Sem csellel, sem erővel? – 10 érdekesség a komáromi erődről
A komáromi erőd sokféle szerepet töltött be az évszázadok során. Volt légiótábor, a Szent Korona rejtekhelye, káposztasavanyító. És vajon még mi minden?
Szöveg: Farkas Anita
Fotó: Földházi Árpád
Hálátlan az emberi emlékezet, ritkán jegyzi fel azoknak a mestereknek a nevét, akiknek a világ apró szépségeit, a finoman megmunkált kerítésdíszeket, az apró figurákat mintázó ajtógombokat vagy a barokkos kacskaringóban végződő, titkos zárakat is könnyedén nyitó kulcsokat köszönhetjük. Ezért álljon itt Máté Sándor neve, akinek az egész élete azt példázza: a kovácsmesterség nemcsak szakma, de alkotóművészet is.
Elmegy egyenesen, az utca végén elfordul jobbra, aztán balra lesz egy zsákutca, na, ott aztán már tényleg nincs tovább semmi – ad szakszerű útbaigazítást egy idős úr a Pince közi buszfordulóban, amikor az Üst utca után érdeklődöm. Megfogadom a tanácsát, ballagok a hétköznap délelőtti ófalui csendben, ember sehol, még a kutyák sem ugatnak a kerítések mögött, mintha újra gyerek lennék abban a dunántúli kisvárosban, ahol a kilencvenes években megállni látszott az idő. Tíz perc séta után befordulok a semmibe, ha nem lenne jobbra a második kapura kiírva a szám, akkor is tudnám, hova kell csöngetnem: a baglyot formázó vaskilincs árulkodik. A kert felől lassan megérkezik Máté Sándor – errefelé tényleg nem divat a kapkodás –, és akkor még nem tudom, amit egy óra múlva igen, hogy sokkal több dolog van a világon, mint ahogyan azt idáig képzeltem, például kalapács és kalapács közt igen nagy különbségek lehetnek, a patkóból meg könnyen kifolyhat a szerencse.
Minderről már a ház mögötti műhelyben esik szó. Ide eljutni is kész bűvészmutatvány, az útnak hagyott vékony sáv két oldalán egy fészerféleségben bujkáló Csepel motorbicikli felvezetésével mindenféle vasak állnak halomban. A vendég nem, a mester persze egy pillanat alatt átlátja a káoszt nemcsak kint, de bent, a garázsszerű hátsó épületben is. A garázs szó ez esetben teljesen helyénvaló, hiszen Sándor karosszérialakatosként kezdte a pályát, és csak később, a szakmát autodidakta módon elsajátítva nyergelt át a fémművészetre.
„Egész pontosan szerszámkészítőnek tanultam, egy ideig présszerszámokat készítettem egy gyárban havi háromezer-hétszáz forintért. Mivel ebből már akkor, a nyolcvanas évek végén sem lehetett megélni, gondoltam egy merészet, vettem egy gáz- meg egy oxigénpalackot, és elkezdtem autót hegeszteni. Az első héten háromezer forintot kerestem, a második hét első napján ötezerért megfoltoztam és visszahegesztettem egy Opel Rekord első doblemezét. Ezután felfedeztek a taxisok, majd a környékbeliek, és egymásnak adták a kilincset. De hiába futott egyre jobban a szekér, egy idő után zavarni kezdett a sok kosz, füst és az is, hogy hiába dolgoztam a lehető legprecízebben, autókat újszerűvé kalapálni mégsem igazi alkotás” – mesél a kezdetekről.
Az alkotás vágya ugyanis már gyerekkora óta mocorgott benne. A család akkoriban a II. kerületi Csatárka úton lakott, ahol az utcabeli fiúkkal gokartot eszkábáltak, hulladék deszkákból házat építettek, a nagybácsi pincéjében villanymotorokat buheráltak, korcsolyaélből szamurájkardot készítettek – a mai generációk számára elképzelhetetlenül szabad és egészségesen veszélyes világ volt ez.
„A környező építkezések aztán szép lassan megváltoztattak mindent, megjelent egy új lakóréteg, az addigi családias-falusias hangulat örökre megszűnt. Körülbelül harminc éve, hogy átköltöztünk ide, Békásmegyer-Ófalura, a két öcsém és az édesanyám néhány percre lakik tőlem. És bár ilyen értelemben mindig is gyüttmentek leszünk, én az első perctől otthon érzem magam a környéken. Errefelé az emberek még ma is köszönnek egymásnak az utcán, a szomszédok meg mindennap megállnak egypár jó szót mondani egymásnak. Néha, ha felmegyek valakihez a lakótelepre, furcsa is hallani, hogy a legtöbben azt sem tudják, ki lakik a mellettük lévő ajtó mögött” – fogalmazza meg egyszerűen, miért annyira jó itt élni.
Beszélgetés közben szinte észrevétlenül tárulnak fel a műhelyben őrzött kincsek. Először csak a sarokban lévő, vörös szájú kemence tűnik fel, előtte az üllővel, felette az óriási fújtatóval. Szép lassan tisztul a kép, Sándor sorra mutatja nemcsak a saját maga készítette munkákat, hanem azokat a tárgyakat is, amelyeket a sok év alatt innen-onnan összegyűjtött – a kollekció akár egy jövőbeli kovácsmúzeum alapja is lehet. Külön állványon sorakoznak például a fogók és a különös becsben tartott kalapácsok, amelyek közt – abszolút a teljesség igénye nélkül – akadnak keményebbek és puhábbak, baltára hajazók, domborítók, kővágók, sőt még egy középen lyukas, vélhetőleg a középkorból megmaradt darab is. Nem beszélve a nyelek sokféleségéről, amelyek csiszolását minden valamirevaló kovács maga végzi, hiszen „egy munkánál többször kell kalapácsot cserélni, van, hogy minden ütéshez másikra van szükség, így egyáltalán nem mindegy, a nyél mennyire tapad a tenyérhez”. Ezenkívül van itt fúrógép az 1800-as évekből, szerszám az egykori Csoknyay-gépgyárból, kaszapengék, többféle esztergapad és rengeteg kilincs, kulcs, zárszerkezet, kapupánt és cizellált – többek közt levél vagy lándzsa alakú – kerítésvégződés.
„Gyakori, hogy több száz éves szekrényzárakhoz vagy templomok ajtajaihoz rendelnek tőlem kulcsot a régi eltört vagy elveszett helyett. Ritkábban akadnak új tervezések is, nemrégiben például egy ürömi szálláshely hobbitházaihoz készítettem speciális zárszerkezetet a hozzá illő díszes kulcsokkal, kilincsekkel” – magyarázza. Eddigi legnagyobb volumenű munkájaként egy nagy templom restaurálását említi, ahol szintén a kapupántok, zárak és kilincsek újjávarázsolása, a rozsdaette részek szükség szerinti kipótlása volt a feladata. Az ehhez hasonló különleges felkérések esetén gyakran maga gyártja a szükséges szerszámokat is. Amikor például háromezer kovácsolt szöget rendelt tőle egy vállalkozó, kénytelen volt megalkotni a saját, azóta is remekül bevált szögfejezőjét, hogy gyorsabban és hatékonyabban tudja teljesíteni az irdatlan penzumot. Ezzel pedig mintha szimbolikusan belépett volna a hivatásos kovácsok közé, hiszen régen körülbelül százötven szöget kellett készítenie egy inasnak ahhoz, hogy felvegyék a céhbe.
És itt persze még messze nincs vége a történetnek. Sándort legújabban a saját tervezésű dísztárgyak és különösen a kések izgatják. Nemrégiben két barátjával egy láncfűrész vezetőlapjából kovácsoltak össze pengét, amire aztán rájabőr markolat került; ha nem kellene a fotós kollégával továbbindulnunk, naphosszat szívesen elhallgatnánk az ehhez hasonló lelkes terveket. Útravalóul két fontos tanácsot kapunk. Sose hagyjuk a kalapácsot az üllőn éjszakára, mert az ördög hajnalig dolgozni fog, elvéve a másnapi energiánkat, a lópatkót pedig mindig felfelé fordítva tartsuk, különben kifolyik belőle a szerencse. Utóbbi kipróbálásához kapunk egy frissen kovácsolt darabot is: a használati utasítást szigorúan betartva hozzon sokkal-sokkal jobb időket a mostaniaknál.
A komáromi erőd sokféle szerepet töltött be az évszázadok során. Volt légiótábor, a Szent Korona rejtekhelye, káposztasavanyító. És vajon még mi minden?
Jókai Mór neve összefonódott Komároméval. Az itt kapott amnesztia legendás történetét számos művében megörökítette. De vajon tényleg minden úgy volt, ahogy az író azt a jövő emlékezetébe akarta vésni?
Alapy Gáspár életéről film is készült, nem véletlenül. A város meghatározó vezetőjének azért kellett meghalnia, mert a zsidó polgárokat védte.
Érezték, hogy egyszer az életben még válthatnak, és így is tettek. A komáromi Varga Zsuzsa és Ferenc huszonhét év után döntött úgy, hogy belső terek helyett apró, festett bonbonokat álmodik meg. Bátorságuk és tehetségük jutalma pedig Oscar-díj lett – a csokoládéké. A Zax manufaktúrában jártunk.
Egy felvidéki faluban született, és sokszínű pályát maga mögött tudva most szintén itt, a Komárom közeli Köbölkúton szolgál. Noha szinte csoda, hogy egyáltalán pap lehetett, ma közösséget, templomot épít, reményt kelt. Puss Sándorral, az egyetlen felvidéki magyar jezsuitával találkoztunk.
Dráfi Mátyás soha nem akarta elhagyni a Felvidéket, pedig lett volna rá lehetősége. Ugyanígy sosem állt a tükör előtt a mozdulatait tervezgetve. Úgy érezte, ha a Jóisten ide helyezte, ezt és itt kell csinálnia. Mert amit felülről kapunk, nem a miénk, azt át kell adnunk másoknak. A Kossuth- és Jászai Mari-díjas színésszel komáromi otthonában beszélgettünk.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.