Munkásikon vagy a keresztény kurzussal lepaktáló, züllött osztályáruló? A magyar szocialista költészet megteremtője vagy baloldali Szabolcska Mihály, aki féltékenységből támadta Adyt? Csizmadia Sándor a huszadik század elejének egyik legszínesebb figurája volt.
Nem finomkodik az 1978-ban kiadott A magyar irodalom története, közkeletű nevén a Spenót: Csizmadia Sándort a „legrosszabb emlékű magyar költőnek” nevezi. Hogy mi volt ennek a rossz megítélésnek az oka? Az esztétikai berzenkedésbe („költeményeit úgy emlegetik, mint száraz, agitációs verselményeket”) politikai ellenszenv is vegyült, a magyar szocialista költészetnek utat törő Csizmadia az első világháború után ugyanis „elárulta” a baloldalt, így „a munkásmozgalom és az irodalomtörténet egyaránt megtagadta”. „Neve szinte jelképe lett a morális züllöttségnek, az osztályárulásnak, az irodalmi süketségnek… és a rossz költőnek” – ezt már Hegedüs Géza írja. (Noha az effajta erkölcsi ítélkezés – jegyezzük meg – a kádári állambiztonságnak a szolgálatait gyaníthatóan önként felajánló Hegedüsnek pont nem áll jól.) Ma már Csizmadia Sándornak nemhogy rossz emléke, de egyáltalán emléke sincsen. Szórványos érdeklődést a radikális jobboldalról mutatnak személye iránt, bizonyára azért, mert Csizmadiában afféle nem kozmopolita, nemzeti érzelmű bezzegbaloldalit sejtenek. Egy, az interneten elérhető Csizmadia-portré kritikátlanul veszi át a Milotay István-féle Magyarság 1929-es pályaértelmezését, miszerint a költő „szociális igazságérzete” állandó konfliktusba keveredett a századfordulós szociáldemokráciát átható, „nemzetközi és nemzetellenes judeoszocialista irányzattal”.
Csizmadia 1871-ben született a vásárhelykutasi állomáson, ahol apja bakterként dolgozott. (A Pesti Napló 1903-ban humoros szösszenetet közölt arról, hogy egy lapszerkesztő tárcát akart írni Csizmadiáról, s életrajzi adatokat kért be a fiatalembertől, ám az apja foglalkozásánál a b betűt s-nek olvasta – rögtön kevésbé tűnt tehetségesnek a szemében a költő.) Már hétévesen libapásztornak szerződtették, utána béreslegényként, mezőgazdasági cselédként, részesaratóként, „országútcsináló munkásként” dolgozott. Mindebből sejthető, hogy az iskolapadot nem sokat koptatta, négy elemit végzett. 1921-es önéletrajza szerint már gyerekkorában írogatott verseket, ám a róla szóló cikkek visszatérő eleme, hogy csak tizennyolc-húsz éves korában, katonának állva tanult meg írni-olvasni. A Népszava nekrológja romantikusabb képet ad a dologról: „a tarlón találkozott össze a betűvel. A csöndes szél összegyűrt papírlapot sodort elébe: lehajolt, fölvette. És a betű betelepedett az életébe”.
Az agitátor
Politikai öntudatra akkor ébredt, amikor katonaként hódmezővásárhelyi sztrájkoló parasztok közé vezényelték. Orosházi szocialisták között mozgolódott, verseket írt, megtanult franciául, olaszul, németül – az önfejlesztés kimagasló példája az övé. „Huszonegy éves korában kopott paraszti gúnyában és csizmában kereste fel a neves költőket, kért tőlük könyveket, hogy tanulhasson” – írta halálakor a Magyar Hirlap. A Kádár-korszak befolyásos irodalomtörténésze és kultúrpolitikusa, Király István úgy látta, „irodalmunkban ő volt az első igazi őstehetség”, csak éppen az „őstehetségdivat” hiányzott, amikor feltűnt: az alsó sorból jövő későbbi kommunista poétákkal vagy a Sinka Istvánhoz, Veres Péterhez hasonló népi költőkkel szemben ő csak magára támaszkodhatott. Király ebből vezeti le Csizmadia későbbi eltévelyedését, a „Sértő Kálmánok sorsát” megelőlegező pályáját.
Csizmadia mindenesetre Pestre költözve bekerült a munkásmozgalom sűrűjébe, a Népszava egyik legmarkánsabb hangjává vált. Harcostársa volt a szocdem párt népszerű és a paraszti rétegek körében befolyásos politikusának, Várkonyi Istvánnak, akivel közösen alapították meg a Földmivelő című lapot. Várkonyi Csizmadiához hasonlóan a mélyszegénységből dolgozta fel magát, lókupecként és telekspekulánsként szép vagyonra tett szert, amiből mozgalmi célokra – így Csizmadia anyagi támogatására – is bőkezűen áldozott. A Magyarországi Szociáldemokrata Párt vezetése és Várkonyi között azonban 1897-re kenyértörésig fajult a helyzet: Várkonyi a szegényparasztok felemelését és a földosztást szorgalmazta, s egyfajta anarchisztikus agrárszocializmus felé orientálódott, amit a pártvezetőség nem tűrt el. Csizmadia azonban nem követte mentorát új pártjába. Gyújtó hangú költeményeivel, gyors egymásutánban megjelenő versesköteteivel kivívta a mozgalom első számú költőjének szerepét, az MSZDP agrárarcaként pedig fontos politikai funkciót töltött be, földműves-szakszervezetet is alapított.
Agitátortevékenységéért, „izgatás és lázítás” vétsége miatt többször bíróság elé került. Két és fél évet töltött fogházban, volt, hogy kitiltották a fővárosból. Annyi biztos, hogy nem pesti szalonok mélyéről akarta megváltani a szegényparasztságot, jóllehet a korabeli radical chic jegyében a haladó szellemű nagypolgárság is szívesen látta vendégül: „a nyers szag, amely a költő durva vászoningéből kiáradt, kellemesebb és keresettebb volt a legfinomabb parfümök illatánál” – fogalmaz az Ujság. Halálakor már kellő időbeli és politikai távolságból állapíthatta meg a Népszava, hogy Csizmadia eleinte bizony igencsak „idomtalan” és „esetlen” alkotásokkal igyekezte forradalomra buzdítani a proletártömegeket, a Spenót „útszéli agitációs szólamokat” és „döcögő ritmusokat” emleget. Tény azonban, hogy idővel versei a mozgalmon túl az írótársadalom progresszívabb részére is hatást gyakoroltak. Bródy Sándor, Hatvany, Ady is felfigyelt rá, Király István egyenesen úgy látja, hogy Csizmadia A föld rabjai című versciklusa készítette elő a terepet A grófi szérün-nek.
Költőként voltak újító húzásai. A Népszava nekrológját idézve: bár verseiből érezhető volt, hogy életének „kezdete és vége” „a föld, a zsíros, porhanyó, ígéretes föld”, mégiscsak ő volt az, aki a magyar költészetbe bevitte a géptematikát, a proletársorsot. Kassák Lajos megemlékező írásában úgy fogalmaz: „versei közül általában azok nyerték meg a nagyobb olvasóközönség figyelmét, amelyek bizonyos nyomorszentimentalizmussal és paraszti filozofálgatásokkal voltak telítve”, pedig nem ezen a téren volt a legerősebb. Lokomotív című művével például a futuristákat előzte meg – írja nagyfokú jóindulattal. A Spenót elismeri: a századforduló után kiadott kötetei jelentős költői fejlődésről tanúskodnak. Saját bőréből – és küldetéses szerepköréből – azonban nem tudott kibújni: makacsul elvont ideológiai témákat s nem valódi érzelmeket verselt meg. Hittel vallotta, hogy a közérthetőség igénye felülír minden művészieskedést, és nem szégyen, sőt kötelesség „rímes vezércikkekkel” tüzelni a népet.
Rajz az 1891. május elsejei orosházi véres tüntetésről. Az összegyűlt, munkát és kenyeret követelő orosházi földmunkások közé lőttek a csendőrök
A maradi
Sikerei csúcspontján a fővárosi progresszív értelmiségi körök liblingje volt, kiváltképpen Szabó Ervinnel állt közeli kapcsolatban. Ezeket a köröket frekventálta akkoriban Erdős Renée is, aki az élete végén, 1956-ban írt, Ifjúságunk című emlékiratában plasztikus képet rajzol a lakására látogató Csizmadiáról: „Ott állt csizmásan, kék posztóruhában, vakító fehér ingben, de nyakkendő nélkül, a nép költője.” A parasztköltőt elképesztette Erdős komfortosan berendezett lakása, és csillogó szemmel majszolt el egy egész csomag bonbont. Látogatásának célja az volt, hogy megmutassa a költőnőnek a sublótfióknak írt szerelmes verseit – publikálásra ugyanis munkásikonként nem is gondolhatott: „Én szocialista költő vagyok. A nép szolgája. Az elme szolgája. Nekem azon a helyen kell maradnom, ahova állítottak.”
Idáig még nem is volna olyan érdekes a történet, ám Erdős visszaemlékezése szerint Csizmadia szerelmi lírája jócskán túlmutatott a kispolgári érzelmeskedésen: „Valami olyan határtalan, áramló, naiv és elementáris kiáradása a megengedett házastársi örömöknek, olyan részletekbe menő pertraktálása, amitől a fejemet kapkodtam jobbra-balra, s a lélegzetem is elállt. […] A legegyszerűbb házastársi enyelgések voltak ezek, de oly szemléltetően leírva, hogy Catullus versei ezekhez képest pásztoridillek voltak.” Képzelhetjük Csizmadia verseinek naturalizmusát, ha a később erotikus bestsellerek szerzőjeként befutó Erdőst is képesek voltak elképeszteni. Az írónő hozzáteszi: Csizmadia „jó költő, lelkes magyar, igazi hazafi” volt, s furcsállja, hogy „ez a korszak, melyet váteszi hittel várt és hirdetett, nem eleveníti fel emlékét”. Valójában az lett volna furcsa, ha feleleveníti. Mint Kunfi Zsigmond fogalmazott a halálakor, előzetesen összegezve a baloldal vele kapcsolatos álláspontját: Csizmadia túl későn halt meg.
Arra, hogy az utókor afféle szocialista Szabolcska Mihálynak tekintse Csizmadiát, már csak az is okot adott, hogy 1909-ben a Népszavában Gyagyovszky Emil kötete apropóján durva támadást indított a Nyugat-féle irodalmi progresszió és kiváltképpen Ady Endre ellen. A konzervatív irodalmi establishment berzenkedése Adytól köztudomású, az viszont talán kevésbé ismeretes, hogy a szociáldemokraták megosztottak voltak a kérdésében. A pártértelmiség Ady mellett foglalt állást, s Garami Ernő leszögezte, hogy a Népszavának „a szépirodalmi részben is a haladást, a progresszivitást” kell szolgálnia, ám a párton belül azért jócskán voltak dohogók, akiknek nem tetszett a „degenerált ifjak” „bordélyirodalma”. Malasits Géza például úgy fogalmazott: „Tessék épkézláb mondatokat írni, magyarul, érthetően, hogy megérthesse a munkás és ne adjunk neki olyan valamiket, ami alul tömjén, fölül villámhárító.” Somogyi Béla arról értekezett, hogy „a munkás, amikor írásainkból okulást vagy gyönyörűséget akar szerezni, nem ér rá talányok megfejtésén törni a fejét”. Csizmadia Adyék kapcsán „természetellenes perverz hajlandóságokról”, „betegségi kirohanásokról”, „üres, tartalmatlan nyafogásokról”, „a nép fumigálásáról” írt, s kijelentette: „a magyarországi szociáldemokrácia az irodalomban cserbenhagyta a népet”, az említett Gyagyovszky-művet pedig azért méltatta, mert „a legtanulatlanabb ember is megértheti”.
A következő hónapokban a Népszavában, majd a pártkongresszuson is összecsaptak az ügyben az indulatok. Bár a lapban számszerűleg több Ady-ellenes hozzászólás jelent meg, Csizmadia sérelmezte, hogy a szerkesztőség az ő cikkéhez tett távolságtartó lábjegyzetet, Bresztovszky Ernő ellentétes véleményéhez nem. Erre hivatkozva hosszú időre megszakította kapcsolatát a lappal. Később sokan találgatták, mi vezethette a parasztköltőt ilyen kirohanásra. Felhozták azt, hogy az elvtársai állandó dicsőítéséhez szokott, nagyra nőtt egójú Csizmadia nem akarta másnak átengedni a forradalmi költő címét, arról nem is beszélve, hogy ez szűkülő publikációs lehetőségekkel, a honoráriumok megcsappanásával járt volna. Mások amellett érvelnek, hogy Csizmadia valóban képtelen volt megemészteni az Ady-féle új esztétikát: politikai nézeteinek radikalizmusa maradi, menthetetlenül a 19. században ragadt irodalmi ízléssel párosult. Életműve a politikai és a kulturális progresszió széttartását példázza, s ebben az értelemben eszmetörténeti jelentősége sem csekély. Bárhogy legyen is, élete vége felé meglepő önreflektáltsággal jelentette ki: „Én a költészetet a szocializmus igájába fogtam, bár tudtam, hogy ezzel a legnagyobb mértékben rontom a magam költészetének értékét.”
A Tanácsköztársaság kikiáltása 1919. március 21-én. Csizmadia Sándor népbiztosi kinevezése csupán öt napig szólt
Az emberi roncs
Csizmadia egyébként hiába hadakozott az új idők új dalai ellen, a tízes évekre már senki nem látta benne a mozgalom prófétáját. „Úrhatnám polgárrá” korrumpálódott: „pénzt akart gyűjteni mindenképpen, hogy házat és földet vásárolhasson magának” – hányták évtizedekkel később a szemére. „Talajvesztése megingatja emberi tartását is: tekintély akar lenni… és elkezdődik iszákossága. […] De 1918-ban még van annyi politikai tekintélye, hogy Károlyi kormányában államtitkár lesz” – írja rosszmájúan Hegedüs. Földművesügyi posztot kapott Csizmadia, ott volt akkor is, amikor Károlyi kápolnai birtokán megkezdte földreformját. „Megvallom, jobban értek a kapáláshoz, mint az államtitkársághoz” – idézi őt a Budapesti Hirlap. De ahhoz is értett, hogy viszonylag ép bőrrel átevickéljen a kurzusváltások zűrzavarán. Politikai mozgásának, szerepvállalásainak megértését nehezíti, hogy 1990 után személye kívül esett a történészek érdeklődésén, így nagyrészt a vele szemben negatív értelemben elfogult, Kádár-kori forrásokra támaszkodhatunk.
Annyi biztos, hogy a Tanácsköztársaság alatt népbiztossá nevezték ki. Önéletrajzában, nemzetgyűlési felszólalásaiban állította: tudtán kívül történt ez, az újságból értesült új pozíciójáról. „Néhány nap múlva, mert a bolsevizmus ellen nyílt gyűléseken izgattam, a kormányzótanács rendeletére letartóztattak és a diktatúra bukásáig két detektív őrzött a lakásomon.” Egy interjúban Bizony magyar vagyok! című versét jelöli meg mint „Cserny úr viziteléseinek” egyik fő okát. 1919 augusztusában részt vett a szociáldemokrata párt újjászervezésében. Októberben egy ideig úgy tűnt, államtitkár lehet a Friedrich-kormányban, s jobboldali lapokban bizonygatta, hogy nemcsak költőként, de szocialistaként is Petőfi nyomában jár: szociális elhivatottsága nagyon is megfér a hazafias érzülettel.
Szakított az MSZDP-vel, amely szerinte nem tarthatott igényt a szocializmus kisajátítására, s pártot alapított, kiemelve: „a vezetők nem lehetnek mások, csak tetőtől-talpig magyarok”. Elutasította az osztályharcot és mindenfajta politikai erőszakot, földreformot, általános választójogot követelt. 1920-ban az orosházi körzetből nemzetgyűlési mandátumot nyert, karrierjének azonban betett, amikor Rassay Károly „szenzációs interpellációban” azzal vádolta meg, hogy Igazság című lapját a szociáldemokratákat bomlasztani igyekvő Huszár-kormány pénzéből indította el, Csizmadia válasza pedig kimerült annyiban, hogy „a magyar munkásságot nemcsak a moszkvai kormánynak van joga támogatni, hanem a budainak is”, és ő nem lesz elvből ellenzéki. Akár opportunizmust, akár valós ideológiai evolúciót látunk Csizmadia ténykedése mögött, annyi bizonyos, hogy régi lázadói imázsával nehezen voltak összeegyeztethetők a napvilágra kerülő tények.
1922-ben, amikor „utoljára állott fel a nemzetgyűlésen, már a bor dolgozott benne. Arca már puffatag volt, nagy, kerek homloka zsírosan fénylett […]. Széttúrt hajával, zsíros kurta szakállával nem volt már zsellérpróféta, csak egy vén paraszt. […] Nagyon el volt már lomposodva ekkor külsőben-belsőben, megvénült, szavalt, könnyezett, lassan a kór is kikezdte, kikopott már mindenhonnan, az elvtársak megvetették, a zsidók szidták, az urak csendesen más parasztjelöltet állítottak ellene, a lapok nem hozták verseit, a módosabb gazdák sem akartak tudni róla” – olvasható a Magyarság nekrológjában. Utolsó éveiben „emberi roncsként” vegetált, két szélütés érte, nyelvrákban szenvedett, 1929-ben, két héttel öngyilkossági kísérlete után halt meg. Az Ujság megjegyezte: „Egy házikó és két hold földecske maradt Csizmadia Sándor után. Nem sok; de Kiss József, Reviczky Gyula és Vajda János után még ennyi sem maradt.”
A szolnoki Kolozsi Sándor Magyarország legjelentősebb, körülbelül kétszázötven darabból álló diavetítő-gyűjteményének a tulajdonosa. A diavetítésnek ma reneszánsza van, hazánk pedig Európa utolsó országa, ahol még gyártanak diafilmet. Kolozsi számára most az a legnagyobb kihívás, hogy megfelelő múzeumi gazdát találjon a vitrinjeiben tárolt kincseknek.
A második világháború utolsó telén hazánk kettős megszállás alatt állt. Kell-e mondanunk, hogy a német–szovjet törésvonalat a sajtó is lekövette? A magyar történelemben talán sosem lehetett ennyire ellentétes híreket olvasni Szegeden és Sopronban. A valósághoz pedig akkor kerülünk legközelebb, ha az apróhirdetéseket böngésszük.
