Emberi sorsok alkotta periferikus, láthatatlan tájakat mutat be immár több évtizede Margittai Gábor és felesége. Az Isonzónál elhunyt magyar katonák nyomait kutatva vagy a kifosztott erdélyi „belső főnemesek” hányattatásait feltárva is egy a céljuk: bizonyítani, hogy vert helyzetből is van kiút.
Legújabb könyvének címe Láthatatlan kastély. Hogy esett erre a címre a választás?
A kétezres évek elején volt egy Láthatatlan városok című riportsorozatom, ezzel debütáltam a Magyar Nemzetben. Kifejezetten a magyar történelem és földrajz elfeledett vidékeit, időrétegeit kutattam. Máramarosszigeten a helyi zsidóság maroknyi túlélőjével készítettem az első ilyen anyagomat: ezek az erőteljesen magyar tudatú zsidó emberek alig harmincan maradtak, jóllehet még a két világháború között is jelentősen hozzájárultak a magyar kultúra fenntartásához ezen a végvidéken. Elképesztő tájakra vetődtünk el, a többes számot azért mondom, mert ezek mindig kétszemélyes expedíciók voltak a feleségemmel, Major Anitával. Autóstoppal, a lehető legklasszikusabb módszerekkel utazva eljutottunk olyan helyekre is, ahová a fősodor kutatói ritkán vagy egyáltalán nem. A Láthatatlan városok sorozat egyfajta gátszakadást ért el: az olvasói visszajelzések azt mutatták, hogy jelentős az igény ezeknek a központoktól távol szakadt, elfeledett térségeknek az újrafeltérképezésére. A láthatatlan városok a történelmi rétegeket, de még inkább az emberek történeteit jelentették a fizikai városok mögött. A Kárpát-medencében különösen igaz, hogy egy városnak több történelme is van, főleg ott, ahol több történeti konfliktusokkal terhelt népcsoport él együtt. A Láthatatlan kastély tulajdonképpen ennek a folyamnak a folytatása, illetve a Tiltott kastély című könyvnek a következő része, középpontjában Wass Albert, illetve Kemény János családjával. A Wassok után gyakorlatilag egyetlen kisebb kastélyszerű kúria maradt hátra Cegén. Az író vasasszentgothárdi kastélyát a szó szoros értelmében kőről kőre tüntették el 1945-ben, így az már fizikailag is láthatatlan, nem csak emlékezetpolitikai értelemben.
Hogy indult el a projekt? Mindketten ennyire kalandor természetűek?
Magyar–történelem szakon tanultunk Szegeden, néptáncoltunk, és a néprajzi gyűjtés apropóján hamar elkezdtünk utazni. Meséket, dalokat és főleg táncokat gyűjteni indultunk Kelet-Erdélybe a gyimesi csángókhoz, majd onnan szivárogtunk vissza szép lassan nyugat felé. A kilencvenes évek legelején még élt valami Európában, főleg annak a déli és a keleti részén abból a stoppos kultúrából, amely a szüleink nemzedékének olyan meghatározó élmény volt. Bejártuk a Kárpát-medencét, gyakorlatilag egész Európát végigstoppoltuk, fillérekből élve hetekig, hónapokig, mindig a kontinens, a régiók perifériáján mozogva – és így jutva el többek között Szardíniára, Szicíliába vagy egyéb kalandos utakon a Közel-Keletre, illetve Afrikába. Ez a fajta nagyon szabad, rögtönző, meglehetősen veszélyes utazási forma megtanított együtt utazni bennünket Anitával, ahogyan arra is, milyen típusú figyelemre és nomád ösztönökre van szükség ahhoz, hogy túlélj egy idegen és sokszor ellenséges környezetet, ahol esetleg hajlamosak két lábon járó pénztárcának nézni, még akkor is, ha egy fillér sincs nálad, és az egész város utánad lohol, hogy baksist préseljen ki belőled. Megtanulod, miként lehet ezt kulturáltan, szeretettel leszerelni, hogyan lehet ezek közül az emberek közül is olyanokat kihalászni, olyan nyelvet fogni, akik aztán elvezetnek azokhoz, akiket valójában keresel.
Margittai Gábor 1973-ban született Budapesten. Író, szerkesztő. A szegedi egyetemen doktorált. Az Öveges József Középiskolában néptáncot és népismeretet tanított. 2001-től 2015-ig a Magyar Nemzet hétvégi magazinjának társszerkesztője volt, ezután a Magyar Idők és a Magyar Nemzet Lugas mellékletének társ-, majd főszerkesztője. Néhány könyve: Külső magyarok – Utazás a végeken (2005), Mi a madzsar? – Magyar tudatú néptöredékek Ázsiában, Afrikában, Európában (2009), Tiltott kastély – Erdélyi történelmi családok a jóvátétel útvesztőjében (2017). Major Anitával készített dokumentumfilmjei: Szamár-sziget rabjai, Tiltott kastélyok sorozat
A kétszemélyesség mit tett hozzá az útjaikhoz? Két azonos látásmód támogatta egymást, vagy két különböző egészítette ki a másikat?
Anitával hasonló az értékrendünk, az érzékenységünk és a kíváncsiságunk is, de egy női szemléletmód nyilvánvalóan másként közelít az emberekhez. Nem a kiegészítés a jó szó, mert az alárendeltséget sugall, a mellérendelő mód a megfelelő. A fellépésünk, megmutatkozásunk így különbözik a „hivatásos” gyűjtők, riporterek, kutatók fellépésétől: amikor filmet forgattunk az erdélyi arisztokratákról, vagy elmentünk Afrikába, ahol annyira különbözik a helyi kultúra a miénktől, amennyire két kultúra csak különbözhet, fontos és hatékony volt. Egy házaspár fellépése sokkal természetesebb emberi viszonyokat és kommunikációs helyzeteket teremt, mint ha hivatalosan, külön-külön jelennének meg. Az emberek jobban megnyílnak, több mindent elmesélnek, sokkal mélyebb, családiasabb beszélgetések jöhetnek létre. Afrikában és a Közel-Keleten többek között történelmi pletykák után nyomoztunk, a magyarábokat kerestük Núbiában, vagy Libanonban a muzulmán hitre tért magyar nők életét kutattuk. Anitát Bejrútban elhívták Mohamed próféta születésnapjára, amely különleges ünnepnap, de csak nők vehettek részt rajta. Ha ő nincs ott, akkor semmilyen tudomást nem szerzünk erről a bensőséges, egyszerre szent és profán női ünnepről. Egy dél-egyiptomi, turisták nem járta, igazi keleti tevepiacon, a Vörös-tenger partvidékén én nem fotózhattam a tevehajcsárokat, mert abból – jobb esetben – súlyos testi sértés is lehetett volna, Anita viszont nyugodt lélekkel eléjük állhatott a gépével. Megtiszteltetésnek vették, hogy egy fehér európai nő kíváncsi az ő életükre, arra például, hogy miként vágnak tevét. Ezek tehát praktikus módon is egymást kiegészítő elemek; kéttagú kommandó vagyunk.
Katonasírok gondozásával is foglalkozik. Hogy illeszkedik ez a szórványkutatásba?
Bedécs Gyula szlovéniai útikönyvében láttam egy muníciósládából készített síremléket, amelyen szerepelt egy számomra addig ismeretlen felmenőm, Ónodi-Szűcs János neve. Ez a templomfalra rögzített „halottak könyve” a javorcai kápolnában található az Isonzó mentén, ahol a túlélő bajtársak összeadták a pénzüket, hogy gyönyörű szecessziós kápolnát építsenek az elesetteknek. A feleségemmel odautaztunk, úgy terveztük, hogy megnézzük a kápolnát, és utána pihenünk a Júliai-Alpokban. Ehelyett többtucatnyi katonatemetőt, szabadtéri múzeummá alakított frontszakaszt, magashegyi kavernát, bunkert kerestünk fel egy héten belül, szétlőtt erődöket, harcmezőket látogattunk, és rájöttünk arra, hogy mindez szerves része a szórványkutatásnak. A halottak szórványának szoktam nevezni az első világháború elfeledett magyar hősi halottait, hiszen a Kárpát-medencei kisebbségi magyar nemességhez, a csángókhoz vagy a dél-erdélyi szórványmagyarokhoz hasonlóan ők is kikoptak a nemzeti emlékezetből, a közgondolkodásból. Az első világháború még most is szikár módon van bemutatva a történelemkönyvekben.
Említette, hogy Szardínián és Szicíliában is jártak, ott mit kerestek?
Az első világháborús kutatás nagy felfedezéshez vezetett. Amikor a témában kutatva Szarajevóban jártunk, az utcán belebotlottunk egy furcsa emberkébe, aki zavaros, kevert magyarsággal beszélt nekünk a Balkánon végigterelt és ott nagy számban elpusztult magyar katonákról. Ezt a történetet nem tudtuk értelmezni, az illető egyébként is bolondos figurának tűnt, bármelyik Kusturica-filmben szerepet kaphatott volna. Aztán más forrásokból, délvidéki könyvbemutatókon elejtett mondatokból is hallottunk erről, de még mindig nem érte el az ingerküszöbünket. Amikor Szardínián jártunk, ahová az erdélyihez sokban hasonlító hegyvidéki szárd kisebbségi kultúra, létforma iránti kíváncsiság és rokonszenv vezetett bennünket, próbáltuk a helyi magyarokkal felvenni a kapcsolatot, kerestük, hogy mi az, ami magyar jellegű, eredetű a szigeten. Ekkor felhívták a figyelmünket arra, hogy létezik egy bizonyos Asinara, Szamár-sziget, ahol a mendemondák szerint osztrák–magyar katonák szenvedtek fogolytáborokban. A szigeten gumikerekű kisvonattal viszik körbe a turistákat nagyon kötött útvonalon, mert szigorúan védett természetvédelmi területről van szó. Erről az utazásról elszöktünk a szó szoros értelmében, kalandozni kezdtünk a bozótban, így fedeztük fel a sziget rejtett zugait. Asinara arról volt nevezetes, hogy börtönszigetként használták, ahol 1997-ig a legdurvább gyilkosokat, terroristákat, maffiavezéreket tartották fogságban. Ekkor még nem beszéltek arról, hogy sok ezer osztrák–magyar hadifogoly lelte ott halálát, hiszen az olasz történeti emlékezet számára ez szégyenfolt. Gyakorlatilag mi voltunk az elsők – és a mai napig mi vagyunk az egyetlenek –, akik szisztematikusan feltérképeztük a szigetet, és bejártuk a „halálmars” útvonalát a feleségemmel Belgrádtól kezdve egészen a dél-albániai Vlora kikötőjéig. Ezen az útvonalon hajtották végig a szerb fronton fogságba esett osztrák–magyar katonákat. A nyolcszáz kilométernyi utat rendes ellátás nélkül, sokszor a szabad ég alatt éjszakázva tették meg, majd marhaszállító gőzösökön vitték őket a Szamár-sziget fogolytáboraiba. A több mint nyolcvanezer foglyot a járványok és a fagy is megtizedelte, ilyen körülmények között maradt életben végül hatezer szellemkatona.
Hogy viszonyul a magyar emlékezet a „halálmars” történetéhez?
A szerbek feldolgozták a történetet a saját szemszögükből például a nemrégiben bemutatott I. Péter király című filmben is. Mi évekig próbáltunk azért lobbizni, hogy készüljön magyar vagy akár olasz–magyar, olasz–magyar–szerb–horvát koprodukciós játékfilm a témáról, de nem jött össze. Először a Doberdónál és az Isonzónál folytatott kutatások során döbbentünk rá arra, hogy gyakorlatilag alig tud valamit a magyar közvélemény az első világháború minden magyar családot sújtó megpróbáltatásairól, szenvedés- és hőstörténeteiről. Elmennek a Soca folyóhoz a magyarok raftingolni, kanyoningezni, és azt sem tudják, hogy nagypapa esetleg ott van eltemetve, nem tudnak arról, hogy gazdag magyar szórványvilág van ott a hegyekben, a halottak szórványa. Erkölcsi és hadtörténeti kötelességünk, hogy ezekről az emberekről megemlékezzünk, és visszaemeljük őket a közemlékezetbe, újra kultúránk szerves részévé tegyük őket, sorstörténeteiket. A Szamár-sziget szellemkatonái című könyv, illetve a témában készült multimédiás vándorkiállításunk azért sikertörténet, mert befogadható módon beszél arról, hogy milyen szenvedéseken kellett keresztülmennie egy magyar katonának, aki felfoghatatlan távlatú és keservű utazásoknak volt kitéve hadifogolyként – akár az emberi lélek legaljára is… Keveset beszélünk az első világháborúról, mindig a nyugati frontra gondolunk, a sáros flandriai csatamezők lövészárkai vannak a vizuális terünkben, mert a nyugati filmek ezt mutatják. Ez a szervilizmus iszonyatosan bosszantó, hiszen legalább ilyen gazdag hadtörténeti kultúrával rendelkezünk, lenne mit ápolni. Kifejezetten a hadifogság-kutatás azért keltette fel a figyelmünket, mert ha valakiről alig esik szó a hadtörténetírásban, az a hadifogoly: ő a periféria perifériáján tengődik.
Mi vonzotta a perifériákra?
Újpesti születésű vagyok, a családom száztíz éve ott él. Újpest volt a Magyar Királyság negyedik legjelentősebb ipari városa, miközben valójában egy kisváros volt sok szegény ipari munkással, kispolgárral, kisiparossal – de nagy lokálpatriotizmussal. Különleges monarchiabeli konglomerátumként magába szippantotta a Kárpát-medencéből az iparosréteget. Az őslakos újpestieknek sajátos az identitásuk, amely a munkás- és kispolgári közegből táplálkozik, de arra is megtanít, hogy milyen egy központ szélén élni. Talán innen is a perifériák iránti érzékenység. Ugyanakkor a gyimesi néptáncok esztétikai elemzéséből írtam a diplomamunkámat magyar szakon. Aki nem gyakorolja, nem tudhatja: a néptánc függővé tesz, addiktív, olyan ősi mozgáskultúra, etika, magatartásforma, férfi- és női szerep, egymáshoz való viszony és mitológia lakozik benne, amely beránt, nem enged. Amikor néptáncosként eljutottam a Gyimesbe, leesett az állam, hogy ott Árpád-kori nyelven beszélnek az emberek, és olyan népszokások élnek, amelyek már a szakkönyvekbe sem nagyon férnek be. Elkezdtünk aztán egyetemista csoporttársaimmal bolyongani Erdélyben, hat-hét fős „hordákban” közlekedtünk nyári szünetben, traktorokat, szénás szekereket, favágók teherautóit stoppolva le, akár a zarándokok, papoknál szálltunk meg, reformátusoknál, unitáriusoknál, katolikusoknál, nem tettünk felekezeti különbséget. Akkor tudtuk meg, hogy mi az igazi vendégszeretet, amikor például egy ágrólszakadt, de végtelenül becsületes hétgyermekes gyimesi család az utolsó falatokat is nekünk adta, csak hogy méltó módon vendégül lásson hét kiéhezett egyetemistát. Vagy napokig lelkészeknél aludtunk, és hatalmas bizalommal, szeretettel fogadtak be minket csak azért, mert anyaországiak voltunk, akikről lerítt, hogy mennyire éhezik a tudást. Erősen élt, még most is él a rendszerváltás előtti vészkorszakból táplálkozó vendégszeretet, házról házra, kézről kézre adtak bennünket. Először Máramarosszigeten tapasztaltam meg azt, hogy távol minden központtól, ellenséges közegben hogyan lehet fenntartani – ha bicegve és visszavonulóban is – egy kultúrát. Ezek után kezdtünk el Anitával kifejezetten olyan helyekre utazni, ahol már csak elvétve éltek magyarok: Dél-Erdélybe vagy a Felvidéken Sáros és Szepes vármegyékbe.
Mennyire számít feldolgozottnak a szórványban élő magyar arisztokrácia témája?
Bennünket a szórványkutatásnak nem elsősorban az elmélete érdekel, hanem a gyakorlata, az élettörténetek, hogy például miként tudja valaki úgy ép ésszel és lélekkel átélni, átvészelni a kommunista-nacionalista diktatúrát, hogy mondjuk a tőle elkobzott empire szekretert kartonpapírra lerajzolja. Mednyánszky László festőművész unokahúga, Czóbel Margit bárónő tett így. Láttuk azt is a felvidéki Poprádon, hogy egy panellakás zugaiban sorakoznak a korszak nagy historizáló festőitől származó főnemesi portrék a vasbeton falakba fúrt kampókon – ennyit tudtak megőrizni az utódok a kastélyukból, sok száz éves családtörténetükből. Ezek az emberek megmaradtak nemesnek a szó minden értelmében. A noblesse oblige kultúrája és ethosza megmaradt bennük, őrizték titokban, csöndben, nem a mellüket verve, nem mindenféle operettjelmezekbe öltözködve, hanem belső főnemesként.
Mit tud tenni egy arisztokrata a magyarságért a 21. században?
Az erdélyi arisztokrácia példát mutat abban, hogy vissza lehet perelni, föl lehet újítani elkobzott, kifosztott kastélyokat, és újra magyar központot lehet létesíteni olyan településeken, ahol már alig élnek magyarok, és az etnikai viszonyokat megfordítani már nem lehet. Ez a kastély-visszafoglaló mozgalom sokáig remekül működött, de új könyvem részben azért íródott, mert egy ideje kezd a visszájára fordulni a folyamat: a román állam mindent megtesz azért, hogy a kastélyokat visszavegye, visszaállamosítsa. Trianon után a magyar arisztokraták birtokainak hetven-nyolcvan százalékát elvették az úgynevezett romániai földreform során, 1949-ben pincelakásokba kényszerítették őket, sokakat megöltek, vagy lágerekbe, munkatáborokba deportáltak. Báró Kemény Jánosnak meglett emberként oltott meszet kellett talicskáznia Marosvásárhelyen. Mindezek után ezek az emberek urak maradtak, nem fennhéjázó, pökhendi módon, hanem erkölcsi értelemben. Ez a szórványerkölcs: igenis meg lehet őrizni helyeket, embereket, sorsokat, tovább lehet építeni őket, nem szabad lemondani róluk. Nagy vita, hogy mi legyen a szórvánnyal: gyűjtsük-e össze a magyarokat, tereljük-e be őket központokba? Sokan nem látják be, hogy ha a szórvány megszűnik, akkor elkezd erodálódni a tömb is. A perifériák nem szűnnek meg, csak beljebb húzódnak, ezt pedig nem hagyhatjuk. Meg kell őrizni a magyarságát azoknak a vidékeknek is, ahol élő magyarok már nincsenek, az épített örökség azonban még emlékeztet rájuk. Olyan dolgokat akarunk bemutatni, amelyekről úgy gondoljuk, hogy ha kimaradnak a közemlékezetből, akkor szellemileg is csonka a magyarság. A szórvány erkölcsét szeretnénk felmutatni: azt, hogy reménytelen, vert helyzetből is van kiút.
A szolnoki Kolozsi Sándor Magyarország legjelentősebb, körülbelül kétszázötven darabból álló diavetítő-gyűjteményének a tulajdonosa. A diavetítésnek ma reneszánsza van, hazánk pedig Európa utolsó országa, ahol még gyártanak diafilmet. Kolozsi számára most az a legnagyobb kihívás, hogy megfelelő múzeumi gazdát találjon a vitrinjeiben tárolt kincseknek.
