Egy rekkenő nyáron kikötöttünk Zlarin mólójánál. A kajakokat partra húztuk, és felcihelődtünk abban a reményben, hogy hideg sört kapunk a rejtelmes dalmát szigeten. A kis vendéglő terasza az öbölre nyílt, zúgtak a kabócák, hat órát harangoztak. Idős helybéliek pipájukat tömve gyülekeztek a ringó halászcsónakok feletti falusi „plázson” az esti boćanjéhoz, golyózáshoz. Pöfékeltek és gurítottak a bársonyos tengeri alkonyatban. Az emberi lét ritka, ártatlan, varázslatos idillpillanata volt ez – megrendülten eszméltünk rá, hogy motorizációnak a nyomait sem látjuk. Zlarin az utóbbi hétszáz évben nem sokat változott, autóval járható utcái – így autói – nincsenek. Talán Gyimesben éreztem hasonlót, Sötétpatakán, amikor Erzsi néni megmutatta, hogyan kell a kalyibában szeméttermelés, pazarlás nélkül, önfenntartó módon élni. Nem divatból, hanem azért, mert évszázadokon át úgy szokták meg.
Az egyszerű, ép ésszel be- és átfogható élet iránti vágyunk megerősödött a pandémia hónapjai alatt. De mi is az az egyszerűség? Minden bizonnyal köze van a lassúsághoz. A jelenlét magas fokához, amikor úgy érezzük, az idő tempója újra olyan, mint a gyerekkorunkban, ezért az embert körülfogó tünemények észlelésére is nagyobb esély marad. Milan Kundera írja: „Miért tűnt el a lassúság öröme? Hol vannak a hajdani ődöngők? Hol vannak a népdalok semmittevő hősei, a vándorlegények, akik malomról malomra járnak és a csillagos ég alatt alszanak? Eltűntek volna a mezei ösvényekkel, a rétekkel, a tisztásokkal, a természettel együtt? Egy cseh mondás szép hasonlattal határozza meg édes semmittevésünket: nézegetik a Jóisten ablakait. Aki a Jóisten ablakait nézegeti, az nem unatkozik; az boldog.”
A kanadai David Sax bestsellere az analóg technikák újraéledéséről a Poket gondozásában zsebkönyvben is megjelent. Nem véletlenül: a Poket ötletgazdái az e-bookok korában gondoltak nagyot, és beüzemelték a tömegközlekedési csomópontokon elhelyezett zsebkönyv-automatáikat. Mi sem illene jobban a papíralapú olvasást népszerűsítő kiadó sorozatába, mint Sax könyve, Az analóg bosszúja, amely abból indul ki, hogy a digitalizáció forradalmával egyidős az analóg reneszánsza.
A bárhol, bármikor könnyedén elérhető zenefájlok meglepő módon a bakelitlemez másodvirágzását hozták el. Aki bakelitet hallgat, az odaül. Nem kapcsolgat, nem lépeget a zeneszámok között. Kézbe veszi a sokszor művészi kvalitású borítót, és átadja magát az audiofil élvezetnek.
A mobiltelefonok ma már „jobb” fotók készítésére alkalmasak, mint a néhány évtizeddel ezelőtti professzionális kamerák. Elborít minket a képek óceánja, és mi történik: újra elterjednek a korabeli fotográfiai technikák, nemcsak a néhány évtizeddel ezelőttiek, hanem a fényképezés első évtizedeinek nehézkes és veszélyes eljárásai is.
A digitális naptár- és naplóalkalmazások a mindennapjaink részei, mégis egyre nagyobb népszerűség övezi a minőségi papírból készülő, kézműves kötésű naplókat, jegyzettömböket. Mert jólesik újra nekiülni és kézzel írni.
Aki nem tud a földdel dolgozni, vagy nem élhet odakint a természetben, ösztönösen keresi a digitális zajból való kivonulás egyéb lehetőségeit. Jobb későn, mint soha: a posztmodern ember rájött, hogy miközben felgyorsult élete már javarészt a virtuális térben zajlik, a valódi élményeket még mindig az analóg technikák és pillanatok nyújtják.
Aktuális magazinunk tematikus lapszám: a teljesség igénye nélkül ad pillanatképet az analóg világ hazai közösségteremtőiről és csodabogarairól. A nosztalgikus, mégis a jövőbe ívelő játéknak a míves papírra nyomott Magyar Krónika is résztvevője: szándékunk szerint a magazin cikkeinek olvasása hasonló élményt nyújt, mint a felsercenő bakelitlemez, a baritpapíron előtűnő kép a sötétkamrában vagy egy szakasz bejárása a kéktúrán.
Tulajdonképpen tényleg olyan egyszerű az egész. Az analóg öröme nem más, mint újraélni a gyerekkor komótosan csordogáló idejét.
Magyarország egyik legmagasabban fekvő települése erdők ölelésében, különleges mikroklímával, gyógyító környezettel várja az értékalapú, csendes élet után vágyakozókat. Lovass Adél és Veres Zoltán számára Bükkszentkereszt ennél is többet adott: egy helyet, ahol összekapcsolódva tanulhatnak, fejlődhetnek, alkothatnak.
A Bükki Csillagda az ország egyik legkülönlegesebb tudományos ismeretterjesztő intézménye. Aki ide ellátogat, közelebb kerülhet annak a megértéséhez, hol is van a helyünk a világmindenségben.
Jártunk patakvölgyben, tisztáson, árnyas ösvényen. Szóba kerültek szerzetesek, püspökök, sztárséfek, Elon Musk és a nyíllal megsebzett indiánok. Ettünk, ittunk, elképedtünk, és aki azt hiszi, hogy az erdőben csak a csalán, a kökény meg a gombák ehetők, az nem tudja, mit veszít. Növényvakok, figyelem: Bózsó Gyula erdész varázslata következik.
Az ipari örökség megóvása mellett a helyi közösség is gazdagodott az egykor városnyi területű létesítmény épületeinek rehabilitációjával.
Boldogság, ha az ember báránybégetésre kel, a munkahelye pedig egy Michelin-díjas étterem. Ahhoz azonban, hogy mindezt megteremtse, tíz olyan év kellett, amely alatt mintha húszat élt volna. Kun A. Luca és Pohner Ádám, az Iszkor fiatal tulajdonosai erről meséltek nekünk Mályinkán, ahol a régió legfinomabb fogásai közös akaratból készülnek.
Ideális helyszín az élethez – mondja Regős József barlangkutató régész és helytörténész Szilvásváradról, ahol többek között a kezdetekről, a személyes és a földtörténeti múltról beszélgettünk, így például arról is, hogy hogyan került a Bükk az Egyenlítő környékéről a ma ismert helyére.
