Szarvas József: Ne reménykedjetek, én nem gyüttmentvagyok, hanem gyütt!
Rövid hétvégi kikapcsolódást keresett, életre szóló elköteleződést és a valahová tartozás csodás érzését találta meg helyette.
Mindenkinek megvan a maga napfelkeltéje, és mindenkinek megvan a maga bora. Luka Enikő korántsem gondolta, hogy borász lesz, de ma már a Fertő tó partján élvezi nap mint nap a természet varázsát és munkája gyümölcsét.
Azt mondta, örül, ha nem kell a fővárosba jönnie, mert Fertőrákos „az a hely, ahová az ember három nap után a világ összes részéről hazatérne”. A borvidék, a tó, az emberek – mi az, amit kis időre is nehezére esik elengedni?
Az egyszerűséget, a békét és a csendet hagyom otthon ilyenkor. Ezeket pedig nagyon szeretem. Brúnó kisfiam örül, ha olyan helyre megyünk, ahol mindig történik valami, de szerintem Fertőrákoson is történik, csak lassabban és valahogy másként. Gyönyörű helyeken jártam, úgy gondolom, ha soha többet nem utazhatnék, akkor is elégedett lennék a látottakkal, de amikor hazatérek, minden alkalommal újra rá tudok csodálkozni a Fertő tóra, a nádvilágra és a szőlőinkre. Itt, a dűlők között húzódik meg a mi történetünk is. Amikor megállok, és ezt a panorámát látom, az egy érzés, az perspektíva. Ez átvitt értelemben is igaz: kell egy pont, ahonnan az ember saját magára, az elmúlt éveire és a jövőjére tekinthet. Ezt csodálatosan leképezi az a táj, ahol élünk.
Csodaként írja le azt a több mint húsz évet is, amióta borászattal foglalkozik – ez röviden összefoglalt személyes megélés nehézségekkel, örökölt sorssal, tapasztalattal. Hogy látja, nincsenek véletlenek?
Biztos, hogy nincsenek. A borkóstolókon általában el is mondom a résztvevőknek, elég, ha a történetemnek egy specifikus részére kérdeznek rá, arról is több órát tudnék mesélni, ahogyan erről a kérdésről is. Egyszerűen meg kell tapasztalnunk néha, hogy valaki fentről úgy osztja a lapokat, és úgy fordítja felénk a reflektort, hogy annak oka van. Ilyenkor érzed, hogy most te jössz, ez a te időd. Nem szeretem azt mondani, hogy mindig jó energiák vettek körül, inkább jó emberek, és mindig jókor. Egyszer meghívtak vendégnek egy kerek születésnapra, kedvesen visszakérdeztem, miért, hiszen alig találkoztunk, mire azt a választ kaptam, hogy „Enikő, a boraiddal egész életünkben jelen vagy”. Nem véletlenül lettem az az ember, aki közvetíthet valamit a boron keresztül. A bornak ugyanis különleges mondanivalója van, ami ki tudja kinél, mikor, mit indíthat el.
Ön mit mesélne a borain keresztül?
Sok borom kötődik, kötődött bizonyos eseményekhez. Akár a Szívhez Közel nevezetű cuvée-met, akár a 2011-es Bor, Brúnó, Boldogság házasításomat említem – előbbi elnevezését egy Kispál és a Borz-szám és a kedvenc dűlőim összhangja ihlette, utóbbi pedig úgy kapta a nevét, hogy ezt az üdvözlősort írta a fiam születésekor egy kedves ismerősöm. Vagy mondhatnám a negyvenedik születésnapomra készített Steiner Magnumot is, aminek érdekes története van: édesanyám az ünneplésre meghívta gyerekkori rajztanáromat, Gáspárdy Tibort is, akivel többen kimentünk festeni a dűlők közé. Anya tudta, hogy gyerekkori álmom volt a festészet, amit huszonöt évesen, édesapám halála után rögtön félretettem, és csak a borászatra koncentráltam. Egy kissé esős délután ott ültünk a rajzlapokkal, és együtt, család, barátok, megfestettük az érzéseinket. Nem volt megszokott, de erőltetett sem. A képeket és a melléjük fűzött, néhány mondatos szövegeket minden elkészült palackra rátűztük. Különleges, emlékezetes bor, akihez eljutott, azzal biztosan örök kapocs lesz közöttünk.
A borhoz Gáspárdy Tibor gondolata is társult: „a borkészítésben és a művészetben talán az is közös, hogy mindkettőben az egyén áldozata hoz létre közösséget”. Mondhatjuk, hogy beleszületett a borászatba, de édesapja hirtelen halálát követően minden addigi álmát feladta?
Nehéz, amikor az ember szembesül azzal, hogy benne van egy szerepben, amiről még ő maga sem tudja, hogy a sajátja-e. Fájt a szívem a festészetért, az elképzelt galériámért, és sokszor eszembe jut, nem feltétlenül normális dolog, hogy egy huszonöt éves nő metszőollóval, gumicsizmával, megpakolt kocsival száguldozik összevissza, míg mások más életet élnek. Apa is úgy gondolta, hogy nem nőnek való a borászat. Nem mondhatom, hogy az elején nem éreztem áldozatnak, de ez szép lassan elmúlt belőlem. A másik érzés erősebb volt: megcsinálom, mert mások bíznak bennem. Tudtam, hogy meg fogok erősödni, és így is történt. Az egy dolog, hogy szolgai módon éltem.
Pontosan minek a szolgálatában?
A szőlő szolgálatában. Ez volt az első. Tisztelettel, fegyelemmel, szeretettel viszonyulni a szőlőhöz. Ezt a hozzáállást osztrák tanácsadómnak, Rudolf Krizannak köszönhetem, tőle rengeteget tanultam mindarról, amit apának nem volt lehetősége átadni. Olyan jól sikerült az ismeretszerzés, hogy Brúnó a „mi leszel?” kérdésre az oviban határozottan elutasította a borászkodást, mondván, az lányos szakma.
Hogy látja, valóban érezhető a női kézjegy a borokon?
Harmadik éve egy fiatal szőlész-borász növénydoktorral, Takács Rebekával dolgozunk együtt a szőlőben, női gondoskodással, igényesen állunk hozzá a folyamatokhoz, de azt nem gondolnám, hogy lenne női és férfibor. Vannak jó területek, jó szőlők, jó és rossz évjáratok. Az én részemről a női jelenlét azt jelenti, hogy a szőlőnek alárendelve szervezem az életemet. Szoktunk is egymásra nézni Petivel, a párommal egy-egy szüret végén, annyi izgalom, kaszálás, művelés után, fáradtan, de mosolyogva: „Jézusom, megcsináltuk!” Aztán kezdjük elölről. Minden évben egy új ötlettel, egy új lehetőséggel kiegészítve. Az viszont állandó, hogy örömünkben, bánatunkban, családdal vagy egyedül, kutyát sétáltatva csakis a szőlő felé indulunk. Nekünk ez nem munkaterület, hanem élettér.
Cabernet Sauvignon 2021 Cocciopesto
A Fertő-part legkiválóbb dűlőjéből, a Spern Steinerből szüretelt cabernet sauvignon több okból is különleges – tudjuk meg a borásztól. „Ez az első amforában érlelt borunk. Szerettünk volna a kevés termőterület ellenére valamilyen újdonsággal szolgálni, így, tisztelegve a több ezer éves borkultúra előtt, hagyományos, tojásdad alakú, égetett agyagból készült bortartókat vásároltunk. Azt szoktam mondani, az amfora maga a tradíció.” A benne érlelt cabernet sauvignonban pedig összeér a nyár minden forrósága, s közben tökéletesen visszatükrözi a termőtalaját. „Elgondolkodtat, megértésre, megérzésre ösztönöz, elvarázsol” – ajánlja a bort Luka Enikő.
Az emberre gyakorolt hatását már kezdjük érteni, de mitől lehet a Fertő tó a borvidék szíve-lelke, hogyan befolyásolja magát a szőlőt?
Élet-halál kérdése. A Fertő-parti területeinken például sosincs fagykár, a mélyebben fekvő területekről ez nem mondható el. A hatalmas víztömeg, a páratartalom, a tükörhatás mind hozzájárulnak ahhoz, hogy olyan szőlőfajta is csodálatos érettségi állapotba kerüljön, mint mondjuk a cabernet sauvignon. Ahogy elhagyod Sopront, leereszkedsz a Fertő partjára, érezhetően melegebb van, szikrázóbb a napsütés. Az identitásunk része ez a környezet, ez az öt, bennünket körülvevő dűlő. Ennyi év után merem először azt mondani, hogy mintaértékű helyzetbe hoztuk a szőlőinket is, már büszkén meg merem mutatni a hozzám érkezőknek.
Látta ezt előre a huszonöt éves Enikő?
Nem, és később sem mindig. Néha szó szerint csak vánszorogtam a kapott hátizsák súlya alatt, így ha nem lett volna mellettem minden héten, minden hónapban valaki, aki szeretettel lök rajtam egyet, nem biztos, hogy magamat átlendítem. Tudtam, hogy helyes az út, de csak évekkel később éreztem is meg ebből valamit. Meg kellett várni, hogy a háborgó tenger hullámai elsimuljanak. Most már többen visszük a hátizsákot, így nem olyan nehéz.
Fontos, hogy ezt elismerjék díjak formájában is?
Egy darabig igen. Amikor a Magyar Bor Nagydíjjal hazaértem, a fiam megkérdezte, hol lehet ilyet szerezni. Mondtam, hogy ezt kiérdemelni lehet, ezért a családi síelésen szerveztünk egy versenyt, apukám régi kupáját vittem el hozzá. Brúnó megjegyezte, amit mondtam, szinte már veszélyesen igyekezett a sípályán, így az övé lett. Viszont a legjobb visszajelzéseim tényleg mindig emberiek. Egy rendezvényen tölteni szerettem volna kóstolót egy arra sétáló úrnak, ő erre azt mondta, „nem kérek, köszönöm, magácskát látatlanban vásároljuk”. Kell ennél több?
Kell?
Azt szeretném, hogy mindenkinek azt jelentse a borom, amit abban a pillanatban szükséges. Egy bizonyos pont után ugyanis nekem már nincs dolgom vele. Elkészítem, összecsomagolom, mesélek róla, és remélem, hogy eljut az emberek szívéig. A volt angoltanárnőm, Zsuzsa néni mondta nekem még az első borkóstolóim egyikén: „Cicukám, lehet pontozni a napfelkeltét? Nem? Ugyanígy a borokat sem. Mert mindenkinek megvan a maga napfelkeltéje.”
Rövid hétvégi kikapcsolódást keresett, életre szóló elköteleződést és a valahová tartozás csodás érzését találta meg helyette.
Nemcsak használni, hanem hozzáadni, építeni. Ez Rátóti Zoltán hitvallása is, aki korábban polgármesterként, templomépítőként vett részt Magyarföld életében, ma pedig ott segít, ahol tud.
A Vendvidéken talált otthonra és hivatásra Oszlányi Kincső, aki a Kétvölgy Kertje kultúrtörténeti kávézó és szatócsboltjával a helyi termelők által létrehozott értékeket népszerűsíti.
Egyszerű, önfenntartó élet. Erre vágytak, és Belgiumból a véletlennek hála egészen az őrségi Rönökig jutottak, ahol ezt meg is teremtették maguknak. Jan Leen és Wijnants Wouter a Szedervirág Ökotanyán gyermekeket nevel, sajtot készít, állatokat tart és kertet gondoz. De ami a legfontosabb: boldogan él.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
