Szöveg: Demeter Anna
Fotó: Földházi Árpád, Hölvényi Kristóf
A Pannonhalmi Bencés Főapátság szomszédságában hazánkban egyedülálló vállalkozást visz mester és tanítványa. A nemzetközileg elismert üveggalériát és -stúdiót működtető Hefter Lászlóval és fiával, Brúnóval harmóniateremtő művészetről, generációk és színek találkozásáról beszélgettünk.
Vajon mi késztetett arra egy fiatalt az 1960-as években, hogy üvegművész legyen? A ma már népszerű pannonhalmi üveggalériát és -stúdiót működtető Hefter László szerint nem könnyű sok év távlatából megválaszolni a kérdést. „Annyi bizonyos, hogy már gyermekkoromban nagyon szerettem rajzolni, de balkezesként dicséretet nem kaptam érte. Nem családban nőttem fel, állami gondozott lévén rengeteg helyre jártam iskolába: Bakonyoszlopon kezdtem, aztán Fonyódon, Göncön folytattam, végül Budapesten fejeztem be a középiskolát. Ötödikes koromban Paulikovics Pál rajztanár személyében találkoztam egy olyan emberrel, aki elismert és felismert bennem valamit. Rám nézett, és azt mondta: »Ha balkezes, akkor így szeretjük.« Később egyike lett azoknak, akik az Iparművészeti Főiskolán megalapították az üveg szakot” – emlékszik vissza a Ferenczy Noémi-díjas üvegművész és restaurátor, ajtót nyitva a különböző színekben pompázó kortárs alkotások tárházára. Miközben azon tűnődünk, hogyan formálódnak jelentést hordozó tárgyakká az üvegfelületek, László a szemben lévő műhely felé vezet bennünket.
Mint mondja, akár az előbb említett apró, iskolai mozzanatból is eredeztethetné a hivatását, de az üveg sokféleségével való igazi találkozást egy nyári munkának köszönheti. „Gimnazista koromban véletlenül kerültem a Fővárosi Neonberendezéseket Gyártó Vállalathoz, ahol lenyűgözött, hogy az emberek milyen hihetetlen türelemmel és ügyességgel alakítják gáz fölött az üveget. Vonzott a szakma, az irodalom iránti rajongásom viszont a bölcsészkar felé húzott. De mivel a megélhetésemet és a lakhatásomat a vállalat biztosította, már csak becsületből is ott maradtam, és kitanultam az üvegművesszakmát, gondolva, hogy ezután még visszatérhetek a terveimhez” – meséli.
Apa és fia a maguk eszközeivel igyekeznek támogatni a szakmát, Brúnó kitartó, jövőbe mutató terveivel, édesapja pedig a pályája során kiérdemelt tekintélye által. Hefter László a Magyar Művészeti Akadémia tagjaként például igyekszik ösztöndíjakat létrehozni és elérhetővé tenni fiataloknak
Végül tényleg folytatta tanulmányait, de a bölcsészkar helyett az Iparművészeti Főiskolán. Úgy véli, ha valaki elkötelezi magát egyetlen anyagnak vagy művészeti ágnak, annak mindig érzelmi, gondolati oka is van. „Az egész művészet érzelmi érintés, belső késztetés, amely folyamatosan alakítja kultúránkat, a környezethez és emberekhez való viszonyunkat, s közben egyfajta tárgyi és szellemi teremtési lehetőség. Ezt az egész életet leíró tapasztalatot leginkább gyermekkori kedves mesém, a Pinokkió kalandjai alapgondolatával tudom kifejezni: dolgozni, tanulni, szeretni. Ennyi az egész. Dzsepettó mester egy olyan ember formájú tárgyat faragott, amelyben az élet és a játék, a jóság és a rosszaság harmóniába rendeződött, és tanulsággá nemesedett. A mai világban ez a harmónia felborult. Az érzelmi kultúránk stagnál, és a racionális képességeink kerekedtek felül. Vissza kell állítani az egyensúlyt, amihez a művészet ideális eszköz” – állítja a mester. Éppen ezért a művészek felelősségét hangsúlyozza. Szerinte az alkotóknak tisztelniük kell a múltat, de műveikkel reflektálniuk kell a jelenre. „Az üvegművészetben a színek és a fények úgy ölelik körbe a lelket, mint a zenében a hangok. Hogy ennek hatása megmarad-e a jövő fiataljainak szívében, azt a következő nemzedékek ítélik meg. Nekünk az a dolgunk, hogy hitünk és képességeink szerint munkálkodjunk” – vallja.
A következő nemzedéket legőszintébben talán Hefter László fia, az időközben utunkhoz csatlakozó üvegművész, műteremvezető Brúnó képviselheti. „Számomra különleges élmény és lehetőség, hogy nem iskolai keretek között, hanem egy mestertől sajátíthattam el a szakmát. Igaz, nem könnyű megfelelni, ha már tanulóként is élesben dolgozol” – mosolyog, hozzátéve, hogy a kritika és a közös gondolkodás a művészi útkeresésük része.
Hefter László és Brúnó közös alkotásai Győr és Pannonhalma tereit is díszítik. Ilyen például a győri Gutenberg tér legmodernebb eleme, a 2012-ben átadott, szódásüveg formájú Jedlik-csobogó, a pannonhalmi főtéren lévő üveg és gránit Pannon történet és a győri Nádorvárosi köztemetőben látható Lélekkapu című, három méter magas üveg és kő térplasztika is
Édesapja büszkén bólogatva hallgatja fiát, akinek tehetsége elmondása szerint már kiskorában megmutatkozott. „Gyerekkorától vágta az üveget és húzta az ólmot, dolgozgatott mellettem. Később külföldön élt, egyetemet végzett, utána döntötte el, hogy követi a pályámat. A rajzszakkörömre először nem járt, de a szakvizsgához közel már csatlakozott. Bevallom, nem lehetett egyszerű nálam levizsgáznia” – meséli László, miközben megcsodáljuk a stúdióban a különféle építészeti megrendelésekre készült látványos alkotásoktól az apró medálokig számtalan kincset magába foglaló életművet.
A közös irodában folytatva a beszélgetést kiderül, mester és tanítvány viszonya idővel egyre inkább partneri kapcsolattá alakult. Ma már Brúnó felel a stúdió és a galéria körüli teendők nagy részéért, és igyekszik minél több terhet levenni édesapja válláról. Mint mondja, az ország egyetlen, az üveghez kötődő művészeti ágakat is bemutató kiállítóhelyét működtetni folyamatos kihívás, kötelesség és felelősség.
Ahhoz, hogy választ kapjunk arra, miért épp Pannonhalma ad otthont egy ilyen egyedi vállalkozásnak, jó pár évtizedet vissza kell ugranunk a történetben. Hefter László úgy érzi, a pályáját valahogy mindig a régi és az új összhangja, egymáshoz való viszonyulása határozta meg, és ez a gondolatiság vezette a környékre is. „1976-ban megpályáztam egy győri műtermes lakást. Ott nemcsak stúdiót alapítottam, hanem egy művészeti középiskolában elindítottam az üvegművesképzést is. Megírtam a szükséges tanmenetet, és saját műhelyemmel is segítve, a lehető legkreatívabban példát mutatva igyekeztem átadni az induláshoz szükséges tudást. Miután láttam, hogy nélkülem is tökéletesen működik a képzés, áthelyeztem a hangsúlyt” – meséli az édesapa. A hangsúly pedig Pannonhalmára került. Az apátság felújításakor ugyanis László nyerte meg az üvegablakok restaurálására kiírt pályázatot.
Így vette kezdetét egy különleges célt szolgáló kettős élet Győr és Pannonhalma között. „Még Győrben alkottam, de ráeszméltem, hogy ez a csodálatos hely, amely vallási, kulturális és turisztikai központ, alkalmas arra, hogy egy közösségi tér szülessen itt. Olyan tér, amely hazai és nemzetközi szinten is reprezentálja az üvegművészeti szakmát. Az álmom megvalósításában a feleségem volt a legnagyobb támaszom, a közös erőfeszítéseink eredményeként épült fel a galéria” – beszél a helyhez való viszonyáról a művész.
A ma már méltán elismert Hefter Üveggaléria és Stúdió 2007-ben nyitotta meg kapuit a család és a szakma örömére. Brúnó pedig meggyőzte édesapját, hogy a korábbi, kétpólusú vállalkozás jövője egy helyszínen, Pannonhalmán van, így most már a galéria és a műhely egymás mellett működik, lehetőséget adva a látogatóknak, hogy az alkotói folyamatokba is betekintsenek. „Hatalmas értéket örököltem, így nagy elképzeléseim vannak az üvegművészet fenntartásával kapcsolatban. Folyamatosan fejlődni kell, a munka sosem áll meg. Már most is a bővítést tervezzük. Szeretnék például egy művésztelepeknek is otthont adó szálláshelyet létrehozni. Remélem az ambíciómat továbbviszi majd a következő generáció is” – tekint a jövőre Brúnó. „A Pinokkió kapcsán említett tanulás sosem ér véget, merni kell fejlődni – helyesel László. – Nekem öt teljes évre volt szükségem ahhoz, hogy a pannonhalmi ablakok restaurálását egyáltalán el merjem vállalni. Jártam a könyvtárakat, szakműhelyeket, és fokozatosan szereztem meg a szükséges tapasztalatot. Ám ez önmagában még kevés. A tanulás egyik legfontosabb része, hogy belső eszközzé, hanggá alakuljon a tapasztalat. Tizennégy éves koromban a nevelőotthonban volt egy tanárom, aki ma is az egyik példaképem. A következő üzenettel engedett el minket: »Fényben és árnyékban, boldogságban és keserűségben egyformán el kell tudni igazodni.« Ez az életben és a művészetben is fontos. Ami pedig a munkánkban még ennél is lényegesebb, az az alkotói öröm. Anélkül nem megy. Mindenképpen az örömnek kell irányítania a kezünket” – vezet be az alkotást irányító gondolatiságba a művész.
A galériában ugyan időközben ránk sötétedik, egy különleges üvegkép fényei még marasztalnak. László azt mondja, ösztönből készítette, a jelentés csak később körvonalazódott benne. A képen egy kék és egy piros vonal keresztezi egymást, egyik szín a másikban összeér, majd továbbfut. A látványt mosolyogva magyarázza: „Ez azt jelenti, hogy amikor két ember útja keresztezi egymást, amikor találkoznak, magukkal viszik egymás színeit.”
Vajon milyen hosszú út vezet az éjjeli műszaki rajzolástól a dudazenéig? Van, akinek egy pillanat is elég. Egy érzés, amiről mesélni nem lehet, az azt követő útról azonban érdemes. Istvánfi Balázs Martin György-díjas zenész, hangszerkészítő és tanár hálás, hogy e hármas egység háttere Zebegény, a számára legtermészetesebb környezet lehet.
Szőnyi Istvánnak a hegyoldalra meredeken felfutó zebegényi kertjét bárki bejárhatja, aki betér az emlékmúzeum udvarába. A lépcsőn fölfelé kaptató látogató jól teszi, ha időről időre megáll a lombokon átszűrődő napfényben, és engedi, hogy a képzelet játéka visszarepítse az 1930-as évekbe, amikor a fiatal, de már beérkezett Szőnyi állt ugyanitt, hogy összehunyorított szemmel ráleljen a tájnak arra a képkivágására, amelyet majd festménnyé lényegíthet át.
Meghallja és szóra bírja a fát, a legnagyobb békességben viaskodik a hangszerekkel, leginkább azonban önmagán dolgozik zebegényi műhelyében Lakatos László hegedűkészítő. A patakparti ház kis szobáját a hangszereken, a szerszámokon, a barokk zenén és a faillaton túl elsősorban béke tölti meg.
Tizennégytől akárhány éves korig alkotnak a művészek a zebegényi festőművész nevét viselő képzőművészeti szabadiskolában. A cél nem a tökéletes rajztudás, hanem hogy sikerüljön átfordítani valamit a lelkekben. Meglestük az 57. évfolyamot.
Földnyelv a vízben. Állandóság a változásban. Ritmus a forgatagban. Tiszta szólam a zajban. Megtartó erő a csöndben. A tihanyi bencés monostor hegyre épült városként magasodik a félszigeten. Két égbe törő tornya nem csak a Balaton partján élőknek viszonyítási pont. Három szerzetes vallomása.
A település és környéke tökéletes célpont az egynapos kirándulásra, gyors kiszakadásra vágyóknak, de épp ennyire alkalmas helyszín a nyugodt elvonuláshoz, a csillagtúrázós kikapcsolódáshoz és a bekuckózós hosszú hétvégéhez is.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
