Menü
Szöveg: Ferenczi-Bónis Orsolya
Fotó: Hölvényi Kristóf
A májusban megnyitott Erdély épületegyüttes a szentendrei skanzen történetének legnagyobb vállalkozása. Az eredeti tárgyakkal aprólékosan berendezett falusi és városi épületek nemcsak látványukkal és hangulatukkal idézik meg hűen a 20. századi Erdélyt, de egyéni történeteken, sorsokon keresztül az időszak történelmét és társadalmi változásait is megjelenítik. A kiállítás koncepciójáról és küldetéséről Cseri Miklós főigazgatóval beszélgettünk.
Másfél évtizede jártam először a Szabadtéri Néprajzi Múzeumban, és azóta nem telhet el úgy tavasz és ősz, hogy legalább egyszer ne keressem fel. Kis korukban a lányaim órákat töltöttek a népi játszóházban, majd önfeledten vetették bele magukat a falusi mosásba. A skanzenben ugyanis élővé varázsolják a hagyományt, az „itt élők” szívesen ismertetik meg a látogatókkal a népi életmód részleteit. A tágas, zöld mezők mentén kanyargó utakat bebarangolva minden alkalommal csodákat fedezhettünk fel: a mézeskalácssütés, a gyógyteakészítés vagy éppen a szövés-fonás titkait bemutató lakóházakat és műhelyeket, interaktív játékos pihenőket, kiállításokat rejtő magtárat, tanyát udvarán rackával, mangalicával és pulival. Jó ideje izgatottan vártuk, hogy az Erdély épületegyüttes is kitárja kapuit, és az elsők között indultunk útnak, hogy bejárjuk az új tájegységet.
Szentendrét magunk mögött hagyva a kora nyári napsütésben autózunk a Sztaravodai úton, mikor a távolban felragyog az unitárius templom hófehér épülete. Az út bal oldalán fekvő, májusban átadott Erdély épületegyüttes tizenöt hektárral egészíti ki a többi tájegységet bemutató, az út jobb oldalán elterülő, hatvanhektáros területet. A határainkon túli magyarság népi építészetének és életmódjának bemutatására már huszonöt évvel ezelőtt megfogalmazódott az igény. „A múzeum alapításának pillanatában meg kellett volna fogalmazódnia, de a kommunista rendszer időszakában a skanzen mint nemzeti gyűjtemény csak a trianoni Magyarország területén való gyűjtési jogot kapta meg – meséli Cseri Miklós főigazgató. – Sorozatos kérésünkre 1998-ban Hámori József kulturális miniszter adta meg a lehetőséget, hogy az egész magyar nyelvterületen, mind a Kárpát-medencében, mind a diaszpóramagyarság körében gyűjtsünk. 1999-ben Tusnádfürdőn rendeztünk egy nagy konferenciát Erdély népi építészetéről, és ahogy a sikeres rendezvény eufóriájában éjszaka utaztunk haza a kollégáimmal a Kolozsvárról Budapestre tartó expresszen, kimondtuk, hogy meg kell építenünk az Erdély tájegységet.”
SZÁZHÁROMEZER NÉGYZETKILOMÉTER TIZENÖT HEKTÁRON
Szimbolikus jelentőséggel bír, hogy az új épületegyütteshez egy határátkelőn keresztül juthatunk el, a Román Szocialista Köztársaság hetvenes éveit megidéző jelenetben a román határőr ellenőrzi is az iratainkat. A főút alatt átvezető alagúton, majd az Erdély kapuja térinstalláción keresztül folytatjuk utunkat, hogy egy hangulatos kisvárosi téren bukkanjunk elő. Az első kiállítási egység nemcsak az erdélyi falvak, de a székelyföldi kisvárosok polgárosodó lakóinak életébe is bepillantást enged. A hangulat rögtön magával ragad: viseletbe öltözött fiatalasszony hívogat, hogy tartsunk vele a székelykeresztúri patikába, ahol Gabriella kisasszony, a gyógyszerész segédje tart arcápolási bemutatót korabeli alapanyagok felhasználásával. A flashmobszerű jelenet csak egyike azon életképeknek, amelyeket a folyamatosan jelen lévő színjátszók adnak elő, szó szerint élettel töltve meg a tereket, időutazásra hívva a látogatókat a kor mindennapjaiba. A patika után a kapcsolótáblás telefonközponttal, csőpostával és kurblis telefonnal felszerelt székelyudvarhelyi postahivatalba térünk be. A gyerekek itt kipróbálhatják a morzejátékot, és egy újabb jelenetet is láthatunk. A postamestert a történelem súlyos választásra kényszeríti: esküdjön fel az új hatalomra, vagy veszítse el az állását és vele az egzisztenciáját? A Kós Károly tervezte sepsiszentgyörgyi ügyvédlakás másolatát végigjárva Bartók Béla zenéjét halljuk. A házat építtető ügyvéd testvérpár, a Keresztes fivérek segítettek a megbetegedett zeneszerzőnek, aki hálából koncertet adott a városnak. A téren átvágva betérünk még a kézdivásárhelyi örmény divatáru-kereskedésbe és Hirsch Mór nyomdájába, majd a marosvásárhelyi Korzó kávéház és a patika közötti utcán keresztül az erdélyi falut megjelenítő – szászújfalusi, hosszúfalusi, balavásári, csíkszentsimoni és homoródalmási – portákhoz indulunk. Itt áll az iskola és a kultúrház mellett az unitárius templom is. Fényinstallációja mintegy vízzel árasztja el belső terét a Ceaușescu-diktatúra falurombolására emlékeztetve.
A városi és falusi épületek eredeti bútorokkal, tárgyakkal a legapróbb részletekig rekonstruált helyiségei hűen mutatják be a múlt évszázad Erdélyének életmódját, s az enteriőrökön keresztül kirajzolódó egyéni történetek, valódi sorsok magukkal ragadnak. Az újraalkotott belső terek mellett minden épületben kiállítás is fogad, szobáról szobára mélyedhetünk el a témákban. Erdély etnikai, vallási, kulturális, életmódbeli, földrajzi tekintetben egyaránt színes terület, az épületek pedig rendkívül izgalmasan adják vissza ezt a változatosságot. „A kiállítással nem a hagyományos értelemben vett Erdélyt mutatjuk be, hanem azt a százháromezer négyzetkilométert, amit most a közbeszéd annak hív, amibe beletartozik a Király-hágón túli területen kívül a Partium, a Bánság és Moldva is” – avat be a főigazgató a kiállítás koncepciójába. A tájegység azt mutatja be, hogy a kisebbségi létbe szorult nemzettest milyen módon élte életét, milyen hatások érték, mi segítette elő, hogy megtarthassa identitását, nyelvét és vallását, és milyen tényezők dolgoztak ez ellen.
Az erdélyi mindennapokat a faluval szimbiózisban élő kisváros életmódja és kultúrája határozta meg, ezért esett a választás olyan funkciókkal bíró városi építményekre, amelyeket az erdélyi falusi ember is használhatott. Két és fél évtized intenzív kutató- és terepmunkája során a néprajzosokból, történészekből és építészekből álló csapat több száz épület felmérését, rajzát, fénykép-dokumentációját készítette el, majd választotta ki a jellegzetességek és a bemutatni kívánt kulturális jelenségek alapján azokat, amelyeket most láthatunk a kiállításon.
ÉLMÉNYNYÚJTÁS ÉS ÉRTÉKMENTÉS
A szabadtéri múzeum gyakorlatára az áttelepített épületek jellemzők, de korábban is előfordult, hogy egy építményt hiteles másolatként készítettek el, hogy az eredeti elbontásával ne szegényítsék az adott közösséget – ez a nemzetközi skanzenológiában bevett gyakorlat, hiszen a legmagasabb szintű örökségvédelem és értékvédelem a helyszínen, a helyi közösségben való megőrzés. Erdély esetében hiteles másolatban készültek a kisvárosi építmények. „Az erdélyi építész, műemlékes kollégák meg is állapították, olyan jól sikerült a rekonstrukció, hogy ezek »eredetibb« épületek, mint az ottaniak, mert azokat olyan sokszor és sokféle módon alakították át, hogy már rájuk sem lehet ismerni – jegyzi meg Cseri Miklós. – Mi felkutattuk a legelső tervrajzokat, építési engedélyeket, épületfelmérést, -szkennelést végeztünk, így tudtuk szavatolni a rekonstrukció hitelességét.”
Az Erdély tájegység kiemelt célja az értékmentés, közel száz lebontásra ítélt eredeti épület még várja, hogy felépítsék, ezeket a helyi örökségvédelem, határrendészet engedélyével szállították Magyarországra. Az eredeti berendezési tárgyak beszerzése is óriási erőfeszítést igényelt, az elmúlt huszonöt évben ötvenezer Erdélyhez kapcsolódó tárgyat gyűjtöttek össze. „Részben a korábbi skanzenmetodológia szerint igyekeztünk az épületből, a családtól vagy az adott településről hozni a tárgyakat, ez a falusi tárgyak esetében elég jól sikerült” – mondja a főigazgató. A régi polgári enteriőröket azonban szinte lehetetlen volt megszerezni, mivel a családok sok esetben már kihaltak vagy máshova települtek. A 19. század végére, a 20. század elejére viszont már jellemző volt, hogy a székely kisvárosi családok is katalógusból rendeltek ónémet tálalót, biedermeier ülőgarnitúrát vagy éppen egy szecessziós elemet a bécsi, a párizsi, a prágai, a debreceni, a miskolci vagy a budapesti bútorgyárak egyikéből. Ezekre pedig rá lehet bukkanni a műtárgypiacon. „Konkrét adataink voltak arról, hogy egy-egy ilyen polgári enteriőr hogyan nézett ki, és sokat segített az is, hogy felkutattuk a leszármazottakat, és a tőlük kapott régi fotók révén vagy szóbeli közléseken keresztül megtudhattuk, milyen volt a nagyanyjuknál, dédanyjuknál a berendezés.”
Az Erdély tájegység huszonegyedik századi kiállításként interaktív lehetőségekkel, látványelemekkel, digitális eszközökkel, modern interpretációs módszerekkel ragadja meg a látogatók figyelmét. A skanzenben kulcsfontosságúnak tartják, hogy iskolás csoportokat is fogadjanak, folyamatban van a Lázár Ervin-programban az Erdély-csomag létrehozása múzeumpedagógiai programokkal, foglalkozásokkal és élményekkel
HITELES ÉS ÁTFOGÓ KÉPET KAPNI AZ „ERDÉLY-ÜGYRŐL”
A tárgyak fotózása, leltározása, digitalizálása, restaurálása fontos része volt a projektnek. „Rendszeresen előfordult, hogy kinéztem az irodám ablakán, és láttam, hogy három-négy kamion áll sorban, és rakják ki belőlük az összegyűjtött tárgyakat, épületelemeket” – idézi fel a főigazgató. Mindez hatalmas logisztikai feladatot jelentett, hiszen hat-nyolcszáz kilométerről kellett őket elhozni. „Sok segítséget kaptunk az erdélyi kollégáktól, az örökségvédelmi szakemberektől és a partnermúzeumoktól – hangsúlyozza Cseri Miklós. – Reményeink szerint a kormány támogatásával folytathatjuk a munkát, és 2025–2026-ra elkészül a falu második üteme több mint száznegyven épülettel és bennük ötvenezer tárggyal.”
Az új tájegység nemcsak azért fontos, mert Erdély épített, tárgyi és szellemi örökségének bemutatásával szakmailag teljesebbé válik a szentendrei skanzen, hanem mert korszerű múzeumként a gyönyörködtetés és szórakoztatás mellett feladatának tekinti, hogy szerepet vállaljon a társadalmi problémák kibeszélésében, a traumák feldolgozásában is. Az „Erdély-ügy” megítélése pedig szélsőséges palettán mozog: egyik oldalon az ájulásszerű áhítattal és a romantikus szemlélettel, a másikon pedig a románozással. „Végeztünk egy országos közvélemény-kutatást, több mint tizenötezer embert kérdeztünk meg, hogy mit tud Erdélyről. Az eredmény sokkolt, csüggesztő, hogy mennyire nincsenek tisztában az emberek sem az értékekkel, sem a területekkel” – hangsúlyozza Cseri Miklós. Beszédes, hogy a megnyitó után a főigazgatónak küldött üzenetekben a szakterületi kollégák azt emelték ki, hogy tisztelik a bátorságát, amiért ehhez a témához nyúlt, egyúttal elismerték, milyen jól sikerült megtalálni az egészséges arányokat. „Kiemelt feladatnak érzem, hogy a hozzánk látogatókat segítsük elmélyedni Trianon, Erdély és a határon túli magyarság történetében, és hiteles, átfogó képet adjunk róla – már csak azért is, nehogy még egyszer előfordulhasson olyan, mint a 2004. december 5-ei népszavazás, amit a nem Magyarország területén élő nemzettársaink a mai napig nem tudtak elfeledni.”
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
