Akármennyire annak tűnik is egy felületes rápillantást követően – Turi Lilla színpompás rajzai, a könyv alakja vagy a cím miatt –, Tóbiás Krisztián költő új kötete nem gyerekirodalmi alkotás. Bár a kötetben megszólaló hang kétségtelenül egy gyereké, az akár bohókásnak is ható cím, A mikulás rakétája nem egy közös, varázslatos utazásra utal, hanem a háború hétköznapjaiból a képzelet segítségével való kiszakadásra.
Az egész könyv tulajdonképpen egyetlen hosszú tudatfolyamból áll, amelyben a gyerek beszélő az ünnephez közeledve felépít magának egy álomvilágot úgy, hogy az őt körülvevő dolgokat – legyenek azok olyanok, amilyenekről közvetlen tapasztalata van, vagy csupán hallomásból ismertek: svájci csoki, töltött káposzta, Gagarin – átmitizálja. A rakéta így lesz a rénszarvasok helyett a Mikulás közlekedési eszköze, amelyet az anya által készített töltött káposzták hajtanak, hogy el tudja hozni ajándéknak a svájci csokigolyót, mely „úgy olvad / mint az alpesi gleccserek / úgy csúszik / magával sodorva mindent / ami az útjába kerül / érezni lehet / azt beszélik / érezni lehet rajta / a svájci bocik illatát”. Ha a saját fantáziavilág létrehozásával a megszólaló valamennyire képes is védekezni a háború borzalmai ellen, nem tudja teljes mértékben semlegesíteni a fenyegetettséget. Ahogy az az idézetből is kitűnik, a svájci csoki hiába mint a vágy tárgya van jelen, a hasonlításban „magával [sodor] mindent”, ezzel az egyértelműen pozitív töltetű szimbólum némi negatív felhangot is kap.
A kötet versbeszédének dinamikáját márpedig az ilyen ambivalenciába hajlások szolgáltatják, leginkább azok az esetek, amikor a képzelet szálai felfeslenek, és a valóság betolakszik a beszélő világába. Ilyen a háború éhínségére utalóan annak magyarázata, hogy miért nincsenek a Mikulásnak rénszarvasai, miért rakétával jár: „a hószínű égen szebb / kontúrosabb a piros rakéta / nálunk sokáig puskaporszagú volt a levegő / nálunk ha lenne biztos megennék a rénszarvast is”. Ugyanezt láthatjuk abban, hogy az anyuka idegesen és kimerülten készíti a töltött káposztát, amit aztán el is vesznek tőlük. Ezeknek az ambivalens alakzatoknak a metafigurájaként a Mikulás „kettős élete” azonosítható: amikor hazaérve leveti a szakállát; amikor kiderül, hogy civilben esztergályos lehet; vagy amikor a beszélő látja füvet nyírni. Az ez utóbbi jelenethez készített rajzon a háttal lévő alak (megjegyzendő, hogy az arcokat sosem látjuk szemből, legfeljebb profilból; ha szemben van is velünk egy alak, az vagy a lap tetejére van helyezve, hogy így le legyen vágva a feje, vagy lehajtja a fejét, vagy pedig eltakarja az arcát valami, Gagarinét például a szkafander sisakja) egy szögesdrót kerítés felé tart, amelyhez a Mikulás-sapkája van odacsíptetve, mintha csak egy szárítókötélen lenne. Ez ráirányítja az olvasói figyelmet a szöveg és a képek közötti viszonyra, amely jelen esetben ráerősít a bezártságra. Máskor viszont, például amikor a szürke rakétákról szól a vers, a Mikulás élénkpiros szerkezetével éppen feszültséget szül a grafika.
Tóbiás Krisztián (Csóka [Jugoszlávia], 1978) költő, műfordító, szerkesztő. Volt a Képes Ifjúság rovatvezetője, a Magyar Szó, a Hét Nap és a Napló tudósítója. 2015 óta a Tempevölgy folyóirat főszerkesztője és számos balatonfüredi konferencia- és programsorozat (például a Salvatore Quasimodo-költőverseny) szervezője. Művei: Ver/sec (2006), Vasjani – Profán evangélium (2008), Túliratok (2012), A Wilkinson penge (2017), A mikulás rakétája (2020)
Az említett bezártság, korlátozottság egyértelmű szervezőeleme a lírai szólamnak is; a háborús állapotok közé szorult gyerek bezárkózik a saját világába, ezért az annak építőelemeiként szolgáló dolgok kényszeres ismételgetése a töltött káposztától a svájci csokigolyón át magáig a Mikulásig, adja a szöveg gondolatritmusát – ezzel azonban önmagára is záródik a versbeszéd. Ennek a közléskényszeres, önmaga körül forgó, egyszerre a külvilágot elemző és abból saját belső világot felépítő mondásnak a célja nem egyértelmű, és ez termékeny sokszólamúságot szül: magyarázat lenne valaki más számára, esetleg önmagát akarja meggyőzni, elhitetni, tudatosítani a fikció valóságát a minél többszöri ismételgetéssel? Vagy az ünnep kiüresedése ellen lép fel úgy a megszólaló, hogy tanúságot téve saját magáról a magában megőrzött kellékeket teríti szét? A kiüresedés ugyanis konkrét formákban van jelen, például a gyár esetében, amelynek kifosztása egyszerre jelenti a tárgyak (hurkatöltő, talicska, vaskampó) elhurcolását beolvasztásra és az ünnep ismétlésének ellehetetlenítését: „csak a munkásokat hagyták itt / az ebédlőterem közepén / ahol anyák napján / meg mikuláskor / verseket mondtunk”.
Amikor az ünnep teherré válik – erről tanúskodik az anya ideges töltöttkáposzta-készítése –, mert azt a háborús viszonyok között is meg kell tartani, akkor lepleződik le a hozzá kapcsolódó tettek mesterkéltsége, például hogy a Mikulás rendelésre jön: „telefonon szólnak neki / jön vagy nem / még sose volt olyan / hogy ne jött volna”. Nem kevésbé művi az a megőrzési forma sem, ahogy a gyerek megszólaló a saját világában próbálja összetartani a pozitív dolgokat, mintegy rezervátumot képezve a külső világ eleve zártságával szemben. A Mikulás halála a kötet végén ezért szükségszerű, és nem véletlen az sem, hogy egy csokigolyó tömíti el a rakéta fúvókájának csövét, amitől nemcsak a rakéta robban darabokra, de a romantizáló kép túlzó negédessége lágyan beleolvadt csokigolyóként a megkreált világot is szétrepeszti. Ez lenne maga a trauma, a biztonságot nyújtó képzeletalakzatok egységének elvesztése, vagy épp ellenkezőleg: annak feldolgozása? Kiábrándulást vagy megnyugvást hoz, hogy ez így esett, esetleg erre volt szükség ahhoz, hogy a lírai szólam megtalálja a hangját? A mikulás rakétája ezekkel az egyszerre pszichológiai és líraelméleti kérdésekkel is szembesít minket.
Tóbiás Krisztián: A mikulás rakétája.
Fiatal Írók Szövetsége, Budapest, 2020
Vajda János Találkozások című verses regényének démoni nőalakját irodalomtörténeti konszenzus szerint Zerkovitz Szidónia ihlette. A csehországi zsidó családban született lány Budapesten próbált szerencsét, s bár a nyelvünket csak itt tanulta meg, magyar irodalomtörténetet és verseket írt – hogy aztán egy görög herceggel kössön botrányosan véget érő házasságot.
Jász Attila a kortárs magyar irodalom karakteres alakja: költő, szerkesztő, esszéíró. Évtizedek óta ismerjük egymást, ezért is tegeződünk alább. Többször beszélgettünk már interjúformában is, ez alkalommal a baji szőlőhegyen álló házának hátsó teraszán ültünk le egy pohár somlói borral, hogy a mediterrán világról, a tengerről és az utazás misztériumáról merengjünk.
A visegrádi ferences templom feltárása közben egy gyermek és egy felnőtt csontvázára bukkantak, akik mellé lakatot temettek. Több jel is arra utal, hogy valamilyen babonás szokás következtében hevertek a vastárgyak a halottak mellett – a kutatók nem zárják ki, hogy vámpírhiedelmek miatt temették így őket.
Saly Noémi legújabb kötetében ismét csavar egyet a gasztronómia történelmén, és a Duna-deltától az amerikai eszkimók földjéig kalandozva idézi fel azok alakját, akik hozzánk hasonlóan, mégis kicsit másképp „főztek, ettek, éltek, haltak”. A megjelenés apropóján beszélgettünk befőzésről, vendégségről és a fúziós magyar nép fúziós magyar konyhájáról.
Cikkünkben azokból a fényképekből válogattunk, amelyeket kelet-ázsiai, skandináv és amerikai tanulmányutak alkalmával készített a természettudós.
Palánkvár, castrum, föld- vagy kővár? Tatárok, törökök, Habsburgok ostromolták? Koronát őrző, fellegek közé törő, különleges történeteket hordozó erődítmények sokasága magasodott egykor a Duna mentén. A folyó partján épült várakat jellegzetességeik alapján térképre vittük, majd legendáik nyomán a múltjukban kalandoztunk.
