„Ha nem halok meg fiatalon, nagy művész leszek; ha fiatalon kell meghalnom, kiadatom a naplómat” – híres mondat ez, Maria Baskircseva, avagy Baskircsev Mária, az oroszi nemesi családból származó, huszonöt éves korában elhunyt festőnő jegyezte le, akit – jól sejtette – végül nem annyira festményei, mint kamaszkora óta vezetett, megejtő őszinteségű naplója tett híressé, a fin de siècle irodalmi panteonjának fontos alakjává. Nem alaptalan, hogy Benamy Sándor, a pályáját Erdélyben kezdő, majd Magyarországra áttelepülő író, riporter, könyvkiadó (a Csendes Don első magyar kiadását is ő adta közre), amikor a hetvenes-nyolcvanas években magánkiadásban rikítósárga címlappal megjelent könyvei sorában újra kiadta a Brassói Lapok újságírónőjének, Nagy Karolának az írásait egybegyűjtő, Ne nézz utánam című kötetet, „magyar Baskircsev Máriaként” hivatkozott egykori kedves kollégájára.
Nagy Karola, ez a tündökletes szépségű, vergődő lelkű fiatal nő 1933-ban, huszonhét évesen távozott az élők sorából. Segesváron született, gyerekkora felettébb zűrös volt, nevelőszülők nevelték, alig tizenhat évesen egy román férfihoz ment feleségül, akivel csakhamar megromlott házassága („minden hónapban egy hétig szeretem”), gyermekük pedig még csecsemőkorában meghalt. Karola hiába epekedett egy új, megváltó szerelem iránt, Bukarestben nyomorúság és pangás volt az élete („kis rettenetes bútorozott szobák, sötétek, kikopott bútorokkal és színehagyott terítőkkel. És az az egy szék! És az ágyra ülés!”), és az sem hozott csodás fordulatot, amikor férjével Brassóba települtek át. Elhelyezkedett a helyi lapnál, interjúival, riportjaival figyelmet keltett, de Karola, akit az írás mellett a színjátszás is vonzott, és nem is igazán tudta eldönteni, mivel foglalkozzon, többre vágyott ennél.
Szenvedett a kisvárosi közegtől, börtönnek érezte, ahol veszendőbe mennek legszebb évei.
Én nem akarok kisvárosi életet élni, én a lelkem szavát akarom dalolni, a vérem lüktetését akarom megszentelni.
„Tengerre vágyom, a nagy, nehéz tengerre ki, a hajókat nem lehet kis patakon elindítani…” Senkivel nem tudta igazán megértetni magát, idegennek érezte magát a világban, furcsán élettelennek tűntek számára a járókelők, de még az ismerősök, a barátok is.
Arról álmodozott, hogy Pestre költözik, de Pestet soha nem érhette el. „És mi lesz holnap? És holnapután? Semmi. Mint ma. Jól- vagy kevésbé jóllakás, álom. Közöny. Szomorúság és fáradtság. Szeretkezés, esetleg.” Kétszer kísérelt meg öngyilkosságot, később is állandóan foglalkoztatta a halál gondolata. „Sokszor szeretnék öngyilkos lenni… de akkor mindig felrémlik, hogy, ha meghalok, ki írja le, ki tudja meg, amit éreztem. Nem akarok két napi szenzáció után az örök feledésbe hunyni. Még sokkal nagyobb szenvedések árán is élni akarok, élni és írni akarok, kegyetlen fájással hajtom végre ezt az operációt, azután… talán azután öngyilkos leszek…” Végül egy betegség vitte el.
Nagy Karola naplójában a saját elhívásával, tehetségével kapcsolatos kételyeknek, illetve világidegenségének a megfogalmazásai jelentik az igazán érdekes részeket, nem a rajongva és reménytelenül szeretett férfihoz intézett sorai, amelyek nagyrészt megmaradnak a magában egyébként megsejtett és hőn utált „szentimentális kispolgári asszony” jegyzeteinek nívóján. Valóban sokszor úgy volt az esetében, ahogyan írta: „a szóban eltörik a mélyről jövő érzés”. De azért persze megkapó szüntelen epekedése a jobb élet iránt, amelyben összeérkezik a jólét és az érzelmi biztonság vágya:
Érdekes, I. azt mondta, hogy nekem minden vágyam az, hogy lakjam. Valakiben jó volna lakni. Beleágyazva, belegyökerezve, mélyen. Nem tudok szeretni.
Írt két figyelemreméltó, a kötetben is olvasható drámát a „háborús nemzedék” két képviselőjéről. Az egyik egy magyar földbirtokos fia, aki családtagjait megdöbbentve megszakítja párizsi jogi tanulmányait, nem akar részt venni semmiben, a „normális” életben a legkevésbé, s végül politikai kapcsolatai miatt letartóztatják. A másik a független nő mintaképe, egy fiatal francia festőnő kergeti szerelmi őrületbe környezetének férfitagjait, inast, sofőrt, jegyzőt, bárót egyaránt. A darabokat műsorára tűzte a kolozsvári magyar teátrum, szerzőjük a halála előtt néhány nappal azonban azt az üzenetet kapta kézhez, hogy a cenzúra betiltotta az előadásukat. Nagy Karolától, akiről nehéz eldönteni, hogy féltehetség volt-e, vagy csak nem adatott neki elég idő, hogy kibontakoztassa talentumát, még ezt az utolsó elismerést is megtagadta a sors.
Nevezhetjük kudarcnak az életét? Néhány emlékezetes mondat, bekezdés azért maradt utána. „Hogy’ gyűlölöm e pillanatban az életet s az életben az első élést, magamat.” „Minden érzés az ágyékunkban fut össze. Nagy öröm, bánat, szégyen, megdöbbenés. Az ágyék a fokmérője az érzéseknek.” „Néha odadobjuk a hazugságot, mint egy koncot. Nesze, rágódj rajta! Hogy’ jönnél te az én gondolataimhoz? hogy’ gondolod, hogy oda befogadlak?” A hasonló passzusokat idézhetnénk még.
Interjú egy asszonnyal, akit nem akarnak felfedezni – ez a címe egy furcsa kis szösszenetének. Az, hogy olyan makacsul nyomot akarunk hagyni, talán a hiúság jele: hiszen még az a nyom is, amit mondjuk Dante vagy Shakespeare hagyott maga után, az idő évmilliárdos távlatához mérve pillanatok alatt enyészik a semmibe. De mintha mégsem a hiúság lenne a Nagy Karolához hasonló emberek vágyainak és küzdelmeinek fő tényezője. A napló mint végső biztosíték: valami marad utánunk, ha csak néhány emlékezetes sor is, valami, amit csak és kizárólag a mi életünk érlelhetett meg. Valami, amit beadhatunk a nagy közösbe.
