Közhely, hogy a digitális kamerák, majd az okostelefonok revolúciójával hiperinflálódott a fénykép. Fotóink olyanokká váltak, mint 1946-ban a pengő – ismerős a korabeli hírkép: a szél halmokba sodorta a járdán a bankjegyeket. Válogatásunkban hét fotós nyúl vissza a predigitális korba, a fotográfia gyökereihez, hogy felhívja a figyelmet a fényérzékeny anyag misztériumára, az egyes képek súlyára és a fotográfia egyedi értékére.
„Te hol tartod a képeidet?” – kérdezi a buszon előttem ülő srác a barátját. „Feltoltam mindet a felhőbe”, mondja amaz. Kettejüket hallgatva Michelangelo Antonioni Túl a felhőkön című filmje jut eszembe, otthon elő is keresem. A remekmű elbeszélője, a John Malkovich által alakított rendező szemlélődve, egy analóg kamerával járja a következő filmje tervezett helyszíneit. Így vezeti be a filmet annak nyitányában: „A valóságot is csak akkor sikerült úgy istenigazából felfedeznem, amikor elkezdtem fényképezni. Szeretem lefényképezni, azután pedig kinagyítani azon dolgok felületét, amelyek körülvesznek, hogy megtudjam, mi rejtőzik mögöttük valójában. Semmi mást nem tettem egész pályafutásom alatt – vallja a narrátor, hogy bő másfél órányi cselekmény után így foglalja keretbe Antonioni filmjét: – Természetesen mi nagyon is jól tudjuk, hogy minden feltárt esemény mögött ott lappang egy másik, amely lehet, hogy még közelebb áll a valósághoz, és ez utóbbi mögött is van egy újabb, na meg az utolsó mögött is biztosan rejtőzik még egy következő, és ez így megy a végtelenségig. Egészen addig, mígnem elérünk a teljes, titokzatos valóság eszményképéhez, amelyet soha senki nem láthatott…”
Akik ma a fotográfia analóg eljárásaihoz kanyarodnak vissza, egyből a végénél kezdik. Nemet mondanak a végtelenségig szaporodó megapixelekre és a mennyiségi inflációra, inkább egyetlen képet hoznak létre nehézkes bravúrral. Nemet mondanak a tökéletes digitális képmásra, és bátran élnek a tökéletlenség esztétikumával. A korabeli technika elsajátításán és a kémiai folyamatok megértésén túl elsősorban a varázslatra kíváncsiak, a pillanatra, amikor a fényérzékeny felületen – legyen az bármi – megszületik a titokzatos valóság eszményképe.
Weiner Sennyey TiboR: Hamvas Béla fügefája KORČULA szigetén
2019 │ polaroid
Az analóg kép valójában csak az eredeti formájában, tárgyszerűségében mutatja azt, ami, hiába is digitalizáljuk, a monitoron sosem lesz ugyanaz, mint a negatívon vagy a pozitívon vagy a papírképen. Sőt a polaroidnak még ennek tetejében idővel változnak tónusai és színei, elmélyül vagy kifakul, sarka meggyűrődik, valaki ujjlenyomatokat hagy rajta, a kutya szőre rátapad, málnaszörp ömlik rá. Szörnyű dolgok történhetnek a polaroidokkal, s mindez a kép teljes tökéletlenségében tökéletesen tudja reprezentálni a megragadhatatlan idő folyvást tovatűnő pillanatát. Ez az, ami a polaroidban olyannyira vonzó számomra, hogy olyan sebezhető és limitált. Értékes, megismételhetetlen, egyszeri, pontatlan, változó, tehát egészen hasonló ahhoz, ahogyan az emberi emlékezetünk egy-egy pillanatot megőrizni képes.
Weiner Sennyey Tibor: Polaroid poézis (részlet)
A fotogram vegytiszta, eszköz nélküli fotográfia, amely a fény és a fényérzékeny anyag közé helyezett tárgyak árnyékát rögzíti. A vízben úsztatott, mozgatott tárgyak képe átalakul, torzul. A hullámokon a fény megtörik, illetve csak részlegesen tud eljutni a fényérzékeny felületig. Az így létrehozott kép a tárgyak mozgásának egy pillanatát olyan részletességgel tárja elénk, ahogyan azt a valóságban sohasem tapasztalhatnánk meg.
Gábor Enikő
Gábor Enikő: Levest villával
2015 │ fotogram
Varga Tamás: hEM
2016 │ nedves kollódiumos eljárás, ambrotípia
Nekem még fontos a mesterségbeli tudás, vonz a sötétkamrában az egyedüllét, az anyaggal való közvetlen kapcsolat, az egy és megismételhetetlen, ennek megfelelően a képek kézben fogható formában való létrehozása. Tudom, ez ma nem trendi dolog.
Varga Tamás
A Határvonal sorozat 076-os képe számomra kifejezi a határátlépés pillanatát, saját határaink feszegetését, egyszerre az elmúlást és az állandóságot. A film használata segít az elmélyülésben, időt ad a koncepció kibontakozásának. A kézművesség jellege sokkal inkább megfoghatóvá, tapinthatóvá teszi számomra magát az elképzelést, annak kibontását vagy épp fókuszát. A film befűzése, előhívása, a kocka lenagyítása szintén fontos része annak a gondolkodásnak, amelyet képviselek.
Hossala Tamás
Hossala Tamás: Hanság – Határvonal 076
1996 │ Canon EOS 33V fényképezőgép │ Fuji Neopan Acros 100 film │ Ilfobrom Galerie FB 3 1K fotópapír
Vachter János: Market – Pagodakarfiol
2017 │ 13 × 18 cm-es röntgenfilm
„Azzal, hogy Vachter János zöldség- és húsportréi a piaci portékává vált néhai élőlény, pontosabban a gomba kalapjának vonásait, a kelkáposzta levélerezetét, a pagodakarfiol fraktálszerű virágzatát, a tarja gazdagon rétegzett zsír- és hússtruktúráját, a gyömbér minden irányba nyújtózkodó mozdulatlanságát, a salátalevél erotikus burjánzását, a sárgadinnye sűrű erezetébe ivódó földmaradványokat emelik ki, voltaképpen megszólítják: magasba emelik
az anyagot. A fekete-fehér, archaizáló, röntgenfilmes technika keresett,
stilizált tökéletlensége, ujjnyomatokkal vegyített karcossága megítélésem szerint adekvát formai megfelelője a szándékolt tartalomnak.”
K. Horváth Zsolt
A fotó manapság már bárkinek elérhető, de játsszunk el a gondolattal, mi lenne, ha nem lenne áram és japán mérnökök. Tudnánk vajon fényképet készíteni? Ennek a fotónak az az érdekessége, hogy nem szükséges hozzá semmilyen modern technológia, minden elemét viszonylag egyszerűen elő lehet házilag állítani. A kép egy cukorkás dobozból készült lyukkamera belsejében jön létre nedves kollódiumos eljárással, tehát valójában nem más,
mint egy egyszer használatos instant fényképezőgép.
Baráth Gábor
Baráth Gábor: cím nélkül
2020 │ ferrotípia lyukkameraként használt cukorkás dobozzal
Németh Kriszta: Szelfi karantén dress code-ban (maszk, kesztyű, saját készítésű kovászos kenyér)
2020 │ kovászos kenyérből épített lyukkamera, papírnegatív
Mivel az utóbbi évek statisztikája szerint
1. konyhanyelven pompásan tudok önkifejezni,
2. különös kalandvágy él bennem, így időnként extrémnél extrémebb kihívásokkal tarkítom az amúgy lapos és egyhangú életemet,
3. állítólag mindennel tudunk fényképet készíteni,
4. de legalábbis vajas keksszel már sikerült.
A kenyér az élet örökkévalóságának és folytonosságának szimbóluma.
Hát miért pont azzal ne próbálnám meg? Miért ne azzal folytatnám?
Németh Kriszta
Hajdú Farkas-Zoltán regényfolyamában a pálfordulásokkal és egyszerre jó és rossz szereplőkkel teli közép-európai történetek mellett saját és családja életét is meséli. Az íróval a kézírás fontosságáról, a posztmodernről, a progresszív és a konzervatív irodalomról beszélgettünk, és arról is, miként interjúvolta meg a világhírű filozófust, Hans-Georg Gadamert.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
