Szöveg: Meszleny Zita
Fotó: Hölvényi Kristóf
A házat az ötvenes években, a szerzetesrendek feloszlatása után emigráló Ancilla nővér építette adományokból, mikor a kilencvenes években hazatért, hogy újjáélessze a bencés rend női ágát. Küldetéséhez több mint hetven helyszínt nézett meg, míg végül rátalált Kaposszentbenedekre. A nővér az évek során beleszövetesedett a falu életébe, de küldetésével egyedül maradt. Mikor aztán betegsége miatt el kellett hagynia a helyet, a Kaposvári Egyházmegyére hagyta az épületet azzal a kikötéssel, hogy bármi lesz is vele, lelkigyakorlatos célokat szolgáljon. Ez 2011-ben történt, abban az évben, mikor engem szenteltek, és meg is bíztak a hely újjáélesztésével és vezetésével.
Lelkigyakorlatos központok általában olyan helyen jönnek létre, ahol erős a vallásos hagyomány vagy az élő egyházi közösség. Itt, ahol a kívülálló a semmi közepén érezheti magát, látszólag egyikre sem támaszkodhatott. Miben bízott, miért találnak majd ide a látogatók? Lelkigyakorlatos központok általában olyan helyen jönnek létre, ahol erős a vallásos hagyomány vagy az élő egyházi közösség.
Elmeséli?
Tizennégy éves lehettem, amikor egyedül utaztam Balatonról Kaposvárra. Ahogy beléptem a gyertyák által összekormozott, koszos ólomüveg ablakú székes egyházba, az volt az élményem, hogy jó az Isten. Érdekes módon bő húsz évvel később az én feladatom lett a templom felújításának menedzselése. Amikor leültünk a tervezőcsapattal, elmeséltem ezt az emlékemet, és azt kértem, olyan legyen a felújított épület, hogy a betérőben ugyanez fogalmazódjon meg. Ez itt Bárdudvarnokon teljesen más hely és közeg, mégis újra és újra azt érzem, mint akkor, gyerekként. És nem csak én, tömegek fogalmazzák meg ezt.
Van, amikor az ember úgy érzi, hogy Isten tenyerének a közepén él azáltal, ahogyan a tér és azon keresztül Isten megöleli. Van, aki ezt energiaként értelmezi, de nem energia, mert ez nem valami, hanem valaki.
Nem, ezt még Ancilla nővér adta, és kikötötte, hogy tartsuk meg, de valamelyest egybecseng ezzel a tapasztalattal.
„Az emberek intellektuálisan is éhesek a kereszténységre. Nem csoda, hiszen tizennégy éves korukban véget ér a hitoktatás, és nem kapnak a kereszténységen keresztül valós válaszokat az életük kérdéseire, maximum a vasárnapi prédikációban, de annak nem ez a feladata. Ezért szerveztem Szentlélek-szemináriumokat a falubelieknek. Itt megélhetik a hitüket, megismerhetik az egyház tanítását, és feltehetik a kérdéseiket. Ez létrehoz egy közös alapot, amire lehet építeni, a képzést elvégzők pedig aztán a közösség kemény magjává is válnak. Nem mondom azt, hogy ez a magyar katolikus egyházban az egyetlen boldog sziget, de ez itt egy boldog sziget.”
Itt jöhet talán a még nehezebb kérdés, hogy vajon mi is ez a terv.
Nagykamaszként olvastam a templom faliújságán a megyébe papokat toborzó leveleit, amelyek hihetetlenül lelkesítők voltak, és egy csupaszív emberről tanúskodtak; valósággal lenyűgözött. A faluból mégis egy távoli fehér főnöknek, egy tekintélyes, méltóság teljes és erős karakternek láttuk őt. Ha valahová belépett, ott megváltozott a légkör. Ezt máig Beton-jelenségnek hívom, nekem pedig megadatott, hogy belássak e jelenség mögé.
Mi az, amit egyértelműen tőle tanult?
Rengeteget utaztunk együtt, kísértem az útjaira, ő pedig tudatosan töltötte belém a tudást. Három dolog jut rögtön eszembe. Az első, hogy Isten akarata nem rajtunk kívül álló valami, hanem ott van bennünk. Mindaz, amit jó lelkiismerettel teszünk, és amihez megadja az eszközöket, az az ő akarata. A második, hogy miként lehet az atyaságot a legnemesebb értelemben megélni. A harmadik, a legfontosabb tanítása pedig: nincs olyan, hogy nem lehet tenni semmit. Papként akárhova sodor az élet, ez a gondolat vezet.
Amikor Bárdudvarnokra sodorta, ismerte már a vidéket?
„Én a mennyek országára nem lehetőségként, hanem valóságként gondolok” – fogalmaz Krisztián atya
Innen 1983-ban ment el az utolsó helyben lakó plébános, mire idejöttem, már plébániaépület sem volt. Az első vasárnapi misémen tizenegyen voltak. Itt a népegyházi világ már rég elpusztult, azon a katartikus nullaponton már túl volt a falu, mikor megjöttem. Mi már egy újjáéledő időszakot élünk. Itt többet keresztelek, mint temetek, sok a fiatal család, az értelmiségi, mert Kaposvár agglomerációja vagyunk, folyamatosan nő a lakosság és a hívek száma is. Itt az a közel kilencven ember jár hétről hétre templomba, aki meggyőződésből jön, mert keresi Isten csodálatos akaratát az életében. Ez a közösség él. Nekem itt csupán az a dolgom, hogy pap legyek. A szentségek kiszolgáltatásán túl a tanúságtétel és a jelenlét a feladatom. A hogyanról van mondanivalóm.
Ötödéves kispapként Somos László helynök atyánál voltam lelkipásztori gyakorlaton, aki nemcsak kaposfői plébános, de az egyházmegye cigánypasztorációjáért is felel. Csodálatos ember, a szociális érzékenységem alapjait ő tette le. Nála értettem meg, hogy itt valamit tenni kell, és ugyebár olyan nincs, hogy nem lehet tenni semmit. Ennek mentén hoztuk létre a Jót (T)Enni Jó központot, ahonnan naponta viszünk ételt a rászorulóknak, illetve két évig vezettem a zselickislaki idősotthont is, ami nagyon közel állt hozzám. Sokan azt hiszik, hogy ez a munka reménytelen, én viszont úgy gondolom, épp ellenkezőleg. Ez a legszebb és legeredményesebb feladat a világon.
Azzal a bizonyossággal végezzük a munkánkat, hogy az életünk Isten teremtő gondolatától indul, és mikor beteljesedik, majd az Isten lesz minden mindenben – ahogy a Biblia mondja. Ha az otthonban az idős ágya mellett állva hisszük, hogy a betegek kenete csont nélkül juttatja majd őt a mennyek országának kellős közepébe, akkor a miénk a legsikeresebb munka. Nálunk nem ér véget élet a betegek szentsége nélkül. Mikor feladjuk a haldoklónak, az értelmet ad az előtte történt eseményeknek és a teljes gondozói munkának. Attól a pillanattól kezdve minden, ami addig a pontig vezet, sikertörténet. Tehát a mi munkánknak és minden mozdulatunknak óriási eredménye van. Mi oda a legtöbbet adni megyünk, amit ember a másiknak adhat, és a legtöbbet kapjuk, amit ember kaphat. Az idősek, a szenvedők, a kiszolgáltatottak mind lehetőséget adnak a szeretetre, nem érzelmi, hanem cselekvő értelemben. A Szentírás szerint majd nekünk fogják szegezni a kérdéseket: mikor éhes voltam, ennem adtál, mikor szomjas voltam, innom adtál, mikor ruhátlan voltam, felruháztál? Mi, a szociális szférában dolgozók ilyen szempontból kitüntetett helyzetben vagyunk, hogy minderre igennel felelhetünk. Akiknek gondját viseljük, tartják nekünk a létrát felfelé.
Nem ez a kérdés.
Az, hogy mi van a halál után. Én a mennyek országára nem lehetőségként, hanem valóságként gondolok. Nekem ott 2003-ban ez olyan bizonyossággá vált, amit már nem kérdőjelezek meg. De az nem kérdés, hogy ebben ki lehet égni, el lehet fáradni, hogy megsiratjuk, aki elmegy, és évek múltán is emlegetjük. Na de a horizonton túl lehet látni.
Kinek mit jelent az Alsó-Garam mente? Valakinek egy felvidéki tájegységet, másnak egy szép, szélein dombokkal tarkított, széles, sík, termékeny völgyet, sokan pedig, ha meghallják a nevet, azt sem tudják, a térkép melyik részére nézzenek. Juhász Gábor helytörténész számára a szülőföldet jelöli, a helyet, ahol az ősei már több száz éve élnek.
Az, hogy a Bartók Béla út mára azzá lett, ami, jórészt azoknak a kiállítótereknek és alkotóközösségeknek köszönhető, amelyek bő tíz éve visszacsempészték a kultúrát Buda első sugárútjára.
A bőség zavara könnyen eluralkodhat azon, aki végigsétál a Bartók Béla út kirakatai előtt. Az utca lakóihoz, illetve az ott dolgozókhoz fordultunk hát, hogy árulják el, ők hova térnek be a legszívesebben.
A Bartók Béla úti Kortárs Építészeti Központ falakat épít és bont egyszerre.
Régi terek újjáélesztéséről, a kortárs képzőművészet ijesztő voltáról és a halhatatlanságról beszélgettünk Mátyási Péter képzőművésszel, az Eleven Blokk Művészeti Alapítvány elnökével.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
