Szarvas József: Ne reménykedjetek, én nem gyüttment vagyok, hanem gyütt!
Rövid hétvégi kikapcsolódást keresett, életre szóló elköteleződést és a valahová tartozás csodás érzését találta meg helyette.
Menü
Szöveg: Meszleny Zita
Fotó: Földházi Árpád
Mintha arra jött volna létre, hogy az ember ki tudja adni a fájdalmat, bírja ki a nehézséget, és minden mellett képes legyen jól érezni magát – mondják a balkáni zenéről a mohácsi Poklade zenekar tagjai. S ahogy az együttes hét tagjával beszélgetünk, rájövünk, a formáció is tulajdonképpen ugyanerről szól. Hogy legyen egy váll, amin sírni lehet, egy kéz, ami utánad nyúl, és egy kar, amibe kapaszkodva éjszakákon át tarthat a tánc.
Az esélytelenek nyugalmával hívtuk fel Bóka Balázs Andort, a Poklade tamburabrácsását, van-e bármi lehetőség arra, hogy a közeljövőben a zenekar tagjait egy helyen, egy időben diktafonvégre kapjuk. Sok a fellépés, mindenki el van havazva, máshol élnek már, rengeteg a munka, meg hát a család – soroltuk magunkban az okokat, amelyek valószínűleg meg fogják hiúsítani a tervünket. A zenész azonban váratlan könnyedséggel bólintott rá a kérésre. Egy héttel később, mikor a Poklade hét tagjából öttel üljük körbe az asztalt a mohácsi KultúrKikötőben, hangot is adunk meglepettségünknek.
„Bár nekünk sem könnyű manapság így összegyűlni, azért tudjuk megtenni, mert a zenekar száz százalékban mohácsi. Sőt, Balázs kivételével, aki most már Pécsen él, vagy el sem mentünk innen, vagy ha egy időre mégis, mostanra visszajöttünk” – magyarázza Pávkovics István basszprímtamburás. Róka Roland prímtamburás ki is fejti, miért: „Jó volt az egyetemi legényéveket nagyobb városokban megélni, de amikor komolyabban belegondoltunk, hol szeretnénk eltölteni az életünk következő szakaszát, Mohács mellett tettük le a voksunkat. A barátok, a család közelségét, a környezetet, a hangulatot, ami itt van, nehéz felülmúlni.” „Bár sok minden van, ami időszakosan elszólíthatja az embert, mindenki ösztönösen arrafelé tart, amerre a szíve húzza, az meg oda húz, ahol először megdobbant” – vallja Bischof Dávid tamburabőgős. Balázs hozzáteszi: „Innen tényleg nem nagyon mennek el önszántukból a fiatalok. Ráadásul azokban is, akik csak először járnak itt, szintén sokszor megfogalmazódik a gondolat, hogy itt bizony el tudnák képzelni az életüket. Mohács bevonzza és itt tartja az embereket.”
Hogy mi adja a város szinte mágneses erejét? „Olyan sokszínű, fiatalos kulturális, közösségi élet van itt, ami ritka a hazai kisvárosokban. Mohács éppen jó méretű. Elég nagy ahhoz, hogy legyen színház, mozi, étterem, kávézó, viszont nem beláthatatlan. Minden elérhető gyalog vagy biciklivel. Valahogy az emberek is közel vannak egymáshoz. Ez közösségképző szempontból különösen fontos” – fejtegeti Andrics Attila basszprímtamburás.
A fiúk tapasztalata szerint Budapesten például akkora a merítés folklórprogramokból is, hogy vagy „elaprózódik” az ember, vagy az információs zajban elkerüli az esemény híre, esetleg a bőség bénító zavarának esik áldozatul, és végül sehova nem indul el. „Viszont egy ekkora városban ha van valami értelmes program, arról mindenki tud, és meg is jelenik. A táncházakban száz fiatal fogja egymás kezét” – mondja Balázs.
„– Dobar dan! – Dobar dan!”
Szól a lelkes köszöntés, ahogy nyílik az ajtó, és Balog Tamás „Cérna”, a zenekar tamburaprímása kíséretével belép rajta Cselinácz Marko, a Poklade harmonikása. Mikor mindenki újra elhelyezkedik, nem tudunk nem rákérdezni az imént hallott horvát üdvözlésre. „Alapvetően magyarul beszélünk egymással, de való igaz, hogy Mohácsot meghatározza a délszláv, sokác kultúra, melynek nyelve a horváthoz hasonlít leginkább. Az itt élőknek mind erős nemzetiségi identitásuk van, legyenek sokácok, svábok, romák vagy magyarok” – magyarázza Cérna.
Azt, hogy mennyire erős az identitás, bizonyítja, hogy mikor a saját gyökereik felől kérdezzük a tagokat, ők készek lennének a teljes családfájukat elmondani. Attila apai felmenői több száz évre visszamenően bizonyíthatóan mohácsi sokácok. Az ő szép-, ük-, déd- és nagyszülei is azok voltak, még édesapja anyanyelve is a sokác volt. Az óvodában tanult meg magyarul. Anyai ágról viszont sváb. Dávid nagyszülei csak svábul beszéltek. „Otthon a szüleimmel sokszor mi is németül szóltunk egymáshoz” – mondja. „Anyai ágon az én felmenőim között is megvan a délszláv vonal. Ükmamám és dédmamám is beszélt sokacul, de sajnos mára nem maradt meg a hagyománya. Én csak zenélni szerettem volna, és a busójárás miatt nagyon szerettem a tamburazenét. Nálam ez volt a kapu a sokac kultúrához. Elképzelhető, hogy ha nem Mohácson növök fel, a származásom e részének ma nem sok jelentősége lenne az életemben” – gondolkodik el Balázs. Marko helyesel: „Engem is a zene vezetett vissza ebbe a világba. Apukám sokac, de mivel elváltak a szüleim, ez egyáltalán nem volt az identitásom része. Engem abszolút a zene fogott meg, az hozta magával, hogy érteni is akartam, amit játszom. A vér valahogy visszaterelt a gyökerekhez.” „Nekem is egyértelműen a tamburazene volt meghatározó – kapcsolódik az előtte szólóhoz Roland. – Sokac őseim is vannak, de a busójárás indított el ezen az úton.” A prímtamburás az élmények hatására el is kezdett horvátul tanulni. És nem ő az egyetlen. A zenekarból szinte mindenki vett horvátórákat. A legmesszebbre Attila jutott, ő önszorgalomból nyelvvizsgát is tett. István hozzá hasonlóan félig sváb, félig sokác. Az énekesnő, Gráf Vivien is sváb lány, ennek ellenére úgy énekli a balkáni nótákat, mintha az anyanyelvén szólalna meg. A roma származású Cérna családjában is mindig meghatározó volt a tánc és a zene. „Szerintem a generációnkra jellemző, hogy fiatal felnőttként elkezd érdeklődni a múltja iránt, kapaszkodókat keres, így ami az idősek köréből kikopott, szép lassan a mi életünkbe kúszik vissza” – mondja Dávid.
Minden nemzetiség, amely meghatározza a várost, szerepelteti magát a csapatban. A Poklade olyan, mint Mohács kicsiben, állapítjuk meg. „És ettől mind csak többek leszünk, ugyanúgy, ahogy Mohács” – toldja meg Balázs.
Mint mesélik, a településen a nemzetiségeknek és vallásoknak egykor külön negyedeik voltak. Ez strukturálta a helységet, de kulturálisan, illetve a kapcsolatok szintjén megvolt az átjárás, amit a városiasodás csak felerősített. „Az én ükmamám az egyik sarkon magyarul, a másikon svábul, a harmadikon sokacul beszélt” – meséli Balázs. Ez a keveredés pedig a zenében is megfigyelhető. A tamburazenekarokban a romák és sokácok mindig együtt zenéltek. Ahogy Dávid összegzi: „Mohács egyfajta olvasztótégely volt, ami közelebb hozta, nem széthúzta az embereket, és ez máig jellemző.
„Itt ritka módon egyszerre van jelen az elfogadás és az identitásra való büszkeség.”
Ez a kulturális és közösségi többlet jórészt annak köszönhető, hogy a busójárás élő népszokásként megmaradt, és az egész város kötődik hozzá, nem csak a sokácok. Ez olyan közös pont, ami egész évben összetartja az ittenieket. „Itt tényleg a busójárás az év csúcspontja. Van, aki a kedd esti máglyagyújtás után már elkezd visszaszámolni, hogy hányat kell még aludni a következő farsangig. Sokan valódi fanatikusok” – magyarázza István.
A busójárás és a pezsgő kulturális-nemzetiségi élet ráadásul oda-vissza ható folyamat. Azért olyan a mohácsi farsang, amilyen, mert a helyiek valóban élik a hagyományaikat. De azért is tudják ennyire őrizni, továbbadni a szokásaikat, mert van egy esemény, amely motiválja őket, amely miatt érdemes összegyűlni, kivasalni a népviseletet, feleleveníteni a dalokat, amiben nagyon megfoghatóan testet ölt a kultúra. Roland szerint részben emiatt is szeretnek itt élni az emberek: „Van valami olyan közös ügy, ami mentén össze lehet kapaszkodni a mindennapokban is.”
13 kocsmában 13 tamburazenekar
A busójárás elvezet minket a tamburazenéhez, hiszen annak pengő hangja nélkül elképzelhetetlen a farsangolás. Úgy tartják, Mohács a tambura fellegvára. Ebben pedig nincs semmi túlzás. „A hegedű az egyik legnépszerűbb hangszer a világon, az itteni zeneiskolában a hegedűtanárnak még sincs meg a teljes állása. A tamburaórára viszont hosszú a várólista” – hoz szemléletes példát István, aki maga is zenetanár.
Abban, hogy ez így alakult, Versendi Kovács Józsefnek hatalmas szerepe volt. Ő megmutatta, hogy néha elég egyetlen ember, aki, mint egy révész, átment valami fontosat a múltból. Nélküle, hiába a hagyomány, tán még Mohácson is elhallgattak volna a tamburák. „Józsi bácsi önkéntes alapon, színtiszta hivatás- és felelősségtudatból elhatározta, hogy tamburazenét fog oktatni a cigány fiatalságnak, hogy ezzel rendszert vigyen az életükbe, és értékes tudást adjon a kezükbe. Kezdetben elég sokan jártak a tamburaiskolájába, de a roma gyerekek többsége idővel lemorzsolódott, kivéve például a prímásunkat, Cérnát. Ekkor Józsi bácsi úgy döntött, megnyitja a tanulás lehetőségét a többi gyerek előtt is. Ezután rengeteg fiatal kezdett el tamburázni, köztük mi is” – emlékszik vissza István.
„Budapesten a délszláv dallamok fanatikusai egy szubkultúrát képviselnek. A maroknyi csoportnak ez egyfajta hóbort. Mindenki ismer mindenkit. Mohácson viszont senki nem fordul meg egy autó után, amelyből délszláv zene szól. Ez itt annyira a mindennapok része, hogy fel sem tűnik. Egykor tizenhárom kocsmában tizenhárom tamburazenekar játszott Mohácson. Klasszikus értelemben vett kocsmából már csak egy-kettő akad, az együttesek száma viszont szépen nő. Már utánunk is kinevelődött két nemzedék a tamburaiskolából, ők is zenekart alapítottak, méghozzá nem is akármilyeneket” – mondja lelkesen Balázs.
A gyerekek körében sikk, ha valaki tamburán játszik. A fiatalok látják, hogy a felettük járók vagy az osztálytársak tamburáznak, együttest alapítanak, összejárnak, próbálnak, koncerteznek, és ezt a példát akarják követni. Organikusan tért vissza a fiatalsághoz a népzene.
Mutatkozzatok be egymásnak!
Erre a Poklade születése a legjobb példa. István már tamburázott, mikor a gimnáziumi osztálytársa, Roland az egyik szünetben odavitte hozzá az mp3-lejátszóját az iskolaudvaron. „Ismered ezt a zenét?” – nyújtotta oda neki a fülhallgatóját. „Persze, hogy ismerem, én ilyet játszom” – felelte a barátja. „Dehogy játszol te ilyet!” – hitetlenkedett az akkor már a tamburazene bűvkörében élő Roland. István erre elvitte őt és a szintén kíváncsivá váló osztálytársukat, Attilát Józsi bácsihoz. Onnantól már hárman jártak zenélni. „Aztán Dávid is látta, hogy szünetekben mindig erről beszélgetünk, és nem akart kimaradni. Mivel bőgős nem volt még közöttünk, ő azon kezdett el tanulni” – magyarázza Attila. Így bővült tagról tagra a tamburások köre.
„Én az utolsók között, már a gimnázium vége felé csatlakoztam – eleveníti fel Balázs. – Csak zenélni akartam, ezért tizenhét éves koromban elmentem a tamburaiskolába. Megkérdeztem, milyen hangszerből van a legkevesebb, és mikor megtudtam, hogy brácsból, azt választottam magamnak. Józsi bácsi pedig az első órán a kezembe adott egy hangszert, hogy »tessék, fiam, ez itt a brács, mutatkozzatok be egymásnak!.”
A fiúk kezdetben mesterük irányításával Mohácsi Tamburaiskola Növendékei néven jártak zenélni. Aztán fellépésről fellépésre egyre egyértelműbb lett, ki veszi komolyan a szereplést, és ki maradozik el. Végül épp egy zenekarra való srác maradt. Belőlük született 2010-ben, az érettségi környékén a Poklade. A szó átváltozást jelent, ez a busójárás eredeti sokác elnevezése, amely kultúrkör összekötötte egymással a fiúkat. „Emlékszem, az érettségire kapott pénzemből vettem meg a hangszeremet és egy pecabotot; le sem tagadhatnám, hogy mohácsi vagyok” – nevet Balázs.
Marko az alapítás után egy évvel lett pokladés. „Hatévesen hallottam először harmonikaszót. Már akkor nagyon tetszett a hangja, mégsem akarták a kezembe adni, mert látássérült vagyok, és azt gondolták, túl bonyolult nekem – mondja mosolyogva. – De addig kötöttem az ebet a karóhoz, hogy végül előkerítettek egy szétesett harmonikaszerű akármit, amin negyven perc múlva már dalokat szólaltattam meg. Mindenki furcsállta a dolgot, és végül ifjabb Peti Kovács István „Cini”, az egyetlen ember, aki esélyt adott nekem, elkezdett tanítani. Meglepő gyorsasággal haladtunk, de azon, hogy ezzel komolyabban foglalkoznom kellene, akkor gondolkodtam el, mikor tizenöt évesen egy országos versenyen nemcsak a korosztályomban győztem, de a fiatal felnőttek csoportjában is második lettem.” Ekkor rögzített egy hanganyagot, amely eljutott a zenekarhoz. A tagok rögtön felkeresték a harmonikást, és a következő próbán már velük játszott.
A hangszereket azóta is ugyanazok szólaltatják meg, és szóba sem kerül, hogy változtassanak. Mint mondják, szerencséjük, hogy épp akkor futott fel a zenekar, amikor a gimnáziumi együttesek a válságukat szokták élni, így nem volt idejük széthullani.
„Fiatalok voltunk, éltük az életünket, kerestük önmagunkat. Ez másfelé is vihetett volna minket, de a barátságnak és a zenének akkora ereje volt, hogy péntekenként amint lehetett, Mohács felé vettük az irányt. Hazaestünk, és indultunk fellépni. Őrült tempó volt, bejártuk az országot, sőt a Balkánt is, de imádtuk” – emlékszik vissza István. Aztán velük együtt felnőtt a zenekar is, átalakult a működés, de az sosem jelentett gondot, hogy a Poklade fennmaradása mindenkinek prioritás legyen az életében. „Ez talán amiatt is van, hogy Markón kívül, aki csak a zenélésből él, mindenkinek van civil állása. Így a zenében nem kellett kompromisszumot kötnünk. Nem a piac határozta meg, merre megyünk, hanem azt csináltuk, amit szerettünk, a saját stílusunk szerint” – magyarázza Balázs. „Sőt, az elején a próbákat jobban élveztük, mint a fellépéseket. Halászléért cserébe is eljártunk zenélni” – nevet Attila. István így folytatja: „A zenénk a kultúrához való kötődés alkotói megnyilvánulása. Az, hogy a közönség igénye és a mi indíttatásunk találkozott, csak örömteli plusz. Nem is gondoltuk volna, hogy a Szigettől kezdve a legtöbb nagy fesztiválon megfordulhatunk, lemezeket adunk ki. Ez már több, mint amit reméltünk.” Ehhez persze nagyban hozzájárult, hogy időközben Gráf Vivien állandó énekesként csatlakozott, rendkívüli módon színesítve az amúgy sem szürke balkáni hangzásvilágot. „Vivi nagyon együtt él a zenénkkel, és a közönség is megőrül, amikor a színpadon kiengedi a hangját” – mondja Cérna.
Nem más nép zenéje
Mikor arról faggatjuk őket, hogyan tudják hitelesen visszaadni egy másik nép zenéjét, szinte nem is értik a kérdést. „Mi nem azt érezzük, hogy egy más nép zenéjét játsszuk – szögezi le Balázs. – Mi tényleg ebben nőttünk fel. A helyi zenekarok a sokác mellett ugyanúgy játszották a szerb zenéket is, mint a cigányt vagy a magyart. Ahogy a Dunán hajóztak fel a szláv népek, keveredett a nyelv, adták-vették a hangszereket, a kazettákat. A kikötőket betöltötte a zeneszó. Ez az oda-vissza hatás természetes folyamat volt. Ezekre a dalokra ugyanúgy táncoltak vagy sírtak a mohácsiak, mint a horvátok vagy épp a szerbek.”
Abban, hogy a dallamok még inkább beléjük vésődtek, szerepe volt a Zora Táncegyüttesnek is, melynek balkáni turnéit éveken át a Poklade kísérte Boszniától Macedóniáig. „Olyan helyekre jutottunk el, ami az identitásunk megerősítése és a repertoárunk bővítése szempontjából is meghatározó volt. Ha például a macedóniai Ohridban hallottunk egy jó dalt a kocsmában, megtanultuk és hazahoztuk, olyan volt, mint egyfajta modern kori népdalgyűjtés. Azt pedig, hogy valóban hitelesen csináljuk, amit csinálunk, a helyiek is igazolták. Volt, hogy Macedóniában épp nem volt dolgunk, így a hotel bárjában zenélgettünk, a betérők pedig egymás között találgatták, vajon bolgárok vagyunk vagy szerbek. Mikor megtudták, hogy magyarok, el sem akarták hinni” – büszkélkedik Marko.
Kulcs a belső világhoz
Érteni értik és érezni is érzik tehát a zenét. De mégis milyen néplélek mutatkozik meg a hangsorok között? „Ezek érzelmes, sírva vigadós dalok. Sokszor előfordult, hogy felnőtt férfiak sírták el magukat előttünk. Ez a zene olyan belső, elzárt világokat nyit ki az emberekben, amelyekről nem is tudnak, vagy ahová csak ritkán van bejárásuk” – ad választ Balázs. István folytatja: „A balkáni zene valahogy erre is van talán kihegyezve. Azon a térségen azért sokszor átsöpört a történelem. Volt mit elfelejteni, volt min túllendülni, sokszor kellett csak azért is felállni. Valószínűleg ezért is lett a zenéjük ilyen zsigeri, érzelmes, búfelejtő, életigenlő. Egyfajta terápia. Mintha arra jött volna létre, hogy az ember ki tudja adni a fájdalmat, bírja ki a nehézséget, és tudja minden mellett jól érezni magát.”
Hogy ezt pontosan hogy is értik, rögtön egyértelművé válik, mikor a tagok megmutatnak néhány számot a készülő új lemezükről. „Most is a balkáni kocsmahangulatot idéztük meg, de többet kísérleteztünk, mint eddig – kommentálja a hallottakat István. – Kicsit átformáltuk, továbbgondoltuk, pokladésra hangoltuk a dalokat, Balázs az egyik macedón népdalhoz egy magyar versszakot is írt, de arra mindig figyeltünk, hogy az autentikusság érzése ne sérüljön. Reméljük, a közönség is annyira fogja szeretni, mint amennyire mi élveztük. De nekünk itt is a folyamat volt a lényeg. Hogy a közös munka összerántsa a csapatot, és újra tudatosítsuk, miért is csináljuk ezt az egészet.”
Nem hagyjuk a levegőben lógni az utolsó mondatot, zárásként rákérdezünk, ki mit felel a miértre. Rögtön záporoznak a válaszok. „Nem tudnám elképzelni az életemet a zenekar nélkül. Annyira meghatározó a szerepe, hogy az egyetemre jelentkezéskor, a pályaválasztáskor, a belföldi kontra külföldi munkavállalás kérdésének felvetődésekor is döntő szempont volt. Olyan egyedülálló, amit ad, úgy kikapcsol a közös zenélés, hogy azt nehéz szavakba önteni. Szükségem van erre a flow-ra, amit máshol nem kaphatnék meg” – fejtegeti Dávid. „Az egyik legbiztosabb igazodási pont az életemben” – összegez Cérna. Roland pedig folytatja: „Az egymás iránti szeretet és a kitartás eredménye, amiből rengeteg minden fakad. Átszövi a mindennapjaimat, a kapcsolataimat, a döntéseimet. Az a jelenet az mp3-lejátszóval az iskolaudvarban tényleg megváltoztatta az életemet.” „Én ameddig élek, zenélni fogok, a zene pedig egyenlő a Pokladéval” – érkezik a tömör, de kifejező összefoglalás Istvántól. Marko röviden elgondolkodik, majd így szól: „Nem igazán szeretek beszélni, inkább a zenével fejezem ki magam, és úgy jobban is megy. De azt tudom mondani, hogy azért maradok benne ebben a történetben, jöjjön bármi, mert a Poklade volt az első együttes, ahol esélyt kaptam, hogy zenekarban játszhassak. Gyakran leírnak, azt gondolják, hogy nem tudok hangszeren játszani, kottát olvasni, közösségben létezni, mert látássérült vagyok. A Poklade máshogy állt hozzám. Hittek bennem. És annak a helynek, ahol az embernek először bizalmat szavaztak, nem szabad hátat fordítani.”
Rövid hétvégi kikapcsolódást keresett, életre szóló elköteleződést és a valahová tartozás csodás érzését találta meg helyette.
Nemcsak használni, hanem hozzáadni, építeni. Ez Rátóti Zoltán hitvallása is, aki korábban polgármesterként, templomépítőként vett részt Magyarföld életében, ma pedig ott segít, ahol tud.
A Vendvidéken talált otthonra és hivatásra Oszlányi Kincső, aki a Kétvölgy Kertje kultúrtörténeti kávézó és szatócsboltjával a helyi termelők által létrehozott értékeket népszerűsíti.
Egyszerű, önfenntartó élet. Erre vágytak, és Belgiumból a véletlennek hála egészen az őrségi Rönökig jutottak, ahol ezt meg is teremtették maguknak. Jan Leen és Wijnants Wouter a Szedervirág Ökotanyán gyermekeket nevel, sajtot készít, állatokat tart és kertet gondoz. De ami a legfontosabb: boldogan él.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
