Egy rekkenő nyáron kikötöttünk Zlarin mólójánál. A kajakokat partra húztuk, és felcihelődtünk abban a reményben, hogy hideg sört kapunk a rejtelmes dalmát szigeten. A kis vendéglő terasza az öbölre nyílt, zúgtak a kabócák, hat órát harangoztak. Idős helybéliek pipájukat tömve gyülekeztek a ringó halászcsónakok feletti falusi „plázson” az esti boćanjéhoz, golyózáshoz. Pöfékeltek és gurítottak a bársonyos tengeri alkonyatban. Az emberi lét ritka, ártatlan, varázslatos idillpillanata volt ez – megrendülten eszméltünk rá, hogy motorizációnak a nyomait sem látjuk. Zlarin az utóbbi hétszáz évben nem sokat változott, autóval járható utcái – így autói – nincsenek. Talán Gyimesben éreztem hasonlót, Sötétpatakán, amikor Erzsi néni megmutatta, hogyan kell a kalyibában szeméttermelés, pazarlás nélkül, önfenntartó módon élni. Nem divatból, hanem azért, mert évszázadokon át úgy szokták meg.
Az egyszerű, ép ésszel be- és átfogható élet iránti vágyunk megerősödött a pandémia hónapjai alatt. De mi is az az egyszerűség? Minden bizonnyal köze van a lassúsághoz. A jelenlét magas fokához, amikor úgy érezzük, az idő tempója újra olyan, mint a gyerekkorunkban, ezért az embert körülfogó tünemények észlelésére is nagyobb esély marad. Milan Kundera írja: „Miért tűnt el a lassúság öröme? Hol vannak a hajdani ődöngők? Hol vannak a népdalok semmittevő hősei, a vándorlegények, akik malomról malomra járnak és a csillagos ég alatt alszanak? Eltűntek volna a mezei ösvényekkel, a rétekkel, a tisztásokkal, a természettel együtt? Egy cseh mondás szép hasonlattal határozza meg édes semmittevésünket: nézegetik a Jóisten ablakait. Aki a Jóisten ablakait nézegeti, az nem unatkozik; az boldog.”
A kanadai David Sax bestsellere az analóg technikák újraéledéséről a Poket gondozásában zsebkönyvben is megjelent. Nem véletlenül: a Poket ötletgazdái az e-bookok korában gondoltak nagyot, és beüzemelték a tömegközlekedési csomópontokon elhelyezett zsebkönyv-automatáikat. Mi sem illene jobban a papíralapú olvasást népszerűsítő kiadó sorozatába, mint Sax könyve, Az analóg bosszúja, amely abból indul ki, hogy a digitalizáció forradalmával egyidős az analóg reneszánsza.
A bárhol, bármikor könnyedén elérhető zenefájlok meglepő módon a bakelitlemez másodvirágzását hozták el. Aki bakelitet hallgat, az odaül. Nem kapcsolgat, nem lépeget a zeneszámok között. Kézbe veszi a sokszor művészi kvalitású borítót, és átadja magát az audiofil élvezetnek.
A mobiltelefonok ma már „jobb” fotók készítésére alkalmasak, mint a néhány évtizeddel ezelőtti professzionális kamerák. Elborít minket a képek óceánja, és mi történik: újra elterjednek a korabeli fotográfiai technikák, nemcsak a néhány évtizeddel ezelőttiek, hanem a fényképezés első évtizedeinek nehézkes és veszélyes eljárásai is.
A digitális naptár- és naplóalkalmazások a mindennapjaink részei, mégis egyre nagyobb népszerűség övezi a minőségi papírból készülő, kézműves kötésű naplókat, jegyzettömböket. Mert jólesik újra nekiülni és kézzel írni.
Aki nem tud a földdel dolgozni, vagy nem élhet odakint a természetben, ösztönösen keresi a digitális zajból való kivonulás egyéb lehetőségeit. Jobb későn, mint soha: a posztmodern ember rájött, hogy miközben felgyorsult élete már javarészt a virtuális térben zajlik, a valódi élményeket még mindig az analóg technikák és pillanatok nyújtják.
Aktuális magazinunk tematikus lapszám: a teljesség igénye nélkül ad pillanatképet az analóg világ hazai közösségteremtőiről és csodabogarairól. A nosztalgikus, mégis a jövőbe ívelő játéknak a míves papírra nyomott Magyar Krónika is résztvevője: szándékunk szerint a magazin cikkeinek olvasása hasonló élményt nyújt, mint a felsercenő bakelitlemez, a baritpapíron előtűnő kép a sötétkamrában vagy egy szakasz bejárása a kéktúrán.
Tulajdonképpen tényleg olyan egyszerű az egész. Az analóg öröme nem más, mint újraélni a gyerekkor komótosan csordogáló idejét.
Földnyelv a vízben. Állandóság a változásban. Ritmus a forgatagban. Tiszta szólam a zajban. Megtartó erő a csöndben. A tihanyi bencés monostor hegyre épült városként magasodik a félszigeten. Két égbe törő tornya nem csak a Balaton partján élőknek viszonyítási pont. Három szerzetes vallomása.
Elsősorban a ló miatt lett csikós, de nemcsak akkor tartja magát annak, amikor megérkezik a munkába, kiszáll az autóból és felül a lovára, Daliásra, hanem mindig. Nem munka ez, létforma, helyesbít. Ifjabb Kosina Péter, a Mátai Ménes számadó csikósa felelősségről, bizalomról és kihívásokról mesélt.
A település és környéke tökéletes célpont az egynapos kirándulásra, gyors kiszakadásra vágyóknak, de épp ennyire alkalmas helyszín a nyugodt elvonuláshoz, a csillagtúrázós kikapcsolódáshoz és a bekuckózós hosszú hétvégéhez is.
A Szőnyi-ház mögötti dombokon, elhagyatott gyerektábor faházai között termetes téglaépítmény áll. Egy hattagú művészcsapat, a CriminalCraft által épített fatüzelésű kerámiaégető kemence, melynek gyomrából megismételhetetlen, a természeti erők által mintázott tárgyak kerülnek ki.
Szőnyi Istvánnak a hegyoldalra meredeken felfutó zebegényi kertjét bárki bejárhatja, aki betér az emlékmúzeum udvarába. A lépcsőn fölfelé kaptató látogató jól teszi, ha időről időre megáll a lombokon átszűrődő napfényben, és engedi, hogy a képzelet játéka visszarepítse az 1930-as évekbe, amikor a fiatal, de már beérkezett Szőnyi állt ugyanitt, hogy összehunyorított szemmel ráleljen a tájnak arra a képkivágására, amelyet majd festménnyé lényegíthet át.
Tizennégytől akárhány éves korig alkotnak a művészek a zebegényi festőművész nevét viselő képzőművészeti szabadiskolában. A cél nem a tökéletes rajztudás, hanem hogy sikerüljön átfordítani valamit a lelkekben. Meglestük az 57. évfolyamot.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
