Szöveg: Valentinyi Pál
Fotó: Földházi Árpád
Nem is a főváros, de nem is a klasszikus vidék. Nem is teljesen dombság, de nem nevezhetjük egységes síkságnak sem. Bár minden itt élő igazi magyar, valójában senki sincs, aki ne sváb, tót vagy éppen cigány lenne. A tősgyökeres helyiek szeretnek itt élni, mint ahogyan az őseik is szerettek, akik a történelem viharos időszakaiban sem szakadtak el földjüktől. Sőt, nagyon sok család választja ezt a vidéket új otthonául. Talán elsőre úgy tűnhet, hogy a Galgamente igazából nem is létezik, önálló létét bizonyítani képes egységként legalábbis biztosan nem. Pedig nagyon is létezik. A mi tájunk az átmenet földje.
A Galgamente olyan, mint a lekicsinyített Magyarország. Egyszerre sokféle és ugyanolyan. Kitartó és szertelen. Egy kompvidék, amelyen átrohan a vonat, az autóút, avatatlan szemek nem is tudják megmondani, hol kezdődik és hol ér véget. Sőt, néha a galgamentiek között sincs egyetértés abban, melyik település tartozik a vidékhez. Biztos pontot csak a Galga jelent.
A mi iránytűnk, ami csupán egy-két méter szélesen csordogál az évezredek során saját maga által kivájt medrében. Az egykor bő folyónak vize ma már alig van, mégis nagyon fontos nekünk. A mi Galgánk nemzetközi babérokra tör, hiszen végső soron egészen a Fekete-tengerbe folyik. A Galga a Nógrád megyei Becskétől indulva átszeli a Pest megye keleti részét is jelentő Gödöllői-dombságot, hogy aztán a még egy megyével arrébb, már a síkságon elterülő Jászfényszaru határában találkozzon össze Zagyva nevű nagyobb testvérével, majd átadja magát a Tiszának és a Dunának. Bár földrajzi értelemben a folyót körülvevő települések alkotják a Galgamentét, a helyi vagy akár csak figyelmesen itt megforduló ember számára egyértelmű: az nem lehet, hogy egy minden értelemben aprónak tűnő, sok helyen a benőtt nádtól nem is látható kis folyó legyen a térség legfőbb rendezőelve. Mégis, az átmeneteket egybecsatornázó Galga éltető szimbóluma az itteniek együvé tartozásának: nem elválasztja a két partján élőket, hanem összeköti. Az átmenetiség érzése is ilyen. Sokkal inkább összeköt, semmint elválaszt, hiszen minden környékbeli ugyanazt a félúton levő, tájak határvidékén való életet éli immáron sok-sok generáció óta.
Domonyvölgy II. számú horgásztava. Az itt működő horgászegyesület névadója és máig aktív tagja Asztalos István, a térség egyik központjának számító Aszód város Petőfi Sándor Múzeumának nyugalmazott igazgatója. Az ő galgamentei helytörténeti kutatásai hiánypótló munkák, amelyek segítették rovatunk összeállítását
Ha szűkebb pátriájáról szólalhat meg a saját hangján, az egyszeri lokálpatrióta rögtön elcsábul az elmúlt korok helyi eseményei, a rég- vagy a közelmúlt történetei iránt. Ám az átmenet rendezőelvét nemcsak a múlt és a jelen, hanem a jövő is alátámasztja, hiszen a Galgamente előtt új kihívások is sorakoznak. A megerősödött vidéki lét ellenére a főváros közelsége mind nagyobb mértékben gyakorol hatást a térségre, az agglomeráció valódi határa minden nappal lopakodva tágul kelet felé. Ezért a fő kérdés is az, hogy a kertek alatt lezajló, csendes változást hogyan éli meg a térség, megmarad-e a maga átmenetiségében továbbra is olyannak, amilyen eddig volt, vagy végül elkopik büszkén őrzött különállása, és végleg beolvad a nála sokkal nagyobb gravitációjú városok világába. Amíg a sokszínű helyiek megfoghatatlan együvé tartozása létezik, addig a Galgamente is megmarad.
Kattan a kávégép, fő a süteménykrém. Történhet szinte bármi: Auguszt József cukrászmester fél évszázada minden napot így kezd. Feleségével, Auguszt Ibolyával kincset érő időkapszulát éltetnek a Fény utcában – velük kerekedik maivá a legendás Auguszt-családregény. Ami a sorok között olvasható: időtlenül bátor és haladó – kitartani a nehézben, akarni a jót minden időben, és vállalni érte minden áldozatot.
A digitális ember kontaktokat gyűjt, miközben az életében egyre kevesebb az igazi találkozás. A Fény utcai piac megőrzött valamit abból a korból, amikor a piacozó ismert minden arcot a standokon – és nemcsak vásárolni, hanem beszélgetni is lejárt. Itt nem arctalan tömeg hömpölyög: az emberek keresik egymás tekintetét. Szatyraikban történetek lapulnak – csak meg kell állni, és el is mesélik. Portrék a Fény utcai piacról.
Bíró Lajos séf harmadik helye nem egy pont a térképen, hanem egy életérzés: szabadság két keréken, barátokkal közös zarándoklat mondjuk egy tál jó pacalért. A piac pedig az utolsó helyek egyike, ahol az ízek még valódi közösséget teremtenek.
Az óbudai Don Bosco Oratórium és Közösségi Ház nem csak ház: sokak számára az első hely, ahol biztonságot, figyelmet és valódi közösséget tapasztalnak. Rácz Zs. Enikő az üzleti világból érkezve lett a ház „anyja”, a gyerekek és fiatalok között találva meg a hivatását.
A digitális ember kontaktokat gyűjt, miközben az életében egyre kevesebb az igazi találkozás. A Fény utcai piac megőrzött valamit abból a korból, amikor a piacozó ismert minden arcot a standokon – és nemcsak vásárolni, hanem beszélgetni is lejárt. Itt nem arctalan tömeg hömpölyög: az emberek keresik egymás tekintetét. Szatyraikban történetek lapulnak – csak meg kell állni, és el is mesélik. Gryllus Dániel piaci portréja.
A digitális ember kontaktokat gyűjt, miközben az életében egyre kevesebb az igazi találkozás. A Fény utcai piac megőrzött valamit abból a korból, amikor a piacozó ismert minden arcot a standokon – és nemcsak vásárolni, hanem beszélgetni is lejárt. Itt nem arctalan tömeg hömpölyög: az emberek keresik egymás tekintetét. Szatyraikban történetek lapulnak – csak meg kell állni, és el is mesélik. Nagy Sanya portréja.
