Szöveg: Meszleny Zita
Fotó: Hölvényi Kristóf
Ha az ember a világtól eldugott erdei szállást keres, ilyen hely jelenik meg a szeme előtt. A siroki Vackorkert házigazdái, Petrovics Zsolt és Bea azonban nem képzeltek semmiféle víziót maguk elé. Csak mentek
a megérzéseik és a természet által kijelölt úton.
Éles kanyarokat írva kapaszkodik az autó a hegyi aszfalton, aztán egy utolsó merész fordulat után beérünk a faluba. A piros cserepes kis házak felett ott magasodik a siroki vár. A romhoz felvezető, kővel kirakott kacskaringós utat már gyalog tesszük meg, és ahogy felérünk, hirtelen kitágul előttünk a tér. A Bükk és a Mátra hegyvonulatainak végtelennek tetsző ölelésében állunk. De nem sokáig gyönyörködünk a tájban, mert az alattunk húzódó völgyben, ahonnan a nyári meleg ellenére is jóleső hűvös levegőt hoz a szél, már várnak ránk.
Árnyas lombalagút vezet a Vackorkert bejáratához. Szélesre tárt kapun keresztül faházakkal övezett kis ligethez érünk. Az erdei szállás megálmodója, Petrovics Zsolt az egyik hangulatos épület verandájára kísér bennünket, majd kisvártatva megjelenik a háziasszony, Bea is egy kancsónyi, itteni gyógynövényekkel ízesített limonádéval. Ahogy kényelembe helyezzük magunkat a raklapkanapén, nem szálláshelyen, de nem is vendégségben, sokkal inkább otthon érezzük magunkat. És körbenézve úgy tűnik, nem csak mi vagyunk ezzel így. Nem messze tőlünk ketten bográcsozáshoz készítik elő a terepet, más két öreg fa közé kifeszített függőágyban alszik, a csíkos napozószékben fiatal lány olvas, egy vidám társaság pedig kirándulásból érkezik vissza épp.
„Az országnak ez a része csoda szép, csak feltáratlan, pedig olyan gyöngyszemek vannak itt, hogy hihetetlen. Szerencsére látok némi változást, egyre nagyobb az érdeklődés a hegyeink, nem csak a vizeink iránt. Egyszer talán a környék is felkerül arra a polcra, ahová való. Itt van a vár, a Mátra, áthalad a falun a Kéktúra, a közelben fekszik Szilvásvárad, Eger, Bélapátfalva. Hetekig lehet errefelé úgy járni-kelni, hogy az ember szinte nem is lép ugyanarra az útra” – lelkesednek a Vackorkert környékéért a szálláshely megálmodói
Mikor ezt megemlítjük a házigazdánknak, rögtön érti, mire gondolunk. Ő is hasonló tapasztalat miatt szemelte ki magának a helyet 1998-ban. „Huszonhárom éve vadászat után ültem a vár alatt, és csodáltam a panorámát. Aztán ahogy lenéztem a völgyre, jött egy érzés, hogy az ott egy jó hely. Megérkeztem. Világéletemben az ilyen érzésekből táplálkoztam” – mondja, majd mesélni kezdi, hogyan is alakult két évtized alatt az egykori őserdő mesekönyv oldalaira illő kertté.
A völgy valóságos dzsungel volt. Olyannyira, hogy noha a térkép jelezte: a sűrű bozótos mélyén van egy kút, abban, hogy nem csak papíron létezik, már a helybéliek sem hittek. „Hát, fiam, kút, az volt, gyerekkoromban még játszottam körülötte, de annyira benőtte a vadon, hogy csodaszámba menne, ha most lenne ott bármi is” – próbálta lebeszélni a reménytelen próbálkozásról a szomszéd idős bácsi is Zsoltot, de ő nem tágított. „Éreztem, hogy ott lesz” – emlékszik vissza. Kúszva haladt befelé, aztán mikor rábukkant a kőrakásra, ugyanúgy mászva tudta csak kijelölni a nyomvonalat, hogy később újra megtalálja. Másodmagával két hétbe telt, míg járhatóvá tették odáig a terepet. Majd újabb kettő alatt kézi erővel tisztították ki a szinte betemetődött, kétszázötven éves vízlelő helyet. Házigazdánk itt egy pillanatra félbehagyja a történetet, hogy a hátunk mögött álló, hórihorgas gémeskútból kóstolót merítsen.
„Semminek nem volt és ma sincs határideje. Mindenre jut idő. Ha nem ma, majd holnap, ha nem holnap, akkor holnapután. Nem éri meg az időn idegeskedni, mert ha rossz érzéssel csinálja az ember, akkor minek?” – kérdi, ahogy visszatér a mélyből felhúzott friss vízzel. Így lett először kút, aztán lassanként áram, majd egy lakókocsi, amelyben Zsolt és Bea a kezdeti időkben éltek. Ám kislányuk születésével szükség lett egy kényelmesebb lakhely kialakítására is. Elkészült hát az első rönkház, hatalmas fedett terasza közepén hófehér kemencével. Aztán az elsőt még négy bűbájos épület követte. A Vackorkert tulajdonosai környékbéli fákból, a saját erejükből emelték a falakat. Az egyszerű spaletták, a virágokkal borított ablakpárkányok, a rendezőelv nélküli, mégis összhangot árasztó udvar a természet és a házigazdák közös akaratát tükrözik. „Nem vágtunk ki fát, inkább köréjük építettük a házat, vagy lyukat vágtunk a tetőbe, ha épp az kellett, hisz ők voltak itt előbb” – magyarázza Bea, majd férje folytatja: „Ha valaki elfoglalja a természet egy csücskét, akkor természetközeli tájhasználattal kell ezt tennie. Értelmetlen mindennek nekimenni. Hisz mit csinál az ember? Lebetonozza a környezetét, hatalmas üvegfalakat emel, aztán csodálkozik, hogy a mesterséges föld egész éjszaka ontja magából a meleget, és óriási energiákkal próbálja hűteni a lakóhelyét. Ha nem akarna mindent kontrollálni, hagyná, hogy a természet a gondját viselje, sokkal egyszerűbb dolga lenne. Ha van fa, ha van fű, nem fog úgy felmelegedni a talaj, a párolgás hőt von el, és visszahűti a levegőt. A völgy természetes adottságai miatt olyan itt a mikroklíma, amilyet képtelenség lenne mesterségesen létrehozni. Annyi a feladatunk, hogy ne tegyük tönkre, ami adva van.”
A beszélgetést hirtelen hangos bégetés szakítja meg. A mellettünk lépcsőzetesen emelkedő várhegy oldalában egy megriadt nyáj iszkol át. A több tucat birka jelenléte magyarázatot ad a meredélyt dúsan borító, egyenletesre nyírt gyepre. Az állatok könnyedén elvégzik a munkát ott is, ahol a gépek már rég felmondanák a szolgálatot. Néhány vendég gyorsan felpattan a nyugágyból, és fotózni kezdi a bárányokat, mi meg csodálkozva hallgatjuk, ahogy Bea elárulja, a Vackorkertben csak alig néhány éve fogadnak látogatókat, egyáltalán nem tervezték, hogy valaha szálláshely lesz a völgyben. A kérdésre, hogy akkor mi végre építettek annyi házat, Zsolt felel: „Csak éreztem, hol lenne jó lakni, és ha jött egy újabb ilyen sugallat, építettem egy újabb házat. Ki tudja, miért, nem volt semmi koncepció, csak csináltam. A Jóisten fogta a kezem, vezette a gondolataimat.” Nem sokkal később pedig megkapta a választ a miértre is. Egy környékbeli szállásadó hirtelen csőtörés miatt nem tudta fogadni a vendégét, és megkérte a Vackorkert lakóit, segítsék ki őt a szorult helyzetből. Befogadták hát az érkezőt. Rövidesen történt egy másik hasonló eset is, a vendégek pedig minden alkalommal annyira áradoztak az itt töltött időről, hogy a házaspár úgy érezte, ha ilyen jók a visszajelzések, érdemes kezdeni valamit a dologgal. Minden látogatót megkérdeztek, mi tetszett nekik, min lehetne javítani, mivel foglalkoznak, tudnának-e valamiben együttműködni, így tulajdonképpen a vendégekkel együtt, közös erővel formálódott a hely azzá, ami.
„Nem siettük el a dolgot. Húsz évünk van benne. Úgy vagyok vele, hogy a patakot át lehet ugrani, és akkor nagyobbat nyerhetsz, de a kockázat is nagy, ha viszont átlábalsz rajta, vizes leszel, cserébe azonban megtapasztalod az utat, és nem lesz bizonytalan az érkezés. Én ilyen tipegős, az utat magát élvező típus vagyok” – reflektál magára Zsolt, majd a párja szövi tovább a gondolatmenetet: „Nem volt soha cél, hogy minél hamarabb telt ház legyen. Nem akarjuk túlterhelni a tájat és a környéket. Akinek itt kell lennie, az majd úgyis idejön.”
Sokan rá is találnak a helyre. Mint megtudjuk, a vendégek kétharmada a fővárosból jön. Rengetegen érkeznek az informatikai és a bankszektorból azért, hogy telefon helyett báránybégetésre ébredhessenek, hogy térerő nélkül ülhessenek egy faház előtt a lombok adta árnyékban. „Olyan dolgok után sóvárognak, amelyek pár évtizede még természetesek voltak. Egy szürke, ködös novemberi nap itt járt például egy férfi, aki valószínűleg megengedhetné magának, hogy hetente átugorjon a bolygó túloldalára. Egész hétvégén nem tett mást, mint hogy ült, és nézte, ahogy gomolyog a füst a kéményből. Mikor elment, hálásan mondta, hogy sosem tudott még úgy kikapcsolni, mint itt” – meséli Bea. „Van az a bölcsesség, hogy amennyit a kerék fent, annyit lent. Ez mindannyiunkra igaz. Olyan sok mindent akarunk, de nem vesszük észre, hogy mindezért a legnagyobb értékeinkkel, az időnkkel és az egészségünkkel fizetünk. Rengetegen ki vannak éhezve az egyszerű, de valóságos pillanatokra. Az ember akkor tud igazán kikapcsolni, ha ráébred, milyen kevés is elég hozzá” – osztja meg tapasztalatát a családfő is, ahogy a kis faházak előtt pihenőket figyeli.
A Vackorkert – amely a környéken található megannyi vadkörtefáról kapta a nevét – könyvbarát szállás. „Nincs itt tévé, és térerő is alig, olvasnivaló viszont van bőven. Szerintünk a jó könyv megnyitja az embert, felszabadítja a gondolkodást, ezt szeretnénk elősegíteni. Nem tucatszállás vagyunk, de éppen ezért a vendégeink sem tucatok. Itt van esély a jó találkozásokra, a mély beszélgetésekre” – meséli a hely háziasszonya
Ahogy kényelmes ülőhelyünkről mi is végignézünk a dzsungelből lett édenkerten, arra gondolunk, most már vendéglátóink is hátradőlhetnek, nemcsak szó szerinti, de átvitt értelemben is. Ám ők nem így tesznek. „Egész életemben megújuláspárti voltam. Mindig tudtam elengedni dolgokat, nem ragaszkodtam semmihez foggal-körömmel. Ez egy húsz évvel ezelőtti álom lenyomata, de amíg az erőm engedi, merni kell fejlődni” – mondja. A kérdésre, honnan van ez az energia, így felel: „A hitnek, az akaratnak hatalmas teremtő ereje van. Ahogy Kós Károly, akinek a szavai számomra útikalauzként szolgálnak, írja: »Megtanultam megelégedni azzal, amit a sors számomra juttatott: az egészséget, a családomat és az Úristennek azt a sok-sok szépségét, amit az emberek nem tudnak elrontani és megcsúfolni, s ami ingyen ajándékként jut minden embernek, csak a szemét kell kinyitni a látásra, fülét a hallásra és lelkét a befogadásra.« És ez tényleg így van. Csak meg kell hallani a hívást, meg kell látni a lehetőséget.”
Az őszi túrának mindig egyedülálló hangulata van, a fények és árnyékok játéka, a színpompás elegyes erdők, a táj illatai különleges atmoszférát teremtenek. Pláne páratlan élmény ebben az évszakban kirándulni olyan környezetben, mint az ezerarcú Börzsöny, azon belül is Zebegény és környéke.
Tóth János fazekasmester a régi iskola híve, és a díszítés helyett nála a funkcióé a prioritás.
A Hortobágy szívében működő madárkórházba az egész országból érkeznek a sebesült és beteg madarak. Többségük gyógyultan tér vissza a természetbe, a tartósan sérültek pedig a Hortobágyi Madárpark lakói maradnak. Mi is meglátogattuk a különleges intézményt.
A Magyar Krónika Zebegénybe látogatott, Zebegény pedig a Magyar Krónikába. Egy-egy ilyen alkalom – a kandalló tüzéhez hasonlóan – rávilágít arra, hogy mennyire hiányoznak az életünkből ezek az alkalmak, amikor néhány órára offline állapotba kerülhetünk.
Az Őrségi Nemzeti Parkban az európai bölénycsorda mellett vadlóménest alapítanak, hogy vizsgálhassák, milyen is lehetett az Őrség abban az időben, amikor még a nagy növényevők tevékenysége alakította a táj képét.
Cseppke, a csikó története nemcsak a Przsevalszkij-lovakat, de a puszta élővilágát is bemutatja a cselőpóktól egészen a rétisasig. Török Zoltán kamaszkorában fedezte fel a Hortobágyot, és nem tud betelni vele. Pedig a világ megannyi vidékéről készített már sokszorosan díjazott természetfilmeket.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
