A Kossuth-díjas előadóművész edzésről érkezik. Nem sokkal később már be is gyújtja a grillsütőt, és közben kedvenc tokaji boraival kínál. A pop-rock egyik legnagyobb hazai ikonjához jöttünk. De úgy tűnik, az ikon nem ide jár haza, ezért megkérdeztük Ákost a sztárról is.
Mikor játszotta utoljára az első színpadi szerepét?
Ó, hát tud erről? 1998-ban a Madách Színházban és az Erkelben Bill Sikest játszottam az Oliver! előadásában.
Azóta hányszor tette fel a darabban szereplő kérdést: „Na, ki vagyok?!”
(Nevet) Ez a kérdés elég veszélyes szituációt eredményezett a színpadon. A rablógyilkos szerepében egymás után háromszor kellett megkérdeznem rettentő hangon: „Na, ki vagyok?!” Először a kocsma népétől, aztán London lakosaitól, végül a közönség felé fordulva. Az egyik előadáson valaki bekiabálta: „Hát te vagy az Ákooos!” Persze azonnal végigfutott a röhögés a nézőtéren.
Ezt a kérdést saját magának is felteszi olykor az ember.
Valamilyen szinten mindennap fel kell tenni, főleg fiatalabb korban, amikor mindent ki akarunk próbálni, hogy a tapasztalatok nyomán építsük fel az önképünket. Így közeledik az ember szép lassan a valódi önmagához. De azt hiszem, ehhez kegyelem is kell. Most ötvenhárom éves vagyok, és hogy őszinte legyek, ez már nem igazán foglalkoztat. Ebben a korban talán el is várható, hogy az ember többé-kevésbé tisztában legyen azzal, kicsoda. Persze időnként még mindig meg tudom lepni magam, de számomra fontosabb kérdés, hogy milyen vagyok.
És erre hogyan felelne?
Sokszor mondják – nyilván pejoratív értelemben –, hogy nagy embernek képzelem magam. Száznyolcvan centi vagyok, nem nagy ember szeretnék lenni, hanem jó. Fura kimondani, szinte azonnal halljuk is magunkban az erre adott gúnyolódó reakciókat. Engem mégis ez érdekel.
Ahogy ez a válasza és a Madách színházas eset is mutatja, a közönség szemében kialakult egy kép Ákosról mint rockikonról. Újra lehet definiálni még ezt a képet?
Bizonyára létezik ilyen értelmezési tartomány is, de ezzel nem tudok mit kezdeni, nem is foglalkoztat. Nem kívánok ennek megfelelni vagy ehhez képest élni. Privát ember vagyok. A publikus képet az emberről ma szinte teljes egészében a közvetítő közeg – a média – alakítja, időnként teljesen függetlenül attól, hogyan él, hogyan működik az ember valójában, milyen célok vezérlik. Ezért is próbálok minél egyszerűbben, közvetlen módon megszólalni a saját felületeimen. Nem hiszem, hogy létezik „újradefiniálás”.
Pedig a Bonanza Banzai sikerei közben éles váltással, mondhatni, váratlanul fordult a szólókarrierre. Aztán azon belül is rengeteg arcát mutatta meg akusztikus, szimfonikus, egy szál gitáros koncerteken, irodalmi műsorokban, színházban.
Erre egyszerű a magyarázat: csak akkor várhatom el, hogy esetleg másokat is érdekeljen a munkám, ha a saját érdeklődésem is élő, vibráló. A koncertezés bizonyos értelemben reprodukció, tehát ha mindig ugyanúgy játszunk, akkor egy idő után rutinná válik, kiéghet belőle az izgalom, ezt semmiképpen nem szeretném. Ma is ugyanazt a nyugtalanságot érzem színpadra lépés előtt, mint régen. Drukk nélkül, ami néha hátráltatja, néha röpíti az embert, szinte nem is érdemes színpadra állni. A folytonosan megújított forma, a változatosság arra kényszerít, hogy mindig frappírozott állapotban legyen az ember – így jobban lehet teljesíteni. Annak idején a Bonanzában a nagy sikerek után kisebb formai változtatásokat javasoltam, de ezt a zenekari demokrácia elvetette azzal, hogy „nem ezt várja tőlünk a közönség”. Ez megütötte a fülemet. Akkor azt éreztem, és ma is így gondolom, hogy nem külső elvárásokhoz akarok igazodni, sokkal inkább az a dolgom, hogy meglepjem, elgondolkodtassam a közönséget. Nem tekintettem ugródeszkának a Bonanzát, és nem terveztem több évtizedes szólókarriert sem, egyszerűen csak meg akartam mutatni egy másik oldalamat is. Ez a próbálkozás végül sokkal sikeresebb lett, mint vártam. De menet közben ezt senki nem látta előre, én a legkevésbé.
Maholnap megjelenik első novelláskötete. Az egyik írásból már készül az első kisjátékfilmje, de korábban is kipróbálta magát színházban és irodalomban egyaránt. Miként tekint önmagára: pop-rock előadó, dalszerző, zeneszerző, költő, prózaíró, színész, rendező?
Nem tudom így meghatározni magam, és talán nem is fontos. Előbb érdekelt az irodalom, mint a zene, az biztos. Kamaszkorom óta érzem, hogy alkotó energia buzog bennem, azt is tudom, hogy ez nem a sajátom. Bánni kell vele. A kreatív indulatnak majdnem mindegy, milyen formában tör a felszínre. Most épp novelláskötetbe rendeződtek azok a történetek, amelyeket az elmúlt húsz évben írogattam. Miért ír az ember dalt, verset, novellát? Miért csinál színházi estet, filmet, klipet? Jómagam azért, mert világéletemben rengeteg zenét hallgattam, imádom a filmeket, és sok-sok meghatározó olvasmányélményem van. Alkotóként ugyanazok a műfajok érdekelnek, mint befogadóként.
Úgy is mondhatnánk, most érett be, vagy most lett lehetőség az eddig lappangó álmokat megvalósítani?
Mondták már nekem, hogy abban lettem sikeres, amihez a legkevésbé értek. Van is benne valami, zenész biztos nem vagyok, inkább megnyilvánuló ember, adatközlő, amilyen Tinódi Lantos Sebestyén lehetett a maga korában. Ott sem a zenei rész a domináns, azt inkább csak eszközként használta a krónikás. A dal lett az a forma, amelyen keresztül először szólhattam nagyobb közönséghez, de emellett mindig jelen voltak a versek, a novellák, a színházi dolgok, egyebek. Végül úgy hozta a sors – és ez a Jóisten humorérzékének újabb szép jele –, hogy addig kacérkodtam a különféle műfajokkal, amíg idén majdnem egyszerre szakadt rám minden. Most legalább négy kellene belőlem: egy, aki interjúkat és koncerteket ad, egy másik, aki véglegesíti a novelláskötet anyagát, a harmadik a kisjátékfilm előkészítését intézné, és akkor egy negyedik írhatná az új dalokat. Azt persze nem tudom, hogy akkor ki vinné nyaralni a családot.
Úgy tudom, már kamaszkorában a színház és a film felé kacsingatott, csak a szülei nem engedték, hogy ezt a pályát válassza. Ennyi idő kellett, hogy visszakanyarodjon az eredeti tervekhez?
A szüleim el sem tudták képzelni, hogy mást válasszak, mint a jogi pályát. Tizenhat éves koromban azzal állítottam haza, hogy filmrendező leszek, szegény édesanyám alig kapott levegőt. A Láng Művelődési Központból jöttem épp, ahol annyira fellelkesültem az olasz filmektől, hogy rögtön rendező akartam lenni. A szüleim kézzel-lábbal tiltakoztak a művészpálya ellen. Utólag áldom őket ezért az aggodalomért.
Végül a Közgázra ment, ami kompromisszumnak talán jó volt, a művészpályától mégsem tartotta távol.
Emlékszem, 1994-ben nagy büszkén mondtam apámnak: „Gimis diákcsínynek indult, de képzeld, ma megjelent a tizedik lemezem, ez már nem lehet véletlen!” Csak révetegen elnézett a fejem felett a bieder dohányzóasztal mögül, és annyit mondott: „Jó-jó, édes fiam, de mikor lesz neked végre rendes állásod?”
Ma már rendes munkának tartja?
Sajnos már nem él. Az arénakoncertek sikere soha nem hatotta meg, először akkor láttam büszkeséget a szemében, amikor a Madáchban játszottam, aztán az Erkelben, az már komoly dolog volt, kőszínház, számára is értelmezhető keretek. Évekkel később egy Krúdy-estem után könnyek között kért bocsánatot, amiért nem támogatták az ambícióimat. Attól kezdve büszkén járt a fellépéseimre.
Fiatalkorában haragudott a szüleire ezért?
Dehogy, nagyon hálás vagyok nekik, mert megküzdhettem az álmaimért.
Mindent, amivel most foglalkozik, saját magától, autodidakta módon tanult meg?
Lényegében igen. Az ember születésétől kezdve utánzással tanul meg mindent. Kisgyerekként nézzük a szüleink száját, hogyan csücsörítenek, hogyan formálják a szavakat, így tanulunk beszélni. Milyen jó szó: elsajátítjuk a dolgokat, azaz sajátunkká tesszük azt, ami korábban nem volt a miénk. Kamaszkoromtól fogva sok minden hatott rám, számos műfajtól kaptam katarzisélményt, az irodalom, a színház, a film, a minőségi rockzene is rengeteget formált. Ilyen értelemben szeretném utánozni a hőseimet, Krúdyt, Updike-ot, Aranyt, Márait és a többieket, akik szintén utánoztak valakit. Végül is minden kreatív ember magát a Kreátort másolja, amikor a saját kis univerzumában teremteni próbál valamit.
A szakmai fogásokat is így leste el?
Most készülök leadni az első forgatókönyvírói-rendezői inasmunkámat úgy, hogy nem jártam filmiskolába. A veterán munkatársak a kezdeti idegenkedés után, úgy érzem, elfogadtak, mert érzékelik, hogy pontosan látom a filmemet, magamban leforgattam már, konkrét elképzelésem van róla. Ezen a téren mindig is megszállott voltam. Egyetemi éveim alatt minden pénzemet, amit angoltanításból kerestem, műsoros vhs-ekre költöttem. Mindent összeírtam, összegyűjtöttem arról, ami érdekelt. Huszárik Szindbádjából például szóról szóra kiírtam a kedvenc éttermi jelenetem szövegét, mert nem találtam meg a kötetben. Máskor végignéztem hang nélkül Hitchcock Psychóját, hogy kizárólag arra koncentráljak, milyen dimenziót ad a filmhez a zörej és a zene. Mellékszál, de elképesztő tapasztalat, hogy a horror mennyire nem ijesztő hang nélkül.
Mindent így elemez?
Szívom magamba az információkat, szeretem tanulni a világot. Számomra az az első, hogy mi hat rám a műben, és csak ez után érdekel az eszközrendszer, amely a hatást kiváltotta. Ez olyasmi, mint nyelvet tanulni: új logikát kell magunkévá tenni, idegen szemmel nézni a megszokott dolgokat. Szeretek magamra ismerni a hőseimben, például Hrabalban, aki munkásból lett író, az ő kívülállásában, keserű életszeretetében megtalálom magamat. Kamaszkorom óta szeretem John Updike-ot, a kedvenc novelláimat ma sem tudom úgy olvasni, hogy ne szorulna el a torkom, pedig szinte kívülről tudom mindet. Emlékszem, amikor közölte a halálhírét a rádió, épp egy benzinkút felé autóztam, és félre kellett állnom, mert úgy éreztem, mintha egy családtagomat veszítettem volna el. Az írásaiban teljesen megnyílt előttem ez az ember, ettől minden idegensége ellenére közeli lett.
Kovács Ákos Kossuth-díjas dalszerző, énekes, előadóművész. A magyar zenei élet egyik meghatározó alakja. Az 1990-es években a Bonanza Banzai nevű, elektronikus zenét játszó együttes frontembereként vált ismertté. 1993-ban induló szólókarrierje során több mint húsz nagylemeze jelent meg, melyekkel számos szakmai és közönségdíjat nyert el. Kezdetektől fogva jellemzi alkotói munkásságát a különböző műfajokkal való kísérletezés. A könnyűzene mellett színházi, irodalmi munkái is jelentősek. 2021. szeptember végén jelenik meg első novelláskötete Ezt nem lehet megúszni címmel. A kötet egyik írásából kisjátékfilm is készül, amely Ákos első rendezői munkája
Ez a megnyílás önnek is sikerült a novelláskötetben?
A kötet címe a válaszom: Ezt nem lehet megúszni. Szerintem sikerült, de erről úgyis az olvasó dönt.
Érdekes, hogy amikor arról beszélt, kik voltak hatással önre, egyetlen zenészt sem említett.
Amikor kölyökként először vettem kezembe az anyukámtól kapott Orfeus gitárt, és próbáltam nagy nehezen lefogni a húrokat, akkor sem az érdekelt, hogy később virtuóz legyek. Nem is lettem! (Nevet) Három-négy akkord ismeretében mindjárt a dalszerzés, a megnyilvánulás lehetősége foglalkoztatott. Önmagában a zene számomra túl absztrakt forma, sokkal inkább a verbumban élek: a kimondott vagy leírt szó okoz katarzist. Egy jó dalszövegen, egy versen, egy találó leíráson vagy monológon mindig tudok sírni, örülni, nevetni, meghatódni. És megőrülök azért, hogy ezt az élményt megoszthassam másokkal. A feleségemnek az agyára tudok menni, ha együtt olvasunk, mert ötpercenként felkiáltok: „Ezt hallgasd meg!” Lehet intellektuális élmény magunkban szórakozni, de a megosztott öröm megsokszorozódik. Ilyen az egész színpadi működésem is: a lelkesedésemet próbálom megosztani előbb a zenésztársaimmal, aztán egy arénányi közönséggel. Negyven éve ugyanez hajtott, amikor Piramis-számokat „adtam elő” apám teniszütőjén a szomszéd lánynak. És minden egyes nagykoncerten rácsodálkozom, hogy ma ma már igazi gitárral, valódi színpadon, ezreknek énekelhetem a saját dalaimat.
Több mint harminc év után honnan tudja eldönteni, jó-e, amit csinált, vagy csak azért hallgatják, mert sikeres?
A csend a legjobb mérce. Persze nagyon jó dolog az ováció is: átélni, hogy a közönség ledobja a láncokat, és felszabadul. Ezrek üdvrivalgása, együtt lobogása óriási élmény, az igazi bennszakadt csend viszont azt jelzi, hogy valóban megérintettük egymást. Fel lehet sorolni, hány telt házas arénakoncerten léptem fel, mennyi lemezt adtam el, objektív számokkal igazolható, hogy sok szép sikerben volt részem az elmúlt harminc évben. De az emberi dimenziójú siker más. Amikor ebben a műfajban – ahol szinte minden csak külsőség, nagy fény, nagy hang – valami emberi léptékű tud lenni, az csodálatos érzés.
Talán ezért is fordult új műfajok felé a pályáján.
Előadóként ugyanolyan katartikus érzés száz embernek verset mondani, mint tízezreknek énekelni egy nagy fesztiválon. Nem szeretném, ha lebecsülnénk a rockzene hatását. Nem szívelem az értelmiségi gőgöt, amivel sokszor leszólják ezt a műfajt. Például a Led Zeppelin munkássága vitathatatlanul formálta a társadalmat kulturális értelemben is, legalább annyira, mint mondjuk a pop-art festészet. Vagy jobban. Az elektronikus zene széles körű elterjedése is elképesztő hatással volt a közízlésre. Számomra a dalforma és a nagyszínpados rockzenéhez kapcsolódó külsőségek olyanok, mint régen a patikában kapható ostya. A nagyanyám mindig ilyenbe csomagolta be az összetört keserű pirulát, és mivel az ostyát imádtuk, szívesebben vettük be vele a gyógyszert. Meg is gyógyultunk. Kicsit úgy érzem, a zene az ostya, körbeveszi a mondókámat, amely így könnyebben jut el a közönséghez. És a vége az, hogy sok ezren – köztük tömegével vallástalanok is – együtt éneklik velem, hogy „Nem kérek mást, csak elég időt / Igazán / Érteni, szeretni Őt”.
Ezt látva kérték fel a Nemzetközi eucharisztikus kongresszus himnuszának megírására?
Az egyházi zene nem az én terepem. A felkérésre válaszul meghívtam a bíboros atyát, jöjjön el egy koncertre, és nézze meg, tényleg ezt szeretné-e. Az is elhangzott, hogy a fiatalokat kívánják megszólítani. Mivel én ehhez már túl régóta vagyok fiatal, inkább a valódi ifjúságnak próbáltam teret adni. Végül a nyolcvanhárom évvel ezelőtti budapesti kongresszusra írt himnusz új feldolgozásának produceri feladatait láttam el, és felkértem három tehetséges, valóban fiatal énekest, hogy adják elő a Győzelemről énekeljen kezdetű, ma már népénekké vált dalt. Szerintem méltó, szép eredmény született.
A Fel a szívekkel című új dal is ennek jegyében íródott?
A cím valójában a szentmise liturgiájából ismert Sursum corda! – Emeljük föl szívünket! – felszólításra utal. De ezt persze csak az tudja, aki ismeri ezt a közlésrendszert.
A laikus közönségnek mit akart ezzel mondani?
Az munkált bennem, hogy a karantén után, a szobafogságból kiszabadulva most már ne fanyalogjunk, ne a hibát keressük, hanem bizakodva tekintsünk előre. Emeljük föl szívünket! Önmagunk felemelésének képességét szeretném erősíteni magamban és másokban is.
Úgy tudom, felnőtt megtérő. Mi volt hatással önre?
Édesanyám katolikus volt, apám református. Az öcsémet és engem is anyám hitére kereszteltek, de talán a népi demokráciában nem akarták, hogy hármas igazságok kereszttüzében éljünk – mást mondanak otthon, mást az iskolában, megint mást a templomban –, ezért nem kaptunk tételes vallási nevelést. A családi ünnepeink viszont az egyházi évkörhöz kapcsolódtak, a karácsony és a húsvét volt a legnagyobb esemény nálunk. Ezt a formát már „csak” tartalommal kellett feltöltenünk, amikor erre kialakult bennünk a lelki igény. Ahogy az amfora formát ad a bornak, úgy szervezték-hívták meg a tartalmat ezek az ünnepek a felnőttéletünkben.
És hogy jött be a tartalom?
Harminchárom éves voltam, mikor részt vettem az öcsém szentségi házasságkötésén. Ezen a nászmisén hallottam Farkas Attila atyát beszélni, ez számomra megrendítő élmény volt. Be kell vallanom, egészen addig kifejezetten cinikus voltam, a templomi esküvőre úgy gondoltam, mint egy jelmezbálra, ahol mindenki reménykedik, és üres ígéreteket tesz. Krisztát is csak a harmadik gyerekünk születése után vettem el feleségül. Farkas atya döbbentett rá, hogy ez nem hókuszpókusz. Megkértem, hogy foglalkozzon velem, jártam hozzá bibliaórára, jegyesoktatásra is.
Ez az amforaszimbólum, úgy tűnik, érvényes az egész életére, hisz mint mondja, kamaszkora óta lappangó megnyilvánulási formákat töltött meg tartalommal a pályája során. Ez volna a kegyelem, amit a beszélgetés elején említett?
Mi más lenne? Úgy érzem, szeret az Isten, azt csinálhatom, amiben hiszek, megpróbálhatok a hőseim lábnyomába lépni. És mindezt nemcsak megengedi, de még az a jutalmam is megvan, hogy sokan nyitottak minderre, várják, értékelik. Jó érzés megköszönni ezt a sok kegyelmet, mert van kinek.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
