Az eltelt hat év alatt e rovat gazdájaként minden hónapban végigolvastam a magyar kortárs próza egy alkotását, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy az összkép inkább derűs, mint nyomasztó. A depresszív világérzékelés, úgy tűnik, a magyar néplélek sajátja – ennek okai szociológiai és történelmi tanulmányok tárgyai lehetnének, ahogy minden bizonnyal születtek is már bőven ilyenek. Az utóbbi évtizedekben a hazai színházi életben is meghatározó tendencia ez: minél jobban pofán vágjuk a befogadót a valósággal, annál értékesebb egy mű vagy előadás.
Háy János 1960-ban született Vámosmikolán. József Attila- és Márai Sándor-díjas költő, író és szerkesztő. Gimnáziumi éveitől kezdve Budapest lett a meghatározó az életében. Volt a Holnap, a Pesti Szalon és a Palatinus Kiadó szerkesztője, utóbbit ő is alapította. Főbb művei: Xanadu (1999), A Gézagyerek (2004), A gyerek (2007), Meleg kilincs (2008), A mélygarázs (2013), Kik vagytok ti? (2019), A cégvezető (2020)
Nagyjából ez a tézis igaz a Háy János-i életműre is, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy az ő esetében mindig tetten érhető a szelíd elnézés a szereplői kisebb-nagyobb bűneivel, botlásaival szemben. Háy ugyanis soha nem kioktatni akarja az olvasóját, pláne nem igazságot tenni a sokféle életstratégia közt. Hétköznapinak látszó történeteiben egyszerűen azt mutatja meg, hány akár aprónak látszó esemény fordíthatja meg egy ember sorsának kerekét, vagy éppen ellenkezőleg – és ez sajnos a gyakoribb –, lökheti még mélyebbre az előre elrendelt létben. Nem véletlen, hogy a prózája akkor a legérvényesebb, amikor a legelesettebbekről beszél: sok más mellett A Gézagyerek vagy A Herner Ferike faterja című novellája különösen azoknak jelenthet zsigeri élményt, akik tapasztalatból tudják, milyen a hátsó Magyarországon élni.
Ez a hátsó Magyarország jelenik meg erőteljesen a legújabb Háy-regényben, a Mamikámban is. Az egyszerű, falusi cigány lány narrációjában megszólaló történet váratlan helyről kapott óriási reklámot: néhányan rögtön rasszizmust kiáltottak a szerintük túlságosan sztereotip ábrázolásmód miatt. És igen, ha objektíve nézzük, a Mamikámban valóban minden összesűrűsödik, amit a cigánysággal kapcsolatban nem éppen pozitív előjellel szoktunk emlegetni: családon belüli és szexuális erőszak, bűnözés, alkoholizmus, nyomor, tanulatlanság stb. De attól, hogy valaki erről ír, miért kellene rögtön rasszistának bélyegezni? Nem lehet, hogy akik most hangosan ágálnak, még sosem látták közelről a magyar valóság azon szeletét, amiről nem szoktunk, mert nem illik beszélni? Nem lehet, hogy az igazság – némileg valóban eltúlzott – bemutatása közelebb vihet a megoldáshoz, mintha folyamatosan kozmetikáznánk a tényeket a politikai és egyéb korrektségek nevében? Nem lehet, hogy ez az egész szelíd vádirat a többségi társadalom egy része ellen is, amelyik fennen hirdeti az elfogadást, de nem biztos, hogy a kellő eszközökkel lát hozzá a fene nagy integráláshoz? Nem lehet, hogy mindannyiunk közös felelőssége – cigányoké és nem cigányoké –, hogy a perifériára születettek egy része soha nem tud kitörni abból a közegből, ahova csecsemőként érkezett? És mivel itt végső soron mégiscsak irodalmi műről van szó: nem lehet, hogy ne a valóságot kérjük számon a fikción?
Utóbbi kérdés azért különösen fontos, mert a Mamikám nemcsak egy cigány lány hányatott, újra és újra megdöccenő életébe, valamint a körülötte élők hasonlóan kiúttalan mindennapjaiba és szerteágazó viszonyaiba enged már-már szociografikus alaposságú betekintést – hanem autonóm mű is, különös-sűrű nyelvezettel és egy szabálytalanul is szép anya-lánya kapcsolattal a középpontban. És igen, biztosan lesznek olyanok, akik mindezt afféle nyomorpornónak titulálják majd, a mesterségesen roncsolt nyelvet meg kétszáz oldalon át fárasztónak és nehézkesnek. A megrendítő vég miatt azonban nekik is érdemes volna egy esélyt adniuk ennek a nagyon emberi és nagyon egyedi kötetnek.
Háy János: Mamikám. Európa Könyvkiadó, 2021
Vajda János Találkozások című verses regényének démoni nőalakját irodalomtörténeti konszenzus szerint Zerkovitz Szidónia ihlette. A csehországi zsidó családban született lány Budapesten próbált szerencsét, s bár a nyelvünket csak itt tanulta meg, magyar irodalomtörténetet és verseket írt – hogy aztán egy görög herceggel kössön botrányosan véget érő házasságot.
Jász Attila a kortárs magyar irodalom karakteres alakja: költő, szerkesztő, esszéíró. Évtizedek óta ismerjük egymást, ezért is tegeződünk alább. Többször beszélgettünk már interjúformában is, ez alkalommal a baji szőlőhegyen álló házának hátsó teraszán ültünk le egy pohár somlói borral, hogy a mediterrán világról, a tengerről és az utazás misztériumáról merengjünk.
A visegrádi ferences templom feltárása közben egy gyermek és egy felnőtt csontvázára bukkantak, akik mellé lakatot temettek. Több jel is arra utal, hogy valamilyen babonás szokás következtében hevertek a vastárgyak a halottak mellett – a kutatók nem zárják ki, hogy vámpírhiedelmek miatt temették így őket.
Saly Noémi legújabb kötetében ismét csavar egyet a gasztronómia történelmén, és a Duna-deltától az amerikai eszkimók földjéig kalandozva idézi fel azok alakját, akik hozzánk hasonlóan, mégis kicsit másképp „főztek, ettek, éltek, haltak”. A megjelenés apropóján beszélgettünk befőzésről, vendégségről és a fúziós magyar nép fúziós magyar konyhájáról.
Cikkünkben azokból a fényképekből válogattunk, amelyeket kelet-ázsiai, skandináv és amerikai tanulmányutak alkalmával készített a természettudós.
Palánkvár, castrum, föld- vagy kővár? Tatárok, törökök, Habsburgok ostromolták? Koronát őrző, fellegek közé törő, különleges történeteket hordozó erődítmények sokasága magasodott egykor a Duna mentén. A folyó partján épült várakat jellegzetességeik alapján térképre vittük, majd legendáik nyomán a múltjukban kalandoztunk.
