Amikor az ifjú Szentpétery Tibor hetvenkilenc pengő nyolcvan fillérért megvásárolta első fényképezőgépét, talán még nem sejtette, hogy egy életre elkötelezi magát a fotografálás mellett. Hosszú évtizedek során felhalmozott felvételein lelkesen és lelkiismeretesen örökítette meg a természet szépségeit, a magyar történelem kataklizmáit, kulturális örökségünk meghatározó emlékeit.
Idősödő úriember jelenik meg kifogástalan öltözékében egy óbudai ásatáson. A hetvenes évek második felében járunk, az aquincumi aquaeductus, a római vízvezeték maradványainak feltárása idején, amikor fontos leletegyüttes került elő a földrétegek alól. A munkálatok pillanatnyilag szünetelnek; a régészek talán szendvicsüket majszolják, a nagyobb földmozgatást végző, micisapkás nyugdíjas bányászok pedig ásójukra támaszkodva cigarettáznak. Az idősödő férfi leereszkedik a kutatógödörbe, és addig takarítja, rendezgeti a lelet körüli rögöket, amíg a látvány tökéletes nem lesz. Ezután akkurátusan előveszi a fényképezőgépét, és exponál. A felvételek elkészülte után feljön a gödörből, az ilyen esetekre magánál hordott kis ruhakefével letakarítja öltözetét, és távozik. Dr. Szentpétery Tiborról, aki ekkoriban zömmel ezeken az óbudai régészeti helyszíneken, munkaidő előtt vagy után készíti a Budapesti Történeti Múzeum számára fényképeit, senki nem tudja, hogy a második világháború egyik jelentős haditudósító fotográfusa volt. Nem is tudhatja, hiszen még a legvidámabb barakk akolmelegében is ritkaságszámba ment, hogy egy ántivilágból itt ragadt egykori katonatisztet, akit ráadásul egy negyvenes évekbeli, pünkösdi Pesti Hirlap-címlapfotó nyomán klerikális fotóriporternek bélyegeztek, intézményi megbízásból fotografálni engedjenek.
Az erdélyi örmény gyökerekkel bíró Szentpétery Budapesten született 1916-ban. Szenvedélyes túrázóként fordult figyelme a fényképezés felé már egészen fiatalon, e második passzió – később életpálya – haláláig, hagyatéka precíz rendezgetéséig megmaradt. Jogi tanulmányok után pénzügyminisztériumi tisztviselőként kezdte pályáját, majd 1938-ban megkapta a katonai behívóját. Az erdélyi bevonulás eufóriáját és a rövid magyar világ berendezkedését a fogatolt tüzérség tisztjeként szolgálta végig – saját bevallása szerint két éven keresztül szinte le sem szállva lováról. Közben kétaknás riportergépével, igaz, még saját célból, de folyamatosan örökítette meg ennek az időszaknak a mindennapjait.
A fotografálás akkor fordult számára szó szerint véresen komoly hivatássá, amikor a Magyar Királyi Honvédség keretein belül 1942-ben megalakult haditudósító század zászlósaként a Don-kanyarban találta magát. Képei tanúsága szerint maga is ott volt az első vonalakban; a vadászpilótaként ugyancsak a Donnál szolgálatot teljesítő Horthy Istvánról és századáról is jellemzően az általa készített képek jelentek meg a magyar sajtóban. Szentpétery sebesülése szintén nagy szenzációt keltett országszerte. Egy harcoló alakulathoz csatlakozva éppen akkor érték a lövedékek, amikor a szeméhez emelte Leica gépét. Az objektív kivédte az egyik golyót, amely végül csak a karjába fúródott, így kerülhetett haza 1942 augusztusában. Sebesülése pontosan abban az órában történt, amikor a máriaremetei kegytemplomban a frontról való hazatéréséért szólt az ima – a roncsolt gép mondhatni a gondviselés egyszerre megrázó és felemelő tárgyi emléke lett. A haditudósítói pálya végül Németországban, az amerikai hadifogságban fejeződött be.
Ilyen előélettel természetesen nem sok jóra számíthatott a népi demokrácia éveiben. Az államosítás során elvették budai, Krisztina körúti fotószalonját, és alkalmazottként is félévente kicsapták minden munkahelyről. Végül a Híradástechnikai Ipari Kutató Intézet (HIKI) ipari fotósaként helyezkedett el 1953-ban, és annak jogutódjától is ment nyugdíjba 1980-ban. Már a HIKI alkalmazottja volt tehát, amikor kitört a forradalom, és kabátja alá rejtett kamerával reggelente elindult, hogy dokumentálja az eseményeket. A hegyekhez való vonzalmát, így a túrázást és vele a fotózást soha nem adta fel: Magyarország bebarangolásán túl végigjárta a Kárpátok jelentős részét. Közben másodállásban megtalálták a múzeumi munkák, a Budapesti Városvédő Egyesület fotólaborját vezette több mint húsz esztendeig társadalmi munkában, ez időszak alatt feldolgozta a főváros határköveit és a dualizmus korában világvárossá fejlődő település épületszobrászati díszítőelemeit. Ceaușescu falurombolási programja idején belefogott az erdélyi szász erődtemplomok dokumentálásába, egy idős barátjának Trabantjában utazva, gyakran igen kalandos körülmények közt, a publikálás reménye nélkül. Az akkor fotózott templomberendezések jó része elpusztult, a felvételek az utolsó pillanatban készültek el.
Mindebből jól látszik, hogy Szentpétery Tibor számára a fényképezés életforma volt, és a legnehezebb időkben sem akart lemondani róla. Haditudósítóként saját bevallása szerint sosem szerkesztette és komponálta képeit, hanem ösztönösen, a témára találva fotózott, alkalmazott fotográfiáit viszont hihetetlen precizitással és maximalizmussal készítette. Másfél évtizeddel a halála után éppen ideje, hogy munkássága az őt megillető helyre kerüljön. Ezt segíti, hogy a gazdag, rendezett hagyatékot a családnak részben már sikerült digitalizálnia, a képeket bárki megnézheti a szentpeteryfoto.hu oldalon.
A visegrádi ferences templom feltárása közben egy gyermek és egy felnőtt csontvázára bukkantak, akik mellé lakatot temettek. Több jel is arra utal, hogy valamilyen babonás szokás következtében hevertek a vastárgyak a halottak mellett – a kutatók nem zárják ki, hogy vámpírhiedelmek miatt temették így őket.
Vajda János Találkozások című verses regényének démoni nőalakját irodalomtörténeti konszenzus szerint Zerkovitz Szidónia ihlette. A csehországi zsidó családban született lány Budapesten próbált szerencsét, s bár a nyelvünket csak itt tanulta meg, magyar irodalomtörténetet és verseket írt – hogy aztán egy görög herceggel kössön botrányosan véget érő házasságot.
Jász Attila a kortárs magyar irodalom karakteres alakja: költő, szerkesztő, esszéíró. Évtizedek óta ismerjük egymást, ezért is tegeződünk alább. Többször beszélgettünk már interjúformában is, ez alkalommal a baji szőlőhegyen álló házának hátsó teraszán ültünk le egy pohár somlói borral, hogy a mediterrán világról, a tengerről és az utazás misztériumáról merengjünk.
