A tévelygő úttörő
Ferenczy István nem volt tisztában tehetsége mibenlétével, teljesítménye értő kritika híján a zseniális és a gyenge között bizonytalankodott.
Az eltelt hat év alatt e rovat gazdájaként minden hónapban végigolvastam a magyar kortárs próza egy alkotását, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy az összkép inkább derűs, mint nyomasztó. A depresszív világérzékelés, úgy tűnik, a magyar néplélek sajátja – ennek okai szociológiai és történelmi tanulmányok tárgyai lehetnének, ahogy minden bizonnyal születtek is már bőven ilyenek. Az utóbbi évtizedekben a hazai színházi életben is meghatározó tendencia ez: minél jobban pofán vágjuk a befogadót a valósággal, annál értékesebb egy mű vagy előadás.
Háy János 1960-ban született Vámosmikolán. József Attila- és Márai Sándor-díjas költő, író és szerkesztő. Gimnáziumi éveitől kezdve Budapest lett a meghatározó az életében. Volt a Holnap, a Pesti Szalon és a Palatinus Kiadó szerkesztője, utóbbit ő is alapította. Főbb művei: Xanadu (1999), A Gézagyerek (2004), A gyerek (2007), Meleg kilincs (2008), A mélygarázs (2013), Kik vagytok ti? (2019), A cégvezető (2020)
Nagyjából ez a tézis igaz a Háy János-i életműre is, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy az ő esetében mindig tetten érhető a szelíd elnézés a szereplői kisebb-nagyobb bűneivel, botlásaival szemben. Háy ugyanis soha nem kioktatni akarja az olvasóját, pláne nem igazságot tenni a sokféle életstratégia közt. Hétköznapinak látszó történeteiben egyszerűen azt mutatja meg, hány akár aprónak látszó esemény fordíthatja meg egy ember sorsának kerekét, vagy éppen ellenkezőleg – és ez sajnos a gyakoribb –, lökheti még mélyebbre az előre elrendelt létben. Nem véletlen, hogy a prózája akkor a legérvényesebb, amikor a legelesettebbekről beszél: sok más mellett A Gézagyerek vagy A Herner Ferike faterja című novellája különösen azoknak jelenthet zsigeri élményt, akik tapasztalatból tudják, milyen a hátsó Magyarországon élni.
Ez a hátsó Magyarország jelenik meg erőteljesen a legújabb Háy-regényben, a Mamikámban is. Az egyszerű, falusi cigány lány narrációjában megszólaló történet váratlan helyről kapott óriási reklámot: néhányan rögtön rasszizmust kiáltottak a szerintük túlságosan sztereotip ábrázolásmód miatt. És igen, ha objektíve nézzük, a Mamikámban valóban minden összesűrűsödik, amit a cigánysággal kapcsolatban nem éppen pozitív előjellel szoktunk emlegetni: családon belüli és szexuális erőszak, bűnözés, alkoholizmus, nyomor, tanulatlanság stb. De attól, hogy valaki erről ír, miért kellene rögtön rasszistának bélyegezni? Nem lehet, hogy akik most hangosan ágálnak, még sosem látták közelről a magyar valóság azon szeletét, amiről nem szoktunk, mert nem illik beszélni? Nem lehet, hogy az igazság – némileg valóban eltúlzott – bemutatása közelebb vihet a megoldáshoz, mintha folyamatosan kozmetikáznánk a tényeket a politikai és egyéb korrektségek nevében? Nem lehet, hogy ez az egész szelíd vádirat a többségi társadalom egy része ellen is, amelyik fennen hirdeti az elfogadást, de nem biztos, hogy a kellő eszközökkel lát hozzá a fene nagy integráláshoz? Nem lehet, hogy mindannyiunk közös felelőssége – cigányoké és nem cigányoké –, hogy a perifériára születettek egy része soha nem tud kitörni abból a közegből, ahova csecsemőként érkezett? És mivel itt végső soron mégiscsak irodalmi műről van szó: nem lehet, hogy ne a valóságot kérjük számon a fikción?
Utóbbi kérdés azért különösen fontos, mert a Mamikám nemcsak egy cigány lány hányatott, újra és újra megdöccenő életébe, valamint a körülötte élők hasonlóan kiúttalan mindennapjaiba és szerteágazó viszonyaiba enged már-már szociografikus alaposságú betekintést – hanem autonóm mű is, különös-sűrű nyelvezettel és egy szabálytalanul is szép anya-lánya kapcsolattal a középpontban. És igen, biztosan lesznek olyanok, akik mindezt afféle nyomorpornónak titulálják majd, a mesterségesen roncsolt nyelvet meg kétszáz oldalon át fárasztónak és nehézkesnek. A megrendítő vég miatt azonban nekik is érdemes volna egy esélyt adniuk ennek a nagyon emberi és nagyon egyedi kötetnek.
Háy János: Mamikám. Európa Könyvkiadó, 2021
Ferenczy István nem volt tisztában tehetsége mibenlétével, teljesítménye értő kritika híján a zseniális és a gyenge között bizonytalankodott.
Szinte nincs már nagy, csak nagyon nagy, nincs szurkoló, csak fanatikus, nincs sok, csak számtalan, nincs szakács, csak séf. Túloz a hírversenyben izzadó sajtó, túloz a hétköznapi beszéd.
Bohuslav Balbín, a jeles cseh történetíró 1677-ben ezt írta a kolozsvári testvérek Prágában látható, 1373-ban készült Szent György-szobráról: „miraculo est artificibus”, azaz csoda a művészek számára. Igaza volt, de nem csak nekik csoda, az egész művészettörténet számára az.
Közhely, hogy mi a játszótéren nőttünk fel, a gyerekeink pedig már az idejük jó részét a digitális dzsungelben töltik. Lehet ezen sopánkodni, de felesleges. Sokkal inkább az a kérdés, rá tudunk-e találni közösen azokra az ösvényekre, amelyeken még kényelmesen esik a járás. A hogyanról Tóth Dániel pszichológust, a digitális nevelés szakértőjét kérdeztük.
Magyarországon a bölcsődei és óvodai pedagógusok között csupán 0,6 százalék a férfiak aránya, az általános iskolákban a tanárok 15, a középiskolában pedig 33 százaléka férfi egy 2021-es kutatás szerint. Hogyan alakult ki ez a helyzet, és miért van negatív hatással tanárokra, diákokra egyaránt? Mit lehetne tenni a tanári karok nemi kiegyenlítéséért? Németh Szilvia oktatáskutatót, szociológust, a T-Tudok Tudásmenedzsment és Oktatáskutató Központ ügyvezető igazgatóját kérdeztük.
Géczy Barnabás hegedűművész Budapestet és az Operaház koncertmesteri pozícióját hagyta ott, hogy Németország legnépszerűbb szalonzenésze váljon belőle. A második világháború után azzal vádolták, hogy túl szoros kapcsolatot ápolt a náci diktatúra vezetőivel.