Grosics, Buzánszky, Lóránt, Lantos…
– ésatöbbi: az Aranycsapat névsorát még nagyapám tanította nekem, és úgy fújtam, mint a Miatyánkot. Annyi különbséggel, hogy utóbbi elmondása után sose kaptam Túró Rudit, legföljebb egy kis bűnbocsánatot. Aztán később Albert Flórián Aranylabdája, Farkas János legendás kapáslövése a brazilok ellen, Törőcsik elképesztő cselei, és az irapuatói 6:0-s csapás: ezeket már gyerekkoromban megismertem. Arra viszont sokáig nem fordítottam figyelmet: mi történt a magyar futballban a második világháború előtt? Milyen volt az az időszak, amikor még világbajnokságokat sem rendeztek, és a labdarúgás még csak gyerekcipőben járt az európai kontinensen?
Az igazság az, hogy a 20. század elején a magyar futball az egyik legtanulságosabb időszakát élte. A kontinens élvonalába tartoztunk ekkor is: az osztrák csapat volt a fő riválisunk, nemzeti szinten pedig az MTK és Fradi versengett az elsőségért. A szurkolói identitás pedig messze túlmutatott azon, hogy kinek milyen klubcímer tetszik, vagy ki melyik játékosért rajong.
A magyar sportklubokban is megjelenik „a rugdaló”
Mondjunk egy sportot, amit egyszerre űzhetett egy vasutas, egy zsidó polgár és egy sváb kisiparos a Monarchia társadalmában! Kevés ilyen lehetőség volt, annyi szent. A sport ugyanis ekkoriban a társadalmi rétegek szerint is fragmentált volt. Az arisztokrácia körében olyan sportágak dívtak, amelyek az egyéni kiválóságot és a versengést hangsúlyozták: például a vívás, az ökölvívás és az úszás. Ezeket összefoglalóan atlétikának nevezték – nem összekeverendő a szó mai értelmével. A zsidó és német polgárság körében elterjedt a szertorna, a gimnasztika: megmutatkozott benne a polgári könnyedség, itt a versengés kevésbé közvetlen módon jelenik meg. A Munkás Testedző Egyesület országos hálózatában pedig – talán nem meglepő – a fizikai erőre épülő birkózás volt a legnépszerűbb.
A „rugdaló” – ahogy a korabeli sajtó nevezte – pedig ebbe a környezetbe érkezett meg a 19. század végén, és hamarosan az egyik legintegratívabb sporttá vált. Érdemes megnézni, milyen társadalmi hátterű csoportokkal jellemezhetjük az első egyesületeket, amelyekben megjelent a labdarúgás. A Magyar Testgyakorlók Körét (MTK) belvárosi, zsidó nagypolgárok alapították. Az első hazai labdarúgó-bajnokságot megnyerő Budapesti Torna Club mögött az úri középosztályhoz nem tartozó polgárok álltak. Az első olyan klubot pedig, amely kifejezetten a futballra koncentrált sváb kisiparosok, szakmunkások „gründolták”. Ennek köszönhető a „Fradi” becenév (a Franzstadtból), hiszen a legendás Ferencvárosi Torna Clubról (FTC) van szó. A labdarúgás tehát egyrészt vegyes társadalmi hátterű csoportokban lett népszerű, amelyek korábban semmiféle sportot nem űztek, másrészt a nemzetiségi és vallási kisebbségek asszimilációs csatornájaként szolgált.
Nem véletlen, hogy az MTK és a Fradi rivalizálását – ami a 20. századi magyar futball első két évtizedét meghatározta – asszimilációs versenyfutásnak is nevezhetjük (a fogalmat Hadas Miklós szociológustól kölcsönzöm). Ez a két csapat a húszas évek közepéig váltógazdaság-szerűen sajátította ki a bajnoki címeket: 1903 és 1929 között a Fradi 11-szer nyerte meg a hazai bajnokságot, az MTK 13-szor. A sporton keresztül pedig a beilleszkedési törekvések is megjelentek: mind „a külvárosi sváboknak”, mind a „zsidó nagypolgároknak” egy olyan csatornát jelentett, amelyen keresztül a többségi társadalom elismerését szerezhették meg. Az MTK például a név jelképessége miatt is a Hungária körutat választotta stadionja helyszínéül – a mai napig itt található a létesítmény. Pedig a századelőn a városnak ezt a részét a temető, egy vasúti töltés és egy nyomortelep határolta: kevés dolog szólt a helyszínválasztás mellett.
A rivalizálásban hamar megjelentek az első töréspontok: ennek egyik leképződése a játékstílus. Az MTK korán felismerte a skótoktól származó, sokpasszos, széleken vezetett akciókra épülő játékban rejlő előnyöket – ebben elévülhetetlen érdemei voltak Brüll Alfrédnek, a klubot negyven évig vezető elnöknek. Jó anyagi lehetőségeiknek hála első csapatként hoztak Magyarországra brit edzőt és játékosokat, már 1911-ben, akik segítettek a technika csiszolásában. Ennek kulcseleme volt az úgynevezett piramisformáció. A Fradi ezzel szemben az angolosnak is nevezett, „rúgj és fuss” stílus híve volt: rögbiszerű játék, kemény belépőkkel. A kooperáció elsősorban azt jelentette, hogy – a rögbilogika szerint – ha valaki megszerezte a labdát, akkor elkezdte vezetni az ellenfél kapuja felé, a csapattársai pedig letakarították neki a pályát, vagyis az ellenfeleket félrelökték. Ha valaki erre vizuálisan is kíváncsi, ajánljuk a The English Game című 2020-as sorozatot.
A sportsajtó ezt a játékstílusbeli különbséget identitáskérdéssé formálta. A Nemzeti Sport már 1905-ben felemlegette, hogy az MTK játéka nem elég magyaros. Ekkor két bécsi csapat, a Cricketerek és az IVFC szerepelt vendégjátékon két legsikeresebb klubunknál. A beszámoló a következőképpen ír az MTK–Cricketer-meccsről:
Mindkét nemzetközi mérkőzés iránt igen nagy volt az érdeklődés, különösen a Cricketer–MTK mérkőzésen volt óriási, lelkes közönség, amely azonban várakozásában csalódva távozott. […] Egy magyar csapat küzdelmét vártuk egy osztrák ellen, s láttunk két – bécsi stílusban dolgozó csapatot egy színtelen, minden magyaros vonást nélkülöző mérkőzést, mely a szemre nézve egyszer-másszor szép is volt, talán tetszett is, de igazán felmelegedni mellette nem tudtunk.
Az MTK egyébként egy tizenegyes góllal megverte bécsi riválisát, de láthatjuk, hogy a beszámoló írója szerint nem hozta azt a játékot, amit a korban elterjedt nemzetkarakterológia szerint hoznia kellett volna magyarként. Nem a bátor, gyors lerohanásokra épülő játékstílus jelent meg, hanem a kombinatívabb, finomabb (ergo unalmasabb) technika.
A Fradi és az MTK rivalizálása a szurkolói csoportokban is testet öltött. Jól mutatja ezt a zöld-fehér szurkolótáborban megjelenő „Fradi-szív” jellemzése: az „érzékeny, tisztességes külvárosi kispolgárok” állnak szemben e szerint a „gyökértelen, kalmárlelkű nagypolgárokkal”. Volt tehát egyfelől egy felekezeti (keresztény-zsidó) és egy plebejus-nagypolgári ellentét, amely a közbeszédben is megjelent.
Mivel a vidéki csapatok ekkoriban nem voltak jelen a hazai bajnokság legmagasabb szintjén egészen a húszas évek végéig, a vidéken élő futballrajongók helyi csapatuk mellett valamelyik fővárosinak szurkoltak. A külvárosi-plebejus jelleg miatt pedig ez elsősorban a Fradi lett. A helyzet pedig voltaképpen a mai napig nem változott: tradicionálisan az FTC a legnépszerűbb klub országszerte.
Hozzá kell tenni, hogy a sorsnak volt egy különös iróniája: ezek a szembenállások a játékosok személyében nem igazán csapódtak le. Mindkét csapatot a Monarchia teljes időszakában elsősorban munkás-kispolgári, részben zsidó származású focisták alkották. Akik a válogatott keretét gyakorlatilag kisajátították egészen a húszas évek közepéig.
Az osztrák–magyar meccsek: nem engedtünk a negyvennyolcból!
Ami a válogatottat illeti, a Monarchia éveit az osztrák–magyar szembenállás határozta meg. Ennek volt objektív oka is: a kontinensen e két válogatott tényleg a futball krémjét jelentette. Olaszország például csak a húszas években jelent meg mint futballnagyhatalom – köszönhetően többek közt annak, hogy Mussolini meglátta a propagandalehetőséget a sportban. Egy másik lehetséges riválisról, Oroszországról pedig elég csak azt felemlegetni, hogy őket 1912-ben kétszer is megvertük: egyszer 9:0-ra Budapesten, a visszavágón pedig 0:12-re (azóta is ez a magyar válogatott legnagyobb arányú győzelme). A kontinentális nagyhatalmak közül egyedül a németek jelentettek még valódi ellenfelet a Monarchia csapatainak.
Az, hogy éppen a Monarchia volt az a kontinentális nagyhatalom, ahol a futball különösen népszerűvé vált, nem véletlen. Szegedi Péter szociológus szerint a jelenség fő oka, hogy itt voltak meg azok a törésvonalak a társadalomban, amelyeket a labdarúgás is le tudott képezni. Egyszerre volt jelen a munkás-polgár szembenállás, minthogy soknemzetiségű államalakulatról volt szó, az etnikai feszültség, illetve a vallási, elsősorban zsidó-keresztény megosztottság. A futball pedig az a sport volt, amelybe az említett törésvonalak mentén bármelyik társadalmi csoport be tudott kapcsolódni.
Azonban hiába voltunk kiemelkedők a kontinensen, világos volt az is, hogy a világelsőségért nem szállhatunk ringbe. Nagy-Britannia, a „futball tanítómestere” egyértelmű hegemónnak számított: az olimpiát rendszeresen behúzták. A brit és egy kontinentális válogatott mérkőzéseit nagyjából hasonlóan kell elképzelni, mintha manapság a magyar jégkorongcsapat Kanadával játszana. Nem véletlen, hogy a Nemzeti Sport 1912-ben a következőképpen ír, amikor a stockholmi játékokon a britekkel sorsolták össze magyar válogatottat:
Egy heti pihenő és az olympiai footballtorna sorompói közt áll fel a magyar csapat a világ legelső footballűző nemzetének válogatott legénysége ellen, a sors mostohasága hozta össze a tanítványt első összecsapásra a tanítómesterrel, mely küzdelemből nem sok remény biztat arra, hogy tovább haladjon a csapat azon az úton, melylyel a helyezést elérheti.
A baljós előérzet reális volt: a magyar csapat másnap 7:0-ra kapott ki a britektől, akik később simán nyerték a tornát.
Az osztrákokkal szembeni rivalizálást tehát egyrészt az szülte, hogy e két csapat nagyjából hasonló színvonalat képviselt. A másik ok pedig nem meglepő módon a nemzeti vetélkedés volt a Monarchián belül. A sport egy olyan szimbolikus terep volt, ahol bármikor elégtételt lehetett venni az osztrákokon, be lehetett bizonyítani, hogy igenis mi vagyunk a domináns nemzet a dualista államban. Lényegében ugyanaz az érzületvilág jelent meg a válogatottak szintjén, mint amit fentebb idéztünk az MTK játékával kapcsolatban. A nemzeti csapatok ekkoriban egy-két fontosabb klub játékosállományát egyesítették, tehát a személyi átfedés is nagy volt a legnagyobb magyar és osztrák klubok, illetve a válogattak összetétele közt.
Az osztrák–magyar szembenállás érdekessége egyébként, hogy e két csapat játszotta az első olyan nemzetközi mérkőzést, amelyen a Brit-szigetek egyik válogatottja sem szerepelt. Az osztrákok ekkor, 1902-ben 5:0-val küldték haza fiainkat. A kesztyűt viszont hamar felvettük, fél évvel később, a budapesti visszavágón 3:2-re vertük a sógorokat. Az összes meccset innentől felsorolni is nehéz lenne: csak az 1910-es években huszonnyolcszor találkozott a két csapat (igen, a világháború ellenére is).
A hazai sportsajtót olvasva pedig úgy tűnhet, hogy itt voltaképpen a nemzet karakterológiai sajátosságok kibékíthetetlen harcáról volt szó. Egy 1908-as, mérkőzésről, ahol 5:3-ra győztek a mieink, így számolt be a Nemzeti Sport:
Az osztrák csapat felett győzelmünket nem a nagyobb játéktudásunkkal, hanem az istenadta jó magyar temperamentumunkkal és az ügy iránti lelkesedésünkkel értük el. Az osztrák csapat játéktudása a magyar felett áll, de hiányzik belőle a lelkesedés és energia ama foka, amely a magyar csapatot kisebb tudása mellett is győzelemre vezette. […] Míg nálunk a csapatok játéka az igazi angol amatőrszellemtől és karaktertől van telítve, s minden a gyorsaság és rohanás érvényesülésén alapszik, mely magával ragadja a nézőt, addig az osztrák csapatok a nehéz kombinációs , a lassú előrehaladású játékot kultiválják.
A magyarok „faji” (ebben az értelemben nemzeti) sajátosságai tehát a lelkesedés, a temperamentum, a belemenősség: ez pedig képes legyőzni a osztrákos hidegvérű átgondoltságot. Mintha csak a ’48-as tavaszi hadjáratot élnénk újra! Ezt az érzületet annak ellenére is kommunikálta a sportsajtó, hogy a magyarok soraiban sok olyan játékos focizott, akik a kevéssé „magyaros” stílust képviselő MTK labdarúgói voltak. De hát tudjuk így működik ez: az ilyen karakterjegyek mindig viszonyfüggőek. Aki az MTK–Fradi viszonyában az idegen, unalmas, osztrákos játékot képviselte, az a magyar–osztrák válogatott viszonyában már egy csapásra magyarossá változott.
Ha nagytotálból vizsgáljuk a képet, egyébként egyáltalán nincs mit szégyenkeznünk a sógorok ellen: az 1910-es években tizennyolc győzelmet arattunk négy döntetlen és hat vereség mellett. De az első évtizedben is a mieink szereztek eggyel több győzelmet.
Az első világháború után a futball is átalakult. Az osztrákokkal való versengés megmaradt, de új sportnemzetek is feltűntek a riválisok közt: például az olaszok, akik a nemzeti stadionjukat éppen egy magyarok elleni meccsel avatták el. Emellett megindultak az első nemzetközi klubversenyek Közép-Európában. A „folytatjuk” táblát pedig itt tehetjük ki: a Horthy-korszak futballtörténetét hamarosan egy újabb cikkben meséljük el.
Főbb források: Győri Szabó Róbert: Futball és politika a 20. századi Magyarországon. Tér-Gazdaság-Ember. 4. évf. 1. sz. 113–145. Hadas Miklós: Stílus és karakter – Futballhabitológiai traktátus. Replika 36, 1999. június. 125–144. Szegedi Péter: A futballmező. Kísérlet az 1945 előtti magyar labdarúgószféra történeti-szociológiai modellezésére. Sic Itur Ad Astra, 62. |