Akármilyen állapotban van is a természet, még mindig akadnak olyan zugai, ahol megtapasztalhatjuk az időtlenséget, a Paradicsom örökkévalóságát, az idillt. Létezhetett anyagi, fizikai értelemben vett Paradicsom a Földön, ahonnan kiűzetett az ember?
Akár létezett, akár nem, a Paradicsom eszméje csaknem minden mitológiában megjelenik, persze megfelelő helyi variációban. Hogy miért? Talán azért, mert az ember isteni eredetével és istenképiségével természetes módon korrelál a Paradicsom-eszme: az ember eredendően magas rendű, félisteni lény volt, aki boldog harmóniában élte életét önmagával, embertársaival, a természettel és az isteni világgal. Így tudta a kínai ember, a zsidó, a maja. Így tudja a keresztény ember is, csak ő már „felvilágosodott”, s így nem veszi komolyan. Bár a Paradicsomnak vannak „környezeti feltételei”, azért mély igazság az, amit László András úgy fogalmazott meg, hogy a Paradicsom nem hely, hanem tudatállapot. És ebben az értelemben már nem az a kérdés, hogy volt-e Paradicsom, hanem az, hogy lehet-e bármikor. A 19. század legjelentősebb indiai szentje, Srí Rámakrisna azt mondja, hogy ez a világ Isten országa. Rámakrisna az aranykorban élt. A gyermeki léten időnként még át-átsejlik valami a paradicsomi világátélésből. Egy 17. századi angol író, Thomas Traherne saját gyermeki léttapasztalatát így írja le: „A búzaszem csillogó és halhatatlan volt, és sem arra nem szorult rá, hogy elvessék, sem arra, hogy learassák; azt gondoltam, örökkön örökké létezik. Az utca pora és kövei oly becsesek voltak számomra, mintha csak aranyból lettek volna. Az ajtók eleinte a világ végét jelentették számomra; s amikor az egyik ajtón keresztül először pillantottam meg a zöld fákat, elbűvöltek és magukkal ragadtak, édességük és szokatlan szépségük hatására pedig szívem csaknem kiugrott helyéből, annyira különös és csodálatos lények voltak! És az emberek! Ó mennyire tiszteletre méltó teremtményeknek látszottak az idősebbek! Halhatatlan arkangyalok! A fiatalemberek ragyogó és szikrázó angyalok, a fiatal leányok meg az élet és a szépség különös, szeráfi példányai; az utcán bukfencező, játszó fiúk és lányok pedig izgő-mozgó drágaköveknek látszottak: arról, hogy valaha is születtek, s egyszer majd meg kell halniuk, mit se tudtam. Minden örökösen megmaradt annak, ami a maga helyén volt. A nappal fényében az örökkévalóság nyilvánult meg, s mindazok mögött, amik szemem elé tűntek, valamiféle végtelenség sejlett, melyre egyfajta várakozással tekintettem, s amely minduntalan magához vonzotta figyelmemet. A város mintha csak az édenkertben állt vagy egyenesen a mennybe épült volna!” De különleges helyzetekben, a természettel való bensőséges találkozás perceiben a felnőtt tudatba is betörhet a paradicsomi lét. Aniceto Del Massa 20. századi olasz művészettörténész írja le, hogy miközben hosszú órákon keresztül üldögélt egy tó partján, elnézegetve a csillogó vizet, a virágokat és a színeket, egyszer csak elkezdett benne valami átalakulni. „Éreztem – meglepődve is meg nem is –, hogy teljesen más és új módon kezdem érzékelni önmagamat és a dolgokat. […] Pontosan éreztem, hogy semmi közöm sincs saját korábbi gondolataimhoz és azokhoz a körülményekhez, amelyek korábban megvonták korlátaimat, ezzel együtt pedig szabadságom határait; amit átéltem, fölötte volt mindennek, amit korábban elképzelhettem volna, és ebben a valóságban szabadság volt, a szabadságban pedig élet: a bennem kibimbózott élet. […] Az égen fényes felhőktől övezve ott volt a nap, a fák között madarak röpdöstek, a tó felett pedig távoli hangok lebegtek felém – s mindez mérhetetlen békében. Szent és mélységes béke volt ez, amelynek anyagába lények, hangok és színek szövődtek; béke, mely valóság és élet volt, béke, mely magának a létnek a kimondhatatlan öröméből fakadt. Mindaz, amit addig kerestem, ott volt előttem: abban a vibráló békében táncolt az élet, s én éreztem a táncot, a zenét és a ritmust; minden a maga eredeti, ragyogó tisztaságát birtokolta, és a szívben továbbra is ott lüktetett – nem a vér, hanem ez a valami, ami az örökkévalóság virága volt. A maga oldott, fénylő, tökéletes és fenséges tisztaságában úgy nyílt meg előttem ez az új lét, mint a gyermek tekintete pillái alatt. Mindaz az igazság, amelyen túl nincs keresés, mindaz a béke, amely az élet szubsztanciája, mindaz a nagy csönd, amely a hangok zenéjének eredete, mind a fékezhetetlen öröm, mind az életté vált lét: mindez ott volt, azon a tavon. Végre minden igaz volt, minden lebegett, végtelenül és derűsen – s mindez bennem volt.” Mi más ez, mint maga a Paradicsom, ha csak néhány órára is? És vajon nem képzelhető el, hogy a legkülönbözőbb népek mitológiájának Paradicsom-leírása annak a „tudatállapotnak” az emléknyoma, amely egykor többé-kevésbé általános birtoka volt az embernek?