi ambícióimnak. Már a katonaság alatt is folyton rajzoltam, képeztem magam, a művésztelepeken pedig végre hasonszőrűekkel, idősebb művészekkel is találkozhattam. Láttam, hogy aki komolyan van a művészpályán, milyen a hozzáállása: kevesebb bohemitás, sokkalta több meló. Amikor megvan a munka, akkor lehet bohémkodni. Egészségünkre!” – emeli fel poharát bajsza alatt csibész mosollyal. Géza a híres hejcei telepen ismerkedett meg a szintén nyíregyházi születésű Magyar Mónikával. A szakmai kapcsolatból aztán házasság lett, és Sopronban telepedtek le. Mónika a helyi képzőművészeti iskolában kapott végzettségének megfelelően rajztanári állást, majd innen jelentkezett a Képzőművészetire. Gézának az egyetem alatt ebben a műhely fölötti galériában volt az első kiállítása, s nem sokkal később el is dőlt, őbelőle erdőmérnök nemigen lesz, a művészet, a grafika ugyanis egyre több helyet követelt az életében. Berendezkedett hát a galéria alatti műhelyben, s hogy teljes szabadsággal alkothasson, nevelőtanárként helyezkedett el a Roth Gyula erdészeti szakközépiskolában. „Móni délelőtt tanított, én délután a kollégiumban voltam. Este itt találkoztunk, és grafikáztunk. Ment a verkli” – emlékszik vissza kedélyesen a kezdeti évekre Géza.
Időközben nevet szereztek maguknak a szakmában, s művészbarátaik hosszas győzködésére – hogy szervezzenek Sopronban kortárs kiállításokat – Géza elvállalta az önkormányzat tulajdonában lévő Torony Galéria szakmai vezetését. Ennek már több mint tíz éve. „Azzal tudtak rábeszélni, hogy azt mondogatták, ha szervezek ide jó kiállításokat, akkor nem kell nekem felrohangálnom Pestre. Inkább Sopronba hívom azokat, akiket úgyis megnéznék” – summázza elégedetten Géza. A feladatát annyira komolyan vette, hogy a pandémia kezdetéig évi tíz kiállítást is rendezett a műhelye feletti galériában. Antall István, Kőnig Frigyes, Kozák Gábor – sorolja az ismert szereplőket, akik a kiállításokat megnyitották az eltelt évtizedben. „A helyi közösséget, a polgárságot jól össze lehet így verbuválni – teszi hozzá Mónika –, baráti kapcsolatokat tudtunk ezáltal építeni és ápolni.” Azt is elmeséli, hogy a jó hangulatú finiszázsra maga szokott pogácsát sütni, s hogy tanítványait is rendszeresen elhozza a kiállításokra. „Így lehet élményalapú a művészetoktatás” – jegyzi meg Géza. Szerintük ugyanis nagy probléma, hogy a művészeti tárgyak, például a rajz oktatása egyre inkább háttérbe szorul, a legtöbb iskolában már csak heti egy óra jut rá. Ezért van, hogy sokan nem mernek bejönni a galériába. Félnek, hogy nem értenék a művészetet. Ilyen helyzetben pedig nem csoda, hogy alig akad olyan fiatal, aki a képzőművészet területén képzeli el a jövőjét. „Amikor idejöttünk, még mi voltunk a fiatalok – mondja Mónika –, ma pedig a FidelissimArtban, a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének soproni csoportjában ötvenévesen én vagyok a legfiatalabb.”
Miért nem értik az emberek a művészetet? – kérdezek vissza. „Szerintem azért, mert elfelejtik a gyerekkorukat, nem mernek találkozni a műalkotással – feleli Géza. – Gyakran tapasztalom, hogy a látogatók félnek kifejteni a gondolataikat egy képről. Talán attól tartanak, hogy valami ostobaságot mondanak. Ilyenkor vezetni kell őket. Nézd meg ezt a képet például – mutat a saját munkájára –, milyen elemeket látsz rajta? Igen, az ott a hold meg a nap. Tényleg van benne fotó, az meg ott rovásírás. Ilyen egyszerű. Ezeket bárki fel tudja fedezni. Aztán már csak át kell engedned magad a művészet élményének.”
„Nem szokták összetéveszteni a munkáinkat, ha közös kiállításunk van” – jelenti ki Mónika, amikor arról érdeklődöm, hogyan tekintenek saját és közös művészi pályájukra. „Érdekes módon Géza az ösztönösebb. Ő az ösztön, én az ész. Géza valahogy mindig ráérez a dolgokra. Az embereket is gyorsabban kiismeri. Én a gondolatot ésszel próbálom átvinni a papírra, Géza meg hagyja az ösztöneit kiteljesedni. Az aktuális lelkiállapotát óriási gesztusokkal képes megjeleníteni. Én átgondoltabb vagyok. Nem merem a habitusomat ennyire beletenni a munkáimba, az ösztöneimet inkább az anyaságban élem meg. De nyilván azért is van így, mert engem a mestereim így tanítottak a főiskolán” – teszi hozzá. „Tény, hogy én nem a főiskolán tanultam. Bennem valahogy szervesen összeilleszkedtek a dolgok, így formálódtam – tűnődik társa szavai nyomán Géza. – Hamar lett műhelyem, benne csontváz, koponya, minden, ami a szakma alapjainak elsajátításához szükséges. Aztán tanítottam, és azáltal is tanultam. Rengeteg kiállítást megnéztem, Mónitól is sokat kérdeztem. A mérnöktanári diplomámat pedig a kreativitásból írtam. Épp nemrég gondoltam arra, hogy bennem a művészet apró mozaikkockákból állt össze. Ez a kép is – mutat a hatalmas papírra maga mögött – erről szól: a kő, ez a szilárd, minden időjárással találkozó anyag, és ami lehet belőle, egy tökéletesen felcsiszolt kocka. Nekem valahogy ezt jelenti a művészet: csiszolni magamat mint embert. A saját személyiségem fejlesztése a cél. Az, hogy a határaimat feszegetve mindig egy kicsit jobb, csiszoltabb legyek.” A szavai után beálló csöndben mind nagyot kortyolunk a borunkból. Aztán kérdőn Mónira nézek, és faggatni kezdem, ha Géza művészi pályájának szimbóluma a kő, és célja, hogy egyre csiszoltabb legyen, neki mit jelent az alkotás, hogyan foglalná össze az életművét. „Van egy doboz, tele grafikákkal. Alul fekszenek benne a régi, Nyíregyházán készült munkáim, és az évek, évtizedek alatt egyre több korszak telepedett rá. Ahogy végignézem őket, az énképem változásait fedezem fel rajtuk. A huszonéves énemtől a mostaniig. Érdekes, hogy a különböző korok apró szösszenetei hogyan jelennek meg a képeken. Ha ezek közül bármelyiknek mások számára is van jelentése, akkor az egyedi élményt sikerült általánossá tennem, tehát valami egyetemes gondolatot tudtam közölni. Géza mondta a követ, amiről nekem a piramis kövei jutnak az eszembe. Lerakod az elsőt, és mindig építed egy kicsit magad, s jó esetben a végére letisztul a művészeted. De ehhez az is kell, hogy mindig önmagad maradj, és kialakuljon az egyéni művészi látásmódod, gesztusrendszered, amitől felismerhetők a képeid.”
SZŐCS GÉZA: Anno Sopron 2017 │ rézkarc, aktív technika, magas- és mélynyomás │ 100 × 70 cm
Magyar Mónika: urban IV 2020 │ szén, rézlemez kollázs │ 50 × 70 cm
SZŐCS GÉZA: Anno Sopron 2017 │ rézkarc, aktív technika, magas- és mélynyomás │ 100 × 70 cm
Már későre jár, mikor búcsúzóul arra kérem Gézát, olvassa fel nekem, mi áll cikornyás betűkkel felírva a megsárgult papíron a falra szegezve. „Amikor a tus az ecsethez ér, lélek száll belé. Amikor az ecset széthordja a tust, megeleveníti. Ahhoz, hogy a tusnak lelket tudjunk adni, hosszú gyakorlásra, ahhoz pedig, hogy az ecsettel megeleveníteni legyünk képesek, az élet ismeretére van szükségünk. Aki lassú gyakorlással edzette ugyan a lelkét, de az eleven életet nem ismeri, az csak a tushoz ért, az ecsethez nem. Akit az eleven élet edzett meg, de lelkét nem volt módja gyakorlással tovább képezni, az csak az ecsethez ért, a tushoz nem.” Mint mondja, húsz éve is van már annak, hogy Si-tao kínai kalligrafikus e gondolatát ide felírta, de nem sokat nézegette. Bizonyára így is van, mégis úgy tűnik, ezt a gondolatot mintegy életprogramként azóta is őrzi.
A művészethez az élet ismeretére van szükség – idézem vissza, mikor már a macskaköves utcán sétálunk. S ahogy Géza és Mónika tolják mellettem a biciklijüket, miközben a kertjükről meg a dió- és naspolyalikőrjükről mesélnek, rácsodálkozom, a magasművészet ilyen emberközeli és hétköznapi tud lenni; magasröptű ideák nélkül is szárnyaló. Azt hiszem, az alkotópáros ebben a toronyban épp ennek a titkát őrzi.
Apró, élénklila színű virág, kincset érő olaj. A tihanyi levendula története csaknem száz évvel ezelőtt kezdődött, egy-egy elhivatott embernek köszönhetően pedig a jövőnek is tovább íródhat. Bittmann Eszterrel, a Lavender Tihany ügyvezetőjével a Belső-tó partján lévő üzemben beszélgettünk a félsziget ikonikus növényéről.
Filmre kívánkozik a legendás Kelén hajó története, de filmre kívánkozik a mostani kapitányáé is, aki 41 éve került a fedélzetre. Németh Zsolt itt ismerte meg a feleségét, a gyerekeik is itt nőttek fel. A Balaton legrégebbi, jelenleg is használatban lévő hajóját a nácik elől csak az elsüllyesztés, a 80-as évekbeli szanálástól pedig Bujtor István verekedős filmjelenete mentette meg.
Természeti látnivalói és kultúrtörténeti nevezetességei mellett Tihanyt a Balaton egyik legnépszerűbb közösségi tere miatt is érdemes felkeresni. A Tihanyi Piac Placc egyik alapítóját, Peleskey Ákost kérdeztük.
Régi vízimalomból otthon, istállóból vendégház, őshonos magyar gyümölcsfák, legelésző cikta juhok. Bók-Gallai Erikánál és Bók Tamásnál jártunk, a Bók Tanya és Vendégház idilljében, Hidegkúton, ahol tíz éve otthonra találtak.
Egész emberi-történelmi tudásunk olyan esetleges, mint Oma elbeszélései. Bizonyos elemei összeillenek, mások nem. A képzelet által kiszínezett múlt – sőt: a jelen – egy-egy darabja néha felbukkan és fellobban, mint a láng, aztán elenyészik. Emlékek. Illatok. Kertek. Tárgyak. Könyvek. Lábnyomok. Töredékek Tihanyból.
Közel száz évvel ezelőtt Klebelsberg Kunó javaslatára alapították meg a Balatoni Limnológiai Kutatóintézetet, amely számos szervezeti átalakulást és viszontagságot túlélve sikeresebben működik, mint valaha. A Hun-Ren Magyar Kutatási Hálózat alá tartozó, tihanyi székhelyű intézményben nemcsak magas színvonalú szakmai munka folyik, de egész évben várják a látogatókat is.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
