Magyar kánon a Balaton-parton
A balatonfüredi Vaszary Galériát minden évben érdemes felkeresni. Az egykori hercegprímási nyaraló kiállítótereibe idén tavasszal Rippl-Rónai Józseftől Maurer Dóráig magyar művészek meghatározó alkotásai költöztek.
Hímzett, gyöngyökkel kivarrt kosztümök, pazar parókaköltemények, gigantikus díszletek között jártunk az Eiffel Műhelyház jelmez- és díszletkészítő műhelyében. Sétánkon kiderült, milyen összetett és precíz folyamatokból áll a kivitelezők munkája.
Feketeházy János hídépítőmester nevéhez nemcsak az Északi Járműjavító öthajós, bazilikális elrendezésű acélszerkezetű csarnokának, hanem a Magyar Állami Operaház tetőszerkezetének tervezése is köthető. Az Ybl-palotát és a kőbányai járműjavítót ma már nem csak Feketeházy személye fűzi össze: az Eiffel Műhelyház az Opera új logisztikai és művészeti központjaként működik. A megújult csarnok impozáns belseje az állítható nézőterével négy–hatszáz fő befogadására alkalmas Bánffy-teremnek, az operaházival azonos méretű Hevesi Sándor-háziszínpadnak, valamint a zene- és énekkari közös hangfelvételekre alkalmas Fricsay Ferenc-stúdiónak is helyet ad. És persze az intézmény gyártóüzemeiből kikerülő díszleteknek, jelmezeknek, kellékeknek is, nem beszélve a Magyar Állami Operaház eddigi produkcióinak tekintélyes méretű díszlet- és jelmezparkjáról.
Fémszörny születőben
„Az Eiffel Műhelyház a legnagyobb alapterületű kulturális közhasznú intézmény hazánkban, még az Országháznál is nagyobb, huszonkétezer négyzetméteres” – fogad mosolyogva Resz Miklós, az Opera szcenikai vezetője, akivel a műhelyház labirintusában sétálunk a díszletesek birodalma felé. Bár az Ybl-palota műhelye örök szerelem marad számára, itt kétségtelenül tágasabb és praktikusabb terek állnak rendelkezésre.
Elsőként a lakatosműhelyben nézünk körül: a munkatársak éppen méretes acélrudakat illesztenek össze, gigantikus fémszörnyetegnek is beillő acélváz van születőben, amely egy díszlet alapjául szolgál majd. Az acélmonstrum félig kész állapotban a padlón terpeszkedik – egyelőre élettelenül.
„Ma már jellemzően nem statikus háttereket készítünk, sokkal inkább mozgatható, pillanatok alatt átvarázsolható elemekből épülő díszleteket” – utal Miklós arra, hogy a padlón fekvő díszletóriás vázának néhány eleme ki- és behajtható lesz. „A díszletekre a szereplők olykor fel is másznak, ezért különösen fontos, hogy a statikai szempontokra is ügyeljünk. Van olyan díszlettervező, aki műszaki rajzokat is készít a tervekhez, és van, aki csak látványterveket – utóbbi esetben pontos számolásokat kell végeznünk. Ügyelni kell az anyagválasztásra, a pontos méretekre és persze a költségekre is, ezeknek be kell férniük a díszlettervek precízen megállapított büdzséjébe, ami legalább olyan fontos része a produkciónak, mint maga a díszletterv” – magyarázza. Beszélgetés közben kitérünk a hegesztőpisztoly szikraszökőkútja elől, majd egy zsilipen át a műhelyház gigantikus belmagasságú szerelőcsarnokába érkezünk.
„Az Operaház Hajós utcai lakatosműhelyében nem volt lehetőség arra, hogy egy az egyben megépítsük a díszletet. Rengeteg időt és pénzt spórolunk meg a színháznak azzal, hogy itt fel tudunk építeni mindent, így nem a főpróbahéten derül ki, ha valamin változtatnunk kell. A premier előtti hetek már a finomhangolásról szólnak” – mondja Miklós. Egy-egy produkció díszlete elkészülhet akár egy hónap alatt is, de van olyan előadás, amelynek színpadképén akár fél évig dolgozik a szcenika közel ötven munkatársa. „Az Erkel Színház színpada kicsit kisebb, mint az Operáé, a legtöbb díszlet ezért úgy készül, hogy mindkét színpadra gond nélkül beépíthető legyen” – teszi hozzá.
Összművészeti igénnyel
A díszletfestő csarnok, vagyis az Oláh Gusztáv-festőterem hatalmas belmagasságú, a tágas ablakokon csak úgy dől be a fény. A fal mellett csigalépcső vezet a körülbelül tíz méter magasan rögzített függőfolyosóra, ahonnan remek rálátás nyílik a padlón kifeszített gigantikus textíliákra – a szabályosra festett mintákat fentről lehet ellenőrizni a legjobban. A régi korok festői is ezt tették, mikor a mennyezetet kellett kipingálniuk, időnként lekászálódtak a faszerkezet tetejéről, és lentről szemlélték a kompozíción felmerülő pontatlanságokat.
A műhelyben néhányan Wagner Parsifaljának márványtömbjeit festik, egy hatalmas szobor a földön fekve várja, hogy elfoglalhassa az őt megillető helyet a díszletben – az illúzió tökéletes, az egyébként pillekönnyű szobor közelről is gránitnak látszik. Az egyik díszletfestővel Pallós Nelli, a Hoffmann meséinek díszlettervezője egyeztet – merthogy párhuzamosan több darab díszletén dolgoznak. A csarnok sarkában, Földvári László jelmezfestő szűkebb birodalmában a Parsifal öltözetei várakoznak arra, hogy színezzék vagy speciális technikával öregítsék őket, a falra tűzött vázlatokon harci sisakok, paripák, kőoroszlánok virtuóz rajzai sorjáznak, példáiként annak, hogy az előadások díszletei és jelmezei összművészeti igénnyel készülnek. Ami már csak azért sem csoda, mert a díszletfestők többsége diplomás képzőművész.
Jakszőr és álszakáll
Weigand Lívia, a jelmezkészítő műhelyek vezetője ugyancsak a percnyi pontossággal beosztott munkaszervezésről mesél: az optimális utat kell megtalálniuk ahhoz, hogy a papírra rajzolt jelmeztervekből néhány hét leforgása alatt díszes kosztümkavalkád születhessen.
„A rendező a díszlet- és jelmeztervezővel közösen átbeszéli a darab koncepcióját, majd következik a jelmezterv elfogadása, amelyre a jelmezműhelyek vezetőjeként már kész költségvetés-tervezettel érkezem; ha mindenben egyetértünk a darab létrehozóival, az Opera vezetőségével, indulhat a munka. Az adott darab jelmezekért felelős kivitelezője a tervező jobbkezeként dolgozik: egyeztet a főszabásszal, a kalaposokkal, a parókakészítőkkel, a cipészekkel, a jelmeztervezővel közösen kiválogatja az anyagokat, irányítja a munkát. A ruhapróba az első olyan esemény, ahol már egyértelműen látszik, hogyan fest majd a darab jelmezkollekciója” – vázolja Lívia.
Bekukkantunk az egyelőre ideiglenes helyen kialakított jelmezraktárba is. A fogasokon díszes palástok, arannyal hímzett, színes kövekkel kirakott tütük, nehézbársony ruhák, fűzők, selymek, csipkék, fényes brokátok sorakoznak: az elmúlt évtizedek színháztörténeti relikviái lógnak itt akkurátusan rendszerezve.
A parókakészítő műhelybe is benézünk. A polcokon különböző méretű fafejek várakoznak, egyiken sötétbarna, borzas paróka, egy másikon rózsaszín hajzuhatag, egy harmadikon hófehér frizura – a 20. század eleji szürrealista festők álma e kompozíció. Villányiné Szántó Anna Mária, a parókakészítő műhely vezetője kihúz egy fiókot, mélyéről barna hajköteg kerül elő. „Minden produkcióhoz készítünk parókát. Ezek alapja emberi haj, amelyet aztán a művész valódi hajszínéhez vagy a szerep által megkövetelt karakterhez alkalmazkodva festünk, bodorítunk. A frizura végső látványáért azonban a fodrászok felelnek” – meséli a parókakészítőmester, aki éppen a Hoffmann meséihez készít egy rózsaszínű parókát. A fafejeket konkrét fejméretek után alakították ki, még a homlok felső vonalát is bejelölték rajta, hogy a hajköltemény tökéletesen passzoljon a művészek fejére. Anna egy fekete álszakállt mutat: a szintén hajból készült állravalót már göndörre bodorították. Hófehér haj is akad, ez az egyetlen kakukktojás. A fehér parókát ugyanis jakszőrből készítik: a szőke hajat lehet sötétre festeni, fehéríteni azonban nem.
„A repertoáron szereplő darabok jelmezeit, ha kell, felújítjuk, az éppen futó darabok tisztítását a jelmezraktáros kollégák kezelik. Ha új darabot állítunk színpadra, ahhoz új díszlet és új kosztümök készülnek, erre általában néhány hetünk van. Előfordulhat, hogy próba közben derül ki, a jelmezben nem annyira kényelmes mozogni, azt azonnal javítjuk. A premier előtt másfél héttel általában már készen kell lennünk” – magyarázza Lívia, majd mosolyogva hozzáteszi, bizony előfordult, hogy a premier előtt pár nappal még az irodán dolgozó kollégák is beálltak varrni, annyira szoros volt a határidő. A díszlet- és jelmeztervek megvalósításakor tehát minden esetben egyetlen ellenfelet kell csak legyőzniük: az időt.
A balatonfüredi Vaszary Galériát minden évben érdemes felkeresni. Az egykori hercegprímási nyaraló kiállítótereibe idén tavasszal Rippl-Rónai Józseftől Maurer Dóráig magyar művészek meghatározó alkotásai költöztek.
Családi portréktól sajátos személyes mitológiát építő talált tárgyakig terjed Fejér János fotográfus írásunkhoz válogatott anyaga.
Murányi Kristóf nem enged a csábításnak, és a könnyebb út helyett csavar egyet a retróérzés kollektív élményén. Dekoratív grafikáin úgy elevenedik meg a jelenünkbe mutató félmúltunk rögvalósága, hogy nevetni támad kedvünk saját – szerethető – esendőségünkön.
Bencsik Gábor regényében Lavotta János zeneszerző történetén keresztül mesél arról, milyen meghatározó tulajdonságok és találkozások alakítják egy ember útját.
Falusi Márton verseskötetének második ciklusa egy Esti Kornél-féle alteregót tár elénk, Zuglischer Manót.
Betűbe zárva címmel az idei könyvhét szenzációjaként a Helikon Kiadó gondozásában megjelent Márai Ilona 1948 és 1979 között írt naplója. Két vastag kötetben egy különleges házasság, az írói munka és az emigránslét bonyolult érzelmi háttere rajzolódik fel.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
