Szöveg: Győrffy Ákos
Az AktuálPoétika című sorozat elé
Interjú Locker Dáviddal
Mióta írsz? Mi indított el az íráshoz vezető úton?
A klasszikus kérdés. Annyiszor válaszoltam már erre, hogy lassan már inkább emlékszem a válaszokra, mint magára az „eredettörténetre”. Általában két választ szoktam adni, amelyek talán valahol azért összekapcsolódnak. A prózai ok, hogy imponálni próbáltam az első barátnőmnek. A líraibb ok pedig talán mégiscsak fontosabb, még ha valójában nem is annyira egyedi: az első, mondjuk úgy, valóban esztétikai találkozásom Tóth Árpád – majd később Ady és Kosztolányi – verseivel úgy tizenöt-tizenhat évesen annyira letaglózó, elementáris élmény volt, hogy utána úgy éreztem, nem létezik szebb, fontosabb, nagyobb dolog a költészetnél. Ezért nem is tudtam elképzelni, hogy más is lehetnék, mint költő. Olyan verseket akartam írni, amilyenek akkoriban könnyekig meghatottak.
Többen is megjegyezték, hogy a verseidben a szépséget kutatod és keresed. Ehhez mit szólsz? Mit jelent számodra a szépség a versben? Nem „anakronisztikus” ez a keresés a kortárs magyar költészet divatos áramlatait elnézve?
Valószínűleg az, de épp ez az anakronizmus – mármint maga a tény, hogy a szépség keresése annak számít – az, ami erre a keresésre kényszerít, bár ez bizonyára sziszüphoszi vállalkozás egy olyan világban, ahonnan, ahogy Heidegger írja, elmenekültek az istenek. De egyszerűen nem tudok lemondani a szépségről, hiszen – bármennyire is hangozzon ez triviálisan – a valóban jelentős esztétikai élményeimben (legyen az művészeti vagy természeti) mindig ott van a szépség, amelyben az erős intellektuális, sőt episztemikus jelleg – mindig (el)gondolkodásra késztet –, ellenére mindig van valami olyan tartalom, amely érzelmi bevonódásra, viszonyulásra kényszerít; amely magával ragad, felkavar, feldühít, meghat, vagy teszi mindezt akár egyszerre. De hogy visszacsatoljak itt az előző kérdéshez: azt, ahogyan írok, nemcsak az befolyásolta, hogy miket szerettem gimisként olvasni, hanem az is, hogy mennyire nem voltam megelégedve azzal a kortárs lírával, amelybe anno olvasóként belecsöppentem. Merthogy azt éreztem, és érzem sok esetben ma is, hogy a kortárs líra retteg a giccstől. Mivel a kommersz művészet elsősorban a problémátlan érzelmi hatáskeltésre apellál – persze, feltehető az is kérdésként, vajon a „zemberek” a hülyék-e, amiért ilyesmikre igényük van –, ezért nekünk, „magasművészeknek” a komoly, kritikus és analitikus szemlélet a megkülönböztető jegyünk, ezért sosem felejtünk el legalább egy kicsit ironikusnak és/vagy gyanakvónak lenni. Nehogy már poet.hu-s amatőröknek nézzenek, akik romantikus modorban írt szerelmes versekkel röhögtetik ki magukat. Ennek a két alternatívának a tudata kialakított valamiféle öncenzúrát vagy öntabusítást a költőkben. Nem lehet például a sírást versbe írni irónia nélkül. Nem lehet leírni azt a szót, hogy szerelem. Ilyesmik. És ezek saját líraműhelyes és szerkesztőségi tapasztalatok. Pedig az ezekhez kötődő emelkedett, ha úgy tetszik, „magasztos”, ad absurdum patetikus pillanatok az életünk legfontosabb, legmeghatározóbb emlékei. Valahol ezért is szépek. És mélységesen hinni akarok abban, hogy az élet szépségeit nemcsak a művészet hozza létre, hanem valahogy attól függetlenül léteznek, hogy a művészet csak többé-kevésbé megragadni próbálhatja őket; hogy a szépség nem (csak) a szemlélő tekintetében rejlik. Mindez persze összekapcsolódik bennem azzal a romantikus hittel, hogy a művészet a transzcendencia utolsó pislákoló mécsese, amelynek fényében még össze tud kapcsolódni a jó és az igaz. Egy olyan hittel, amelyben én is már csak a legemelkedettebb, vagy ha úgy tetszik, leggyermekibb pillanataimban hiszek.
Most min dolgozol? Mik a tervek?
Végre befejeztem az első verseskötetem kéziratát, amely az elmúlt öt év anyagából válogat. Igazából beleraktam mindent, amit az eddigi életem során írtam, és publikálásra érdemesnek bizonyult. Jelenleg kiadót keresek. Szeretnék túl lenni ezen a köteten, tényleg szinte minden vállalható versem, de ha őszinte akarok lenni, az egész kamasz- és fiatal felnőttkorom benne van. Jó lenne továbblépni. Hogy merre pontosan – úgy vagyok vele, hogy ezen ráérek majd utána agyalni.
Locker Dávid 1998-ban született Szatmárnémetiben. Költő, kritikus, az ELTE BTK irodalomtudományi doktorandusza. Írásait többek között a Kalligram, a Tiszatáj és az Élet és Irodalom közölte.
A reflexió tőrt ragad
Ezek azok a délutánok, amikor,
mint elszáradt falevelet peronról a szél,
a reflexiót lesöpri mondataimról a szomorúság.
A koraősz visszafojtott fénye elég ehhez,
na meg a fák, amik úgy rozsdállnak,
mint a távolodó vonatok behorpadt arcai.
Csak ilyenkor, ezeken az indulásból közhelyes délutánokon
engedek meg magamnak
ehhez hasonló sorokat.
Pedig mennyi szomorú őszi falevélről írtam verset régen.
Első szerelmem szemeit csillagokhoz hasonlítottam;
benne a kékséget tengernek.
Néztem a vonatablakban a lepukkant Fejér megyei hátsókertek sormintáját,
és dobogó szívvel írtam a telefonomba: hazám.
Pátosszal – mondanám most,
de akkor még nem ismertem ezt a szót;
mikor az egyik líraszemináriumon
először hallottam, ki is hunyt belőlem évekre.
Mikor ezeket írtam, tizenhat évesen nem akartam mást,
csak kifejezni magam.
Nem vettem észre:
más mondataival teszem.
Mégis: ahogy most, ebből az elnyújtott várakozásból visszanézek,
arra gondolok, ha valaha is megbújt a szavaimban őszinteség,
az együtt halt meg azoknak a verseknek a kölcsönzött mondataival,
amiket szégyenkezve a lomtárba száműztem elvérezni.
Látjátok, ezt kaptam tőletek.
Ezt az állandó félelmet a reflektálatlanságtól.
Tőletek, Dekonstruktív Oltárszolgák,
Nyitott Lelkületű Műhelyvezetők.
Tőletek, akiktől két generáció tanulta meg,
hogy minden, amiben hinni lehetett,
jobb esetben illúzió volt,
rosszabb esetben konstrukció.
Tőletek, akiktől ezt a céltalan várakozást tanultam –
na nem a barbárokra
– mit jelent a „barbár”? –,
csak úgy a semmire.
Tőletek tanultam azt, hogy szentimentális hülye mindenki,
aki nem talál giccsnek bármit, amiben irónia nélkül
szerepel egy naplemente.
Hogy nem lehet valami egyszerűen csak: szép.
Ezt kaptam tőletek.
Tőletek, akik miatt egymásnak írunk.
Mindegy.
Azért jöttem ebbe a versbe, hogy megmutassam:
igenis lehet röhejesség nélkül szomorúan írni az őszről.
De már megint nem a szomorúság beszél belőlem,
hanem a harag.
Mert, ha jobban belegondolok, én is unom már az őszről szóló verseket,
hiába tölt el meleggel most ez az alvadtbarna napfény.
És mikor egy gimnazista megint tengerhez hasonlítja a barátnője szemét,
hazudnék, ha azt mondanám, nem vigyorgok össze valamelyik haverommal.
Én is idomultam, hogy idomíthassak.
Nekem sincs visszaút.
Nem marad hát más,
csak a remény.
A remény, hogy két haragtól koppanó,
reflexiótól vigyorgó mondat közt
átszivárog valami ebből a giccsé festett, szomorú ragyogásból:
belőled,
tengerszemű,
vérző szívű,
csillagoktól fényes
naivitás.
Forradalmasította a jazzt Közép-Európában a hetvenes években, 25 albumot rögzített, fellép, rádiózik, fesztiválokat szervez. A 81 éves Peter Lipa idős korában kutatta fel magyar gyökereit.
Dudás Ágoston, az ELTE Trefort Ágoston Gyakorló Gimnázium diákja egy százezer fős nemzetközi versenyen lett aranyérmes.
Sajókazáról Budapesten át vitt az útja Lisszabonba, ahol végül rátalált a fado műfajára. Petkovics Diána énekesnővel a portugál–magyar szenvedélyről, zenéről és kultúrákon átívelő érzésekről beszélgettünk.
Sorozatunk célja, hogy ne csak olvassunk, hallgassunk, „nézzünk” is verseket. Minden érzékünkkel kapcsolódjunk a költészethez. Az AktuálPoétikában ezúttal Makáry Sebestyént kérdezte Győrffy Ákos József Attila-díjas költő, író.
Az antik babák különböző karakterek, nem véletlenül kaptak saját nevet, és egyedi történetük is van, amihez kapcsolódni lehet – mondja Helmeci Éva, akit kislányként varázsolt el a különleges, művészi értéket képviselő babák világa.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
