Egyszerre végtelenül nyitott és nagyon zárt világ – így jellemezhető leginkább Gross Arnold egyedülálló művészete. És persze csodálatos, vibráló ötletek és határtalan játékosság, amelynek a gyerekkori, megismételhetetlen idill iránti örök vágyakozás volt leginkább ihlető forrása. Nem csoda, hogy az egész életében művészként és emberként is egyszemélyes intézményként működő Gross Arnold sok évtizeden át vágyott egy saját helyre, ahol a rengeteg összegyűjtött „kacatja” – a könyvektől a kisvasutakon és az ásványgyűjteményen át a műveiig – kiszabadulhat a Keleti Károly utcai apró lakás és mindenféle városszéli vagy szuterénműhelyek fogságából, s ahol végre valóban méltó figyelmet kaphatnak a munkái.
Így született meg 2014 szeptemberére a Bartók Béla úton a Gross Arnold Galéria és Kávézó, röviden Arnoldo, pontosan abban a szellemben, ahogyan a névadója megálmodta: kulturális központként, ahol minden négyzetcentiméteren finoman ragyog az élet. A kaotikusan kedves zsúfoltság, a falakon szorosan egymás mellett elhelyezett grafikák, színes rézkarcok, plakátok, fotók és a rengeteg személyes tárgy már a belépéskor rögtön más dimenzióba repíti a látogatót. A megnyitón a szalagot boldogan és elégedetten átvágó művész sajnos nem sokáig élvezhette a varázslatot, fél évvel később, éppen a magyar kultúra napján, 2015. január 22-én halt meg. Örökségét fia, Gross András viszi tovább, aki előbb afféle asszisztensként segített apjának a könyvkiadásban, kiállításainak megszervezésében, majd belsőépítészként vett részt az Arnoldo kialakításában. Közös gondolkodásuk eredményeként teljesedhetett ki térben is a grossi kétdimenziós, csodákkal átszőtt, meghitt, csipkés-madaras-virágos-kacskaringós világ.
„Apámmal egészen különleges kapcsolatban álltunk, ami több is, kevesebb is volt egy átlagos szülő-gyerek viszonynál. Mivel édesanyámmal külön éltünk tőle, csak szombatonként látogattam. Ilyenkor reggel tíztől este ötig mintha egy teljesen más világba csöppentem volna, és ő kevésbé klasszikus apaként, inkább a maga köré épített múzeum kedves és érdeklődő látogatójaként bánt velem. Például súlyos, reprodukciókkal teli albumokat nyomott a kezembe, főleg reneszánsz mesterek munkáival. Így már tizenkét éves koromban elmerültem Hieronymus Bosch képeinek kinagyított részleteiben, s megéreztem, hogy az ő szörnyei és a grossi játékvilág közt minden látszat ellenére titokzatos, soha el nem mondott, ki nem beszélt-rajzolt összefüggés van. Az egyik asszisztensével volt egy kedves kis játékunk is: a festményeken szereplő alakok közül neki férjet, Arnoldnak feleséget választottunk. Emellett gyakran vasútmodelleztünk is apámmal. Őt ez már nagyon fiatalon elkezdte érdekelni, az egykori albertfalvai műtermében, a hatvanas évek végén gyakran »vonatoztak« együtt Kondor Bélával és Pilinszky Jánossal, majd amikortól már külföldre is utazhatott, egyre nőtt a gyűjteménye” – mesél gyerekkoráról András.
Az Arnoldo emeleti galériájában lévő üvegtárló mögött e kollekció legfontosabb darabjai ma is láthatók, csakúgy mint Gross Arnold nyolcvanas évek második felétől folyamatosan duzzadó ásványgyűjteménye. Ezek nem természettudományos indíttatásból kerültek a látókörébe, hanem esztétikai inspirációs forrásként tekintett rájuk, „mintázatukban saját miniatűr csodavilágának másolatára ismerve”. A rajzolatuk szerint csoportosított ásványok szépsége, szinte isteni tökéletessége a galéria-kávézó falain függő, részben meg is vásárolható, többnyire színes grafikákról, rézkarcokról – tájképek, városrészletek, enteriőrök, a kertek világa – is rendre visszaköszön.
A két fő műnek is tekinthető, a bejárati ajtó bal és jobb oldalán elhelyezett diorámák kiterjesztett fantáziavilágának szintén részei lettek az ásványok az apró ember- és állatfigurák, berendezési tárgyak, játékok, bokrok, fák, sövények mellett. A 19. századi eredetű optikai látványosságot, amely néhány évtized alatt tudományos szemléltetőeszközzé silányult, Gross Arnold hozta vissza a művészetbe, hogy a képek szereplőinek a sík térből való kiléptetésével „a valóság illúziója által a képzelet keljen életre”. Az általa készített diorámák legösszetettebb és legaprólékosabban megszerkesztett darabjai a Buda Penta Hotel megrendelésére készültek 1982-ben. A Rékassy Csabával közösen elkészített Nyáron törpéket hoztak a balatoni gólyák című alkotásnak nem csak a címe különleges. A csipkézett rácsozaton át nagy méretű olajfestményen tárul fel a Balaton jellegzetes látképe, háttérben a Badacsonnyal. A festmény síkjára többek közt apró házak vannak felragasztva ablakukban rézkarcrészletekkel, az ácsolat alsó kis dobozterében furcsa babaház, benne ón-, műanyag és porcelánfigurákkal, kétoldalt elméretezett művirágokkal – groteszk idill a paradicsom elérhetetlenségének árnyékában. Jobboldalt, szemben az együttes másik darabja, a Kertvárosi álom foglal helyet. Ennek szintén olaj középképét tizenegy, Gross különböző korszakából származó rézkarc övezi, mindegyik külön keretben, a bársonyalap és a talán a római Szent Péter-bazilikát, talán csak „egy múlt századi pályaudvart” ábrázoló festmény feletti virágmotívumos horgolás az örökre eltűnt polgári világ mementói.
„Sajnos amikor a hotel dizájnváltáson ment át, sok más művész alkotása mellett apám diorámáit is leszedték a falakról, és a raktárba kerültek. Én tavaly visszavásároltam és idehoztam őket, mert nem akartam, hogy tönkremenjenek, illetve hogy egy-két kiállítástól eltekintve soha senki ne lássa őket. Így most a vendégeink mindennap rájuk csodálkozhatnak; meg is teszik, mégsem érzem úgy, hogy ez volna a tökéletes megoldás. Az Arnoldóban túl kicsi a hely ahhoz, hogy a látogatók belefeledkezhessenek a részletekbe. Jó lenne, ha akár egy állami intézményben, múzeumban megtalálnák a hozzájuk illő, végső otthonukat” – fogalmaz András. Addig is érdemes ellátogatni a Bartók Béla 46.-ba, és nem csupán e valóban fantasztikus diorámák miatt, hanem mert a trendiség hajszolásában egyre kevesebb az olyan hely, ahol feszengésmentesen elidőzhetünk akár a teraszon, akár a barátságos fenti szeparéban egy illatozó kávé és Huszics Kata finom süteményei mellett, észrevétlenül beleálmodva magunkat Gross Arnoldén keresztül a saját álomvilágunkba is.
Közhely, hogy mi a játszótéren nőttünk fel, a gyerekeink pedig már az idejük jó részét a digitális dzsungelben töltik. Lehet ezen sopánkodni, de felesleges. Sokkal inkább az a kérdés, rá tudunk-e találni közösen azokra az ösvényekre, amelyeken még kényelmesen esik a járás. A hogyanról Tóth Dániel pszichológust, a digitális nevelés szakértőjét kérdeztük.
Magyarországon a bölcsődei és óvodai pedagógusok között csupán 0,6 százalék a férfiak aránya, az általános iskolákban a tanárok 15, a középiskolában pedig 33 százaléka férfi egy 2021-es kutatás szerint. Hogyan alakult ki ez a helyzet, és miért van negatív hatással tanárokra, diákokra egyaránt? Mit lehetne tenni a tanári karok nemi kiegyenlítéséért? Németh Szilvia oktatáskutatót, szociológust, a T-Tudok Tudásmenedzsment és Oktatáskutató Központ ügyvezető igazgatóját kérdeztük.
Géczy Barnabás hegedűművész Budapestet és az Operaház koncertmesteri pozícióját hagyta ott, hogy Németország legnépszerűbb szalonzenésze váljon belőle. A második világháború után azzal vádolták, hogy túl szoros kapcsolatot ápolt a náci diktatúra vezetőivel.
1987-ben Ceaușescu Romániájából Isztambulon át Németországba emigrált Hajdú Farkas-Zoltán író. Lapunkban megjelent szövegében döntése körülményeit idézi fel.
Mindenki elvan a maga világában, Kukorelly Endre joggal mondja, hogy nincs ez így jól. Új könyve egyfajta manifesztum, a bizonyítéka annak, hogy ő bizony kíváncsi arra, mi történik például a képzőművészetben.
A Fortepan 1944 nyarán készült képein rémségek és vidám pillanatok egyaránt megelevenednek.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
