Kettős utalással bír a kötetcím: egyrészt az életművön belül, ugyanis a szerző debütkötete többéves csúszással csak 1972-ben jelenhetett meg, más-részt Oravecz 1972 őszén disszidált, ami alapvetően meghatározza a kötet jellegzetesen párbeszédes formáját: mindig a távollévő szólíttatik meg benne. Az utóbbi révén kirajzolódó én-te viszonyt a recepcióban legtöbben az 1972. szeptember mottójául választott passzus felől értelmezték, mely Szabó Lőrinc A huszonhatodik évéből való, az eredeti, 1988-as megjelenéskor pedig tizenhat év telt el a címben megidézett dátum óta. A tizenhatodik évként lettek összerendezve ezek a felsóhajtásnak ható, egyetlen mondatba zsúfolt versfeljegyzések, amelyek még megtartanak valamennyit a zaklatottságukból és a fájdalmukból, de az utólagosság szülte belátás miatt inkább a rezignáció, a lemondás érzetét viselik magukon. Az olyan darabok, mint a Délelőtt értünk vagy a Nyugat felől a veszteséget és az elhagyatást, vagyis végső soron a hiányt mutatják fel a megismételt cselekvésugyanúgy sohasem végrehajtható formáival – ez alapján pedig időszembesítőnek is nevezhetők: „jöttem megint, mint azon a régi őszi délelőttön, csak akkor stoppal, most meg magam vezettem”. Ugyanakkor a „te” bizonyos esetekben magát a beszélőt jelenti, vagyis önmegszólításokkal van dolgunk: az emlékezés során eleve kettéváló én (a jelenbéli és a múltbéli) ilyenkor tovább hasad, megszólaló és megszólított énre. Ebben a széttartásban különösen izgalmassá válik az, ahogyan az elhagyott haza és az ismerőssé vált idegen hely egymással párbeszédbe lépnek: „(…) hósipkás hegyek koszorúzta városod van a vonalban, tessék beszélni, és hazádban, egy másik albérleti szobában, füledre illesztett telefonkagylóval ugyanilyen, csak más nyelvű felszólításra vártál te is, és mialatt vártam, hosszú percekig vártam, magamban már megkérdeztelek, hogy vagy és magamban megmondtam, magamban már megkérdeztem magam, hogy vagyok és magamban megmondtam, és feltettem és megválaszoltam az összes lehetséges, várható kérdést, a magamét is, a tiédet is, és előre lezajlott bennem az egész, hőn óhajtott beszélgetés (…)” (Ó, azok a régi).

Valahányszor pedig ténylegesen a szerelmi líra beszédmódjával él a kötet, tehát a „te” nem önmegszólításként olvastatja magát, a másik akkor sem egyszerűen a megszólaló szerelemének tárgyaként létezik, hanem a párbeszédben lét lehetőségét szavatolja. Még olyankor is, amikor a megszólaló képviseli a távollévő felet, vagyis a saját szólamába függő beszédként építi be a másik mondatait: „Azt kérded, // hogy jó nekem, nélküled vagy veled, banálisan hangzik, de azt kell felelnem, sehogy sem, és nem azért, mert élhetetlen vagyok, aki nem tudja, mi jó vagy rossz neki, hanem azért, mert mikor nélküled vagyok, és azzal töltöm ki hiányodat, hogy hiányodról gondolkodom, két érzés, a remény és kétségbeesés viaskodik bennem (…).” A másik megszólalásának a sajátban való felidézése rajzolja ki a kötet naplószerű ívét, az ismétlések pedig valamennyi, valaha jelentőséggel bírt gesztust és cselekedetet a kiüresedésükig fokoznak. Az újrakiadás pedig az emlékezés ismétléseként tulajdonképpen ugyanúgy képviseli a párbeszéd lezáratlanságát – hiszen a nyelv megőrizte a megélt helyzeteket –, mint amennyire kiteljesíti a hiányról való beszéd kiüresítő hatását; a tizenhatodik év 2020-ban újra múltként van jelen.