Szöveg: Meszleny Zita
Fotó: Mándi Emese
Számtalan út vezet a „hol volt, hol nem volt”-tól a „boldogan éltek, amíg meg nem haltak”-ig. Ahogy a mesékben, úgy a valóságban is, a kettő ugyanis összefonódik – vallja Bajzáth Mária. A mesepedagógussal hétköznapokról és ünnepekről, tabukról és katarzisokról, életről és halálról beszélgettünk.
Tavasszal jelent meg az évkör ünnepeiről szóló mesekalendáriuma Kerek élet fája címmel. Május egyik legszebb ünnepe talán az anyák napja. Erről is találunk mesét a könyvben?
Mivel az anyák napja nem hosszú múltra visszatekintő ünnep, nem találjuk a gyökereit a népmeséinkben. Anyákról azonban bőven őriz történeteket a hagyomány. Számtalan mese van jó anyákról és rossz anyákról egyaránt, a mese mindkettőt megmutatja. Látni engedi a minket körülvevő világ minden oldalát és mélységét.
Miért épp az ünnepek köré rendezte a legújabb mesegyűjteményét?
Nem friss a gondolat. Tizenöt éve fogalmazódott meg bennem, hogy van néhány téma, amit hiába sulykolunk a gyerekeknek, nem szereznek valódi tudást róluk. Ilyenek az ünnepek is. Nem hagyott nyugodni a kérdés, hogyan lehetne elérni, hogy az ünnep ne csak formaság, absztrakt, tartalom nélküli nap legyen. És mivel én mindent történetekkel tanítok, most is ehhez az eszközhöz nyúltam.
Tizenöt év nem rövid idő. Hogyhogy ennyi időbe telt, míg összeállt a kötet?
A mesék hagyományosan nem kötődnek konkrét ünnepekhez, emiatt elképesztő mennyiségű mesét kellett elolvasnom, hogy rátaláljak azokra, amelyek kapcsolhatók bizonyos alkalmakhoz. Aztán mikor megtaláltam, el kellett mesélnem őket, hogy lássam, a gyerekeknek is tetszenek-e. A kötetbe csak olyan mesék kerültek, amelyeket történethallgatási transzban, valódi érdeklődéssel hallgattak. Ezért is tartott ennyi ideig az összeállítás.
Említette, hogy az ünnepek sokszor kiüresednek, elvesztik jelentésüket. Hogyan lehetne újra tartalommal megtölteni ezeket az alkalmakat?
Csökkenteni kellene az intézményes nevelésben az ünnepek számát. Imádom az óvodákat, az óvó nénik és óvó bácsik azok, akik még többnyire annyit és úgy mesélnek, ahogy kell, de az ünnepek kapcsán sokszor túlzásba esnek. Láttam olyan óvodai programot, ahol szinte minden hétre jutott egy ünnep. Ezzel épp a lényegét veszíti el az egész. Az ünnephez hozzátartozik a várakozás, a készülés, aztán az a lelkiállapot, amit az elmúlta okoz. Ha állandóan jön egy újabb, akkor a lelkünk ezzel nem tud lépést tartani, hiszen nem lehet folyamatosan katarzist átélni. Szerintem tehát kevesebb ünnep, de valódi ünneplés kellene, a jeles napokról pedig elég egy mese, azután lehet hagyni a gyereket játszani, szaladgálni, gyereknek lenni.
A mese után érdemes foglalkozásokkal, feladatokkal elmélyíteni a hallottakat?
A Népmesekincstár mesepedagógiában nem teszünk fel kérdéseket, nem vonunk le tanulságot, nem veszünk elő munkafüzetet. Pszichológiai tény, hogy ha ezt tesszük, pont azt a folyamatot állítjuk meg, amitől a mese belsővé tudna válni. Jung szavai szerint a mese a lélek ajtaján kopogtat. Ha kérdéseket teszünk fel, akkor a lélektől lélekig éppen úton lévő történet azonnal irányt változtat, és a lélek helyett a bal agyféltekében, a racionalitásban értelmeződik. A mese abban a pillanatban elveszíti a lényegét, amelyért évezredek óta mesélik a világon mindenhol. Attól kezdve fel lehetne olvasni egy használati utasítást is helyette.
Azt mondja, nem kell megfejteni a mesét, ma mégis sokszor konkrét üzenettel, céllal íródnak történetek. Mire kell figyelni, hogy a mese mese maradjon, ne egyszerűsödjön le üzenetközvetítő eszközzé?
Az a kulcs, hogy egyszerűen el kell mesélni a történetet. Annyi mindent éltek meg az évezredek alatt az őseink, és annyi mindent hagytak ránk a mese szimbolikus nyelvén, hogy ha megtanuljuk ezt a nyelvet, rájövünk, hogy nem nagyon tudunk olyat tenni vagy érezni, amit ne tett vagy érzett volna az előttünk száz évvel élő ember. Ugyanúgy szeretünk, vitatkozunk, félünk mások ítéletétől. Az emberi psziché vajmi keveset változott, mióta világ a világ. Csupán a díszlet lett más.
Talán a díszlet olyan sokat változott, hogy már megnehezíti annak felismerését, hogy a történet rólunk is szól.
A mesék díszletei örök emberi helyszínek. Oda repítik a hallgatót, ahol a madár sem jár. Ahol a madár sem jár, az bennünk rejlik. A lélek mélyén. A népmesék világa ráadásul nem idealizált világ, ahogy a valóság sem ideális. 2399 népmesét tartunk számon, és bármelyikbe kezdenék bele, úgy indulna, hogy valami veszteség van, valami megborul. Attól izgalmas a mese, hogy kitartással, jóakarattal, nemességgel, olyan tulajdonságokkal, amelyek amíg világ a világ, emberré fogják tenni az embert, rend születhet újra.
Újratanulható a mese szimbolikus nyelve?
Igen, méghozzá nagyon gyorsan, csupán gyakorlat kérdése. Csak az a gond, hogy a három–tíz éves korosztály kétharmada nem vagy esetleg hetente csak egyszer kap mesét, és ez az arány évről évre romlik.
„Tizenhárom éve járok idősotthonba önkéntesként mesélni. Nagyon sokat kapok ezektől az alkalmaktól. A végigélt életek megtanítanak arra, mi nehéz és mi könnyű, mi a baj és a nem baj, mi az, amiért érdemes szomorkodni, és mi az, ami miatt nem” – beszél a mesék által szerzett tapasztalatairól Bajzáth Mária
Miért ilyen rossz a tendencia, mikor egyre többet hallani arról, milyen NAGY a mesék szerepe?
Van egy kutatás a gyerekekkel töltött minőségi időről. Minőségi időnek azt hívja a kutató, amikor a szülő nem gondozási feladatokat lát el, hanem osztatlan figyelemmel van jelen. Az eredmény szerint ez az idő kevesebb, mint napi tíz perc. Ez alatt kellene beszélgetni, mesélni. Ráadásul sajnos ki kell mondani, hogy felnőtt egy olyan fiatal szülői generáció, amely maga is olvasási problémákkal küzd.
Ez mit jelent?
A konkrét olvasási nehézségek mellett azt, hogy nem tudnak involválódni a történetekbe, teherként élik meg a mesélést. Sok esetben nekik sem meséltek a szüleik – kutatások bizonyítják, hogy gyakrabban mesél, akinek meséltek egykor. Óvodapedagógusok számolnak be nekem arról, hogy a gyerekek egy része akkor találkozik először könyvtárggyal, mikor bekerül az óvodába, ott tanul meg lapozni. De erről nem a gyerek tehet, hanem a felnőtt.
Miként lehet akkor elsősorban a felnőtteknek visszaadni a mesét?
Annyi érvet sorakoztatunk fel a kollégáimmal, hogy miért érdemes mesét hallgatni! A gyermek, akinek olvasnak, szókincs tekintetében másfél évvel, olvasási készségben egy évvel megelőzi kortársait, a figyelme stabilabb, az érzelmi intelligenciája fejlettebb… Bármeddig sorolhatnám, tényleg sok száz elemű listáról beszélünk. Ez mégis csak részben hat. Emellett vissza kell vezetni őket ahhoz az örömhöz, amit a mesehallgatás jelent, amit talán sosem tapasztaltak meg. A workshopokon, amelyeken szülők is részt vesznek, mindig megtapasztalom, milyen szívesen hallgatnak ők is mesét. Azt látom, hogy egy-egy ilyen alkalom után a gyerek azzal megy az óvodába, hogy képzelje az óvó néni, meséltek neki otthon, könyvet kapott. És lehet, hogy a szülő lendülete csak egy hétig tart, de az akkor is hét mese. Az ész mellett tehát a lélekre is hatni kell.
A szülők inkább a valóságból való kiszakadásért, eszképizmusból hallgatják a mesét, vagy maguk is tudnak még tanulni belőle?
Egyfelől ilyenkor a szülő maga is ringatózik a mese hullámain, és ezáltal a benne élő belső gyermek megnyugszik, másfelől a legapróbb meséket is el lehet mesélni úgy, hogy az katarzist hozzon neki is. Mert elfeledett emlékeket elevenít fel, mert pont az ő élethelyzetére rímel, az ő életkérdéseit feszegeti. Sok foglalkozáson látok potyogó könnyű vagy teli torokból kacagó, mély érzelmeket átélő felnőtteket.
Sok olyan téma, társadalmi tabu van – például a halál, amiről ön meseworkshopot is tart –, amelyről nem igazán vagy csak nehezen beszélünk. Ezeket a témákat a mesék is kerülik, amiről hallgatunk, arról mesék sem szólnak?
A mesékben a tabuk is előkerülnek, csak mindig szimbolikusan.
Mondana példát erre?
A halálnál maradva, ezzel a témával kapcsolatban a kicsi gyerekeknek csak egy mondókát szoktam mondani, semmi mást. Így szól: „Egyszer volt egy tulipán, tulipánból paprika, paprikából Jancsika, Jancsikából kiskirály, kiskirályból tulipán.” Ennyi. Nem mondódik ki benne, hogy bárki megszületne vagy meghalna, mégis benne van az élet örök, gyönyörű körforgása. A gyerek anélkül kap útravalót, hogy bármi olyat hallana, ami még nem neki szól. Azért fantasztikus a népi hagyomány, mert a tudása sokszor megelőzi a tudományt. Például nincs száz éve, hogy tudjuk, a gyerekekben az idő előrehaladtával háromféle halálkép váltja egymást. Az első az animista, amikor a kicsi azt gondolja, hogy bármi, ami meghal, az feltámasztható, mert a halál nem véges állapot. A második a perszonifikáló, amikor a halál a gyerek képzeletében emberi alakot ölt. A harmadik a realista, amely kilencéves kortól felfelé jellemző. Ekkor a gyerek megérti a halál súlyát, és a saját, valamint a családtól kapott hitrendszerétől függően kezd gondolkodni a halál utáni folytatásról. Ez a háromféle halálkép csodálatosan jelenik meg a népköltészetben, a dalokban, a mesékben. Azonban fontos – és ez az én pedagógiai módszeremnek is az alapja –, hogy a gyereket a korosztályos sajátosságainak megfelelő meséhez vezessük. Ne kezeljük felnőttként! A halál nehéz téma. A felnőtteknek is az. Azonban csak azért, mert nehéz, nem lehet kikerülni. Magyarországon ez az egyik legnagyobb társadalmi tabu. De nem vehetjük el a lehetőséget a felnövekvő generációtól, hogy annak tudatában élje le az életét, hogy véges, és pont ebből adódóan minden napot értéknek és ajándéknak tekinthessen.
Az ön szavaiból süt az életszeretet. A közösségi médiában is ezt sugallja még az írásmóddal is, MIKOR A MesÉLJETEK, mesÉLJÜNK szavakban kiemeli az élet szóval összecsengő tagokat.
Számomra az élet és a mese összefonódik. Mesékben látom az egész világot. Az életem egy ismeretlen mese, amelynek nem tudom a végét. Sőt azt sem tudom, hány mesét élhetek végig. Hiszen amikor véget ér egy történet a „boldogan éltek”-kel, az csak egy életfeladatnak a megoldását jelenti, azután jön a következő „hol volt, hol nem volt”, a következő kihívás. A népmesékben pedig ott van a válasz a kérdésekre. Ezt bárki megláthatja, ha félre tudja tenni az előítéletet, hogy ezek csak mesék. Mert nemcsak mesék, hanem évszázadok és nemzedékek élettapasztalatai. Örök üzenetek arról, hogy bármilyen nehéz olykor, az élet mégis szép, és élni izgalmas, gyönyörű kaland.
Az Őrségi Nemzeti Parkban az európai bölénycsorda mellett vadlóménest alapítanak, hogy vizsgálhassák, milyen is lehetett az Őrség abban az időben, amikor még a nagy növényevők tevékenysége alakította a táj képét.
Cseppke, a csikó története nemcsak a Przsevalszkij-lovakat, de a puszta élővilágát is bemutatja a cselőpóktól egészen a rétisasig. Török Zoltán kamaszkorában fedezte fel a Hortobágyot, és nem tud betelni vele. Pedig a világ megannyi vidékéről készített már sokszorosan díjazott természetfilmeket.
A Magyar Krónika Zebegénybe látogatott, Zebegény pedig a Magyar Krónikába. Egy-egy ilyen alkalom – a kandalló tüzéhez hasonlóan – rávilágít arra, hogy mennyire hiányoznak az életünkből ezek az alkalmak, amikor néhány órára offline állapotba kerülhetünk.
Tóth János fazekasmester a régi iskola híve, és a díszítés helyett nála a funkcióé a prioritás.
Ne higgyük, hogy télen nem tartogat meglepetést és szépséget az Őrség. Hangolódjunk rá a tájra, szabaduljunk ki a napi teendők mókuskerekéből, és induljunk el valamelyik őrségi tanösvényen, egy nap akár több úton is. Olyan tanösvényeket ajánlunk, amiket télen is élmény felfedezni.
Az őszi túrának mindig egyedülálló hangulata van, a fények és árnyékok játéka, a színpompás elegyes erdők, a táj illatai különleges atmoszférát teremtenek. Pláne páratlan élmény ebben az évszakban kirándulni olyan környezetben, mint az ezerarcú Börzsöny, azon belül is Zebegény és környéke.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
