Rippl-Rónai villa: az ihlet otthona
A Rippl-Rónai Emlékház és Látogatóközpont időkapszulaként őrzi a festő szellemét.
Szöveg: Meszleny Zita
Fotó: Hölvényi Kristóf
Azt, hogy egy vezető mit tett le az asztalra, inkább utólag tudja megítélni a külvilág, belül pedig rengeteg minden kavarog az emberben. Úgy érzem, a szüleim hatása az egyik kulcsa annak, hogy magam is megértsem, miért úgy irányítok, ahogy. Apám nagyon határozott egyéniség volt, édesanyám pedig egy végtelenül kedves úriasszony. Ezt a kettősséget hordozom, de vezetőként főleg az apámtól örökölt oldalam látszik. Az egészségügy és a felső vezetés férfiak által dominált közeg, ráadásul egy megyei centrumkórház élén háromezer-ötszáz emberért felelek. Ahhoz, hogy ezt bírjam, az elmúlt tíz évben tudatosan meg kellett keményítenem magamat, máshogy nem ment volna. Otthon azonban azt láttam, és a munkában is azt képviselem, hogy noha fontos a határozottság és a következetesség, mindenekelőtt embernek kell maradni.
Régen a gyógyításban éltem meg a nőies, gondoskodó énemet. Most inkább az láthatja, aki mélységében ismeri a munkámat, hiszen már évek óta nem praktizálok.
Nem, legalábbis nem direkt módon, de hiszem, hogy minden okkal történik, létezik predesztináció, és nem véletlenül kerültem oda, ahol vagyok. Apai ágról tősgyökeres ormánsági, református földműves, anyai oldalról határon túli, katolikus vasutascsalád hagyományait hozom. A szüleim Budapesten ismerkedtek meg, ahol közgazdásznak tanultak, aztán Pécsre költöztek, hogy a mecseki uránbányászati vállalatnál dolgozzanak; vezetők lettek. Szerencsés vagyok, hogy ilyen szerteágazó gyökereim vannak. Egy embert a genetikája határoz meg, illetve a közeg, ahol felnő. Rengeteg értéket hozok magammal a sejtjeimben és a neveltetésemből fakadóan is, ez pedig olyan stabilitást, erőt és szabadságot ad, hogy talán emiatt is mertem hallgatni arra a sugallatra, hogy orvosnak kell lennem.
Mindkettőben, szerintem nem zárják ki egymást. Hiszek abban, hogy folyamatosan kell tanulnom, és bátran jelen kell lennem a helyzetekben ahhoz, hogy fel tudjam ismerni a váratlanul adódó lehetőségeket, és élni is tudjak velük, de a végeredmény, ahova mindez vezet, nem a véletlenek műve.
Hiába volt otthon erős a közgazdászvonal, és teremtettek olyan miliőt a szüleim, ahol a zenétől kezdve az irodalmon át a történelemig mindenben elmélyedhettem, biztosan tudtam, hogy engem ez az irány vonz. Aztán a Pécsi Orvostudományi Egyetemen, majd belgyógyászatra szakosodva szerte az országban a magyar orvoslás nagyjaitól tanulhattam. Olyan karizmatikus szakemberek mellett lehettem, akik nemcsak oktattak, hanem tanítottak, lendületet, víziót, célokat adtak. Nélkülük ma nem lennék itt, nem lennék hiteles. Nekem még lehettek példaképeim, ami kiváltság. Ezt hiányolom alapvetően a mai képzésből.
Nagyon szerettem a hivatásomat, de ahogy telt az idő, utat talált bennem a szülői örökség. Nem az orvoslást akartam magam mögött hagyni, hanem rájöttem, hogy azt közgazdaságtannal és menedzsmentismeretekkel kiegészítve még többet tudok adni a szakmámnak. Ez a gondolat hajtott.
Ez sok-sok év megfeszített küzdelmének és tapasztalatának eredménye, ugyanis az egyik leghierarchizáltabb ágazat a miénk. Alulról kezdtem beosztott belgyógyászként Pécsett, majd lassanként a tanulás mellett feljebb és feljebb lépkedve orvosigazgató lettem. Ekkor adódott a lehetőség, hogy részt vegyek az ország nyolc póluskórháza közül az egyik, a kaposvári fejlesztésében és megszervezésében. Így kerültem ide.
„Jót s jól! Ebben áll a nagy titok” – Kazinczy mondása az egyik vezérelvem. Csakis minőségi munkára lehet törekedni mindig és mindenhol, ennek érdekében pedig nem szabad félni, amikor döntést kell hozni. A legrosszabb vezető az, aki hezitál, illetve az, aki hatalmi kérdést csinál a pozíciójából, hiszen az igazgatás alázat, áldozat és szolgálat, mint a szülőség. Nekem nem született utódom, de a kórházért, a kórházban dolgozókért úgy vállalok felelősséget, mint a gyermekeimért. És azt sem szabad elfelejteni, hogy a vezetés legalább annyira szól a csapatról, mint a vezetőről. Úgy működünk, mint egy zenekar. A munkatársaim hagyják, hogy karmesterként vezessem őket, és közben teszik a dolgukat, ebből pedig megszületik a harmónia. De nincs harmónia, ha nincs egység. Büszke vagyok minden munkatársamra, de különösen a nővérekre és a szakdolgozókra, talán ők értik ezt a legjobban. Az individualizmus korát éljük, a kórházban viszont a közért kell tennünk. Egyik misszióm ezért az, hogy közösséget építsek, a kórházon belül és kívül is.
„A belgyógyászathoz van szükség az egyik legátfogóbb, szintetizáló tudásra. Ezen a területen az orvosoknak teljes képük van a páciensekről, és sokirányú kapcsolatot tudnak fenntartani a társ- szakmákkal. Mivel döntően krónikus betegségeket kezelnek, kevesebb a sikerélmény, de kórképek helyett történetekkel dolgozhatnak, és a megelőzéstől kezdve a gyógyításon át az utánkövetésig kísérhetik a beteget. Nehéz, de az egyik legszebb szakterület” – magyarázza az igazgató, miért a belgyógyászatot választotta egykor
Vallom: nem igaz, hogy az egészségügy romokban hever. Vannak strukturális, finanszírozási, ellátási gondok, küzdelmek, nem vagyunk elegen, de akik itt vannak velünk, azok jó szakemberek, akik nem ölbe tett kézzel várják, hogy a beteg belépjen a kórház ajtaján. 2008 óta tudatosan megyünk ki munkatársaimmal az intézményből, edukációs és szűrő-egészségmegőrző programokat, rendezvényeket szervezünk megyeszerte pedagógusoknak, diákoknak, családoknak, egyházi közösségeknek; elsődleges célunk a prevenció hangsúlyozása és az egészséges életre nevelés.
Magyarországon sajnos még mindig inkább gyógyítunk, sőt sokszor megkésve gyógyítunk, mintsem megelőzünk. Mi saját komplex szűrő- és életmódprogramokat, szűrőbuszos vizsgálatokat és egyéb kampányszűréseket is szervezünk a megyében, de még most sem megfelelő a részvétel ezeken, mi pedig nem tudjuk időben kezelni, aki egyáltalán nem figyel az egészségére, és nem tesz semmit érte. Ezen csakis korán kezdett neveléssel és folyamatos kommunikációval lehet változtatni, valódi sikert pedig csak közösen, az egyénekkel, a családokkal és az iskolákkal együtt érhetünk el.
A Rippl-Rónai Emlékház és Látogatóközpont időkapszulaként őrzi a festő szellemét.
Hogyan lett Kaposvár Somogy megye központja? Kik és milyen történelmi események formálták a települést, alakították ki mai arcát?
Ambrus Lajos íróval Egyházashetyén, egy háromszáz éves házban beszélgettünk elsüllyedt gyerekkorról, Hamvas Béláról, a természethez való visszatalálás igényéről és fontosságáról.
Szürke téli napokon jólesik olyan helyre ellátogatni, amely megmelengeti az ember lelkét. Hol találunk ilyet Kaposváron és környékén? A helyiek válaszolnak.
Azokra irányítjuk a reflektorfényt, akik évtizedek óta a takarásból járulnak hozzá a Kaposvári Színház sikeréhez.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
