A Hadik arany igája

78. SZÁM-MŰHELY

SZÖVEG: TÁBORI KÁLMÁN
FOTÓ: FÖLDHÁZI ÁRPÁD

Mintha személyében maga Kaiser úr tért volna vissza száz évvel ezelőttről, hogy az újranyitott Hadikban biztosan rendben menjenek a dolgok. Bosznai Tibor, a kávéház ügyvezetője úgy anekdotázik a nyugatos szerzőkről, mintha azok épp most léptek volna ki a kávéházból, a mai törzsvendégekről pedig úgy beszél, mint korunk legendáiról. Szinte mindenkit ismer, és akiket ismer, azokat mind bemutatja egymásnak. Nem csoda, ha otthon érzi magát itt az ember. Tíz éve nyitott újra a Hadik Kávéház és a Szatyor Bár és Galéria, ennek apropóján beszélgettünk.

„Micsodára kicsoda, mit csinál a micsoda”?
Hú, erre valamelyik ismert magyar vers első sorát kellene behelyettesíteni, de nem emlékszem, mi a megfejtése. Számos anekdotát tudok arról, mivel szórakoztatták egymást a nyugatosok. Szupernehéz játékokat játszottak. Gondolhatja, mennyi mindent olvastam ezekről, de mindig kimegy a fejemből. Karinthy Frigyes fia, Ferenc írt is egy novellát arról, hogy ezek az írók, költők, művészek a Hadikból felmennek Karinthyék lakására, és ott mulatnak tovább. Ebben a Baracklekvár című novellában végigveszik az összes szóviccet. Az intarziajátékra emlékszem, amikor a saját nevüket kellett egy mondatban elhelyezniük úgy, hogy az értelmes legyen. „Angyali kar inti, frigye sikerülni fog” – ez volt a Karinthy nevével. Kosztolányié pedig: „Itt rossz a koszt, ó lány, ide zsörtölődni jár csak az ember.”

Tényleg olyan legendásan rossz volt a vendéglátás a régi Hadikban?
Egy másik anekdota szerint Karinthy egyszer odahívatta Kaiser urat, a kávéház vezetőjét magához, és panaszkodott, hogy már megint milyen pocsék a feketéjük. Mire Kaiser úr azt felelte: „Ha jobb kávét akar, menjen át a Gebauerbe.” Amire az író visszavágott: „Mennék én, de nem vagyok úgy öltözve.” De nem csak a gasztronómia nem volt olyan, mint ma. Móricz Zsigmond egy helyen azt írja, olyan ez a kávéház, mint egy vidéki pályaudvar túlvilágított restije. Ráadásul ez akkoriban tényleg szinte vidék volt, hiszen a mai Móricz Zsigmond körtér a város szélét jelentette. 1906 és 1920 között nem is volt itt nagy élet. Rendszeresen csődbe ment a hely. Miután Karinthy ideköltözött a feleségével, Böhm Arankával, egyre több értelmiségi jelent meg errefelé. Eleinte átjártak egymáshoz, ám egy idő után megunták, hogy a lakásban áll a füst, főzni, mosogatni, takarítani kell, ezért beköltöztek az üres Hadikba. Ők csinálták meg a csodát.

Az eltelt tíz évből tudna a régiekhez hasonló anekdotákat mesélni? Ma is működik a legendaképződés?
Persze. Sokan járnak ide a mai művészvilágból: zenészek, képzőművészek, írók, újságírók. Mindig örülök, amikor azt látom, itt készülnek interjúk. Molnár Ferenc Caramelnek a bejárat melletti ablaknál van például a törzshelye. Egyébként Móricz Zsigmond is sokat ült épp ott. Be lehet azonosítani a feljegyzéseiből. Nemes Jeles László is gyakran járt ide egyidőben. Én nem ismertem őt személyesen, de a művészeti vezetőnk, Ott Anna beszélgetett vele, és tőle tudtam, hogy a fiatal rendező épp egy filmen dolgozik. Ebből lett a Saul fia. Miután Oscar-díjat nyert, kaptunk tőle egy dedikált példányt a forgatókönyvből. Ki is tettük az első oldalt a falra a többi emlék közé. Amikor aztán egyszer amerikai vendégeink voltak, dagadtam a büszkeségtől, hogy azt mondhattam nekik: nézzétek, ennél az asztalnál készült az Oscar-díjas magyar film, és itt a forgatókönyv is dedikálva. Olyan izgatottak lettek, mint amikor Párizsban jársz, és elájulsz attól, hogy hol volt mondjuk Monet törzshelye.

Karinthy Frigyesnek és számos nagy írónknak kvázi a nappalija volt a Hadik. Épp ezért számtalan anekdota ismeretes a helyről. Amikor tíz évvel ezelőtt újranyitott a kávéház, abban milyen szerepe volt a legendáknak és a századelő hagyományainak?
Fontos, hiszen a Hadik újranyitása eleve azért jöhetett szóba, mert Újbuda önkormányzata a Bartók Béla út kulturális fejlesztésének zászlóshajójaként – a környék legrégibb és legfontosabb történelmi helyszíneként – tekintett a Hadik-házra. Tehát azzal a céllal vásárolta vissza, és adta ki üzemeltetésre a helyiséget, hogy a múlt század eleji irodalmi kávéházi hangulatot újraélessze, és új energiával töltse meg. De tíz év után az a tapasztalatom, hogy máig élő a hagyomány, és nekünk fontos feladatunk, küldetésünk van ezzel.

Tehát legyen egyszerre a hagyományokhoz visszanyúló, ám modern, a mai kor igényeinek megfelelő kávéház.
Igen. Ilyen szempontból magasra tették a lécet. És bár korábban már dolgoztam a kultúra és a vendéglátás összefonódásában, amikor elkezdtünk foglalkozni az üggyel, először megijedtem. Elkezdtem kutatni a forrásokat, hogy lássam, milyen kontextusba van beágyazva a kávéház. Amikor tudatosult bennem, hogy azok a nagy írók, akiket én a tankönyvekből ismertem – Márai, Karinthy, Kosztolányi – itt töltötték a hétköznapjaikat, és hogy milyen irodalmi művek születtek itt, a fejemre csaptam: „Te jó ég, lehet, hogy nagy lesz ez a kabát!” Ám ez a riadalom és megrökönyödés közben rengeteg energiát adott, mert rájöttem, nem kell feltalálnom a spanyolviaszt, csak azon kell elgondolkoznom, mit jelent a hagyomány, a jó értelemben vett tradíció.

Ön szerint mit?
Rengeteg diskurzus folyik ma az építészettől kezdve a táncon át arról, mit jelent a hagyomány, és hogyan kell azt őrizni, ápolni. Ám én Sebő Ferenccel értek egyet, aki azt mondta: nem kell őrizni, hisz nem rab, ápolni sem kell, mert nem beteg. A hagyományt élni kell. Ez nekem bevésődött, és sokat segített abban, hogy ne egy múltba révedő dolgot hozzunk létre. Próbáljunk meg reflektálni a Hadikhoz kapcsolódó legendákra, de közben ne legyen poros, ne legyen múzeum.

Hogy sikerült elérni, hogy a nyugatos szerzők nappalija ma is élő legyen, beköltözzenek a művészek, a mai kor Karinthyjai?
Bölcsész vagyok, sokat foglalkoztam a különböző művészeti ágak szervezésével, de le kell szögeznem, hogy nem vagyok irodalmár, művészettörténész vagy képzőművész. Az én dolgom az, hogy energiát csiholjak, ami azokat a társaságokat, csoportokat, kiadókat, platformokat idecsalogatja, amelyek valamilyen módon átiratai ennek a száz évvel ezelőtti életnek. Érdekes volt megtapasztalnom az elején, miként nyit meg ajtókat és vonz be embereket a Hadik neve. Igyekeztem minél többeket megkeresni, hogy újranyit a kávéház, üljünk le, beszélgessünk, mert valamilyen módon biztosan együtt tudunk működni.

Mégis mi a titka, hogy a Hadikban világnézeti hovatartozástól és művészeti érdeklődéstől függetlenül mindenki otthon érzi magát?
Szerintem az a szerencsénk, hogy nem vagyunk se túl nagyok, se túl kicsik. És szándékosan törekszünk is arra, hogy ne lehessen beskatulyázni minket. Itt a Magyar Művészeti Akadémia rendezvényétől kezdve a Péterfy házaspár íróakadémiájáig tényleg elég sok minden volt már. A Hadik a magyar kultúrának olyan megkérdőjelezhetetlen korszakán támaszkodik, amit Kosztolányi és Karinthy neve fémjelez. Ez alapvetően kizárja, hogy ide vagy oda gravitálódjon a hely. Őket nem lehet szekértáborhoz kötni. Ők adják az egyensúlyt. A Hadik ma is ezt a zászlót szeretné továbbvinni. Fent, a galérián olyan rendezvény is volt, amit a Fiatal Írók Szövetsége, a József Attila Kör és a Magyar Írószövetség közösen tartott. Jó lenne, ha itt történhetnének meg az árokbetemetések. Ma a Hadikban a kényszer, a szükségszerűség és az áldás egy és ugyanaz: azt a szellemi erőteret kell újracsiholni és fenntartani, ami száz évvel ezelőtt itt kialakult.

Ez a hely szellemén vagy az ön nyitottságán múlik?
Saly Noémi mondta egyszer: „Tibor, ez a kávéház addig lesz, amíg maga itt van.” Ez egyfelől hízelgő, másfelől meg nagy teher. Tény, hogy van bennem egyrészt nyitottság, másrészt meg valamiféle pozitív értelemben vett naivitás: mindenkivel szóba állok. A Hadik mindig nyitott hely volt, és azt hiszem, ilyennek is kell lennie. Nem lehet nem befogadni valamit, ami értékes.

Miből fakad ez a nyitottság?
Azért szeretek a Hadikról nyilatkozni, mert akkor eltarthatom magamtól a beszélgetést, és nem terelődik rám a szó. (Nevet) De valahogy kibukik néha a dolog. Egyszer megtaláltak egy jógás portáltól, ahol az interjúban eljutottunk odáig, hogy nemcsak jógázom, de mellette hitemet gyakorló katolikus vagyok. Én ezt büszkén vállalom, ám azt tapasztaltam, ha ezt az ember kimondja, olykor nehéz ügy lehet belőle. Még közeli ismerősök is rám olvassák néha: Tibikém, te vagy keresztény? Láttalak én már pálinkát inni és kurjongatni! Lépten-nyomon sarokba akarnak szorítani – lám, mennyire nem vagyok tökéletes! Nekem erre az a válaszom, hogy a hit olyan, mint egy konditerem. Azok is lejárnak gyúrni, akiknek még cingi a karjuk, vagy nagy a pocakjuk. Épp azért, mert valami változást szeretnének elérni. De hogyan kapcsolódik ez a Hadikhoz? Úgy, hogy jó volna, ha sikeresen és haladó módon lehetne részt venni ebben a nagy egészben, amit kereszténységnek mondunk.

Mármint hogy egyetemes?
Nekem mindig az az alapvető hozzáállásom, amikor belekerülök egy projektbe, hogy az első és legfontosabb megismerni azt a mikrokörnyezetet, amelyben mozognom kell. Ebben van egy kicsi önzés is, ugyanis hihetetlen energiát ad, ha nem csak iránytű nélkül lebeg az ember. Rengeteg értéket lehet találni a kooperációban. A kezdetektől szoros együttműködésben állunk az önkormányzattal, a házzal és ugyanígy a közben létrejött, a Bartók Béla Boulevard-t működtető Kulturális Tizenegy Egyesülettel is. A kapcsolódások köre olyannyira nagyra nőtt, hogy amikor az önkormányzat részt vett az Európai Unió Creative Spirits projektjében, ami arról szólt, hogyan lehet fejleszteni egy városrészt, tematikus utcát kulturális alapon, én lettem a kulturális nagykövet.

Mit tanult az uniós projektnek a tapasztalataiból?
Nagyon jól éreztem magam. Bejártam fél Európát. A Bartók Béla úthoz hasonló tematikus utcák fejlődésébe pillanthattam be. A Creative Spirits városrészfejlesztési koncepciója, hogy a kulturális és kreatív ipar szereplőit vonzza egy adott környékre. A tapasztalat pedig azt mutatja, hogy középtávon ez kontrollált és kulturált gazdasági konjunktúrával jár. Ez nálunk is látszik. Óriási változás történt az utóbbi tíz évben: galériák, kreatív vendéglátóhelyek nyíltak a környéken. A Kortárs Építészeti Központ nemrég készített egy felmérést, amely során kétszáz körüli olyan résztvevőt térképeztek fel a környéken, aki a kulturális és kreatívszektorban tevékenykedik. Ha ez így megy tovább, még egy dimenziót emelkedhet a dolog.

Az enteriőrben látványosan eltér, de ugyanaz a kínálat a két helyen. Programjaiban miben más a Hadik és a Szatyor?
Amikor újranyitott a Hadik-ház, azt találtuk ki, hogy ha a Hadik az irodalomhoz kapcsolódik, akkor a Szatyor fókuszáljon kicsit jobban a képzőművészetekre, mert ott találtam meg azokat a bohém és extrovertált művészeket, akik már a kialakításban is segítettek. Babos Zsili Bertalan fogta össze azt a huszon-egynéhány művészt, aki a belső teret megálmodta és kivitelezte. Így alakult ki ez az eklektikus enteriőr romkocsmahangulattal, de minőségi gasztronómiával. Emellett programjaiban is progresszívebb. Próbál kicsit távolabb merészkedni az irodalmi kánontól. Reflektálás mindarra, ami a Hadikban volt, illetve van, csak egy csavarral. Például ha irodalom, akkor slam poetry, a képzőművészetekben pedig keretezett olajfestmény és fotó helyett inkább 3D-s térplasztikák és muráliák.

Mik a legérdekesebb próbálkozások ott most?
Nemrég indult Orvos-Tóth Noémi pszichológus és az egyik fő partnerünk, a Könyves Magazin közös programsorozata, amelyben mindig egy meghívott íróval beszélget. A Fiatal Írók Szövetségével együttműködve most indul a Betűleves projekt, ami az irodalmat a gasztronómiával köti össze. Ehhez kapcsolódva tárcákat, krokikat, novellákat fognak írni a témában. Nem tudom még pontosan, mi lesz belőle, mert direkt tág a terv, hogy meglepődhessünk. Fontosnak tartjuk a civil partnerek bevonását. Így az Autistic Arttal és a kerékpárosklubbal is vannak programjaink. Most végre lesz színház, ami régi vágyam, csak eddig nem működött, mivel nem volt olyan napszak, amikor színházat lehetett volna csinálni. Most megpróbáljuk zárás után, éjszaka, ez az Éjjeli Színház. Zseblámpával, profi színészekkel. A Katonából és a Táp Színházból ismert Vajdai Vilmost kértem fel rendező-producernek, mert tetszett, ahogy az Utas és holdvilágot feldolgozta. Január végéig négy előadás lesz belőle. Már nagyon várom.

Ha a mostani és a régi Hadikot összevetjük, hogyan lehetne megfogalmazni a kapcsolódást?

A századelőn is menő volt a Hadik, és a legendák a mai napig élnek. De képzelje el, nemrég jöttem rá valamire. Ahhoz a korszakhoz hozzátartozik az is, hogy a személyes sorsok és az egész kávéház szempontjából milyen végkimenetele lett. Karinthyról tudjuk, elég problémás volt a magánélete, és bár jól keresett, anyagi körülményei csapnivalók voltak. Hó végén sorba álltak nála a hitelezők. Stresszes és parázsló életet élt. Korán meg is halt. Pedig ki tudja, milyen műveket írhatott volna még. Maga a kávéház lassan sodródott a tönk szélére. Ahogy Karinthy elköltözött a környékről, a Hadik ázsiója egyre lejjebb csúszott. Aztán már nem is a Kaiser család üzemeltette, a kommunizmus pedig végleg betett a helynek. Talán eltúlzom, és hiú vagyok, de szerintem nekünk ma az a feladatunk, hogy bebizonyítsuk, lehet mindezt úgy csinálni, hogy az egésznek pozitív végkicsengése legyen. Jók az ételek, fenntartható módon sokáig működik, és nem kell hogy negatív sorsok kapcsolódjanak hozzá. Jó lenne, ha minden ki tudná futni magát – engem ez motivál. Közhelyszerűen hangzik, de nekem ez nemcsak egy munka, hanem küldetés. Együtt az egész hadikos csapattal. Amennyire behatárol minket a bohém nyugatos hagyomány, épp annyira aranyiga ez nekünk.

Hasonló tartalmak

Nem szeretem azt a szót, hogy vége – beszélgetés Hajdú Farkas-Zoltánnal

Hajdú Farkas-Zoltán regényfolyamában a pálfordulásokkal és egyszerre jó és rossz szereplőkkel teli közép-európai történetek mellett saját és családja életét is meséli. Az íróval a kézírás fontosságáról, a posztmodernről, a progresszív és a konzervatív irodalomról beszélgettünk, és arról is, miként interjúvolta meg a világhírű filozófust, Hans-Georg Gadamert.

78. SZÁM-MŰHELY