Táncolják elegánsan, körtáncként, lendületesen és lassabban, Kalotaszegen, Szatmárban, a Dunántúlon, Felvidéken, fesztiválon megmámorosodva, folkkocsmában egymásra találva – régen és ma. Magyarok, sőt nem magyarok is. Itthon és külföldön, főleg a diaszpórában. 2010-ben egy táncháztalálkozón meghallgattam egy Takasi Kamija nevű japán ember előadását, aki arról beszélt, hogy a japánok szenvedélyesen szeretik a mezőségi, a kalotaszegi és a szatmári táncokat. A csárdást ugyan nem említette, ez már a tavalyi nyár emléke: huszonéves japán fiúk és lányok táncoltak a szemem láttára csárdást a Hagyományok Háza Folkudvarán a Művészetek völgyében.
Tudtam a táncházmozgalom diaszpórareneszánszáról, de azóta engem nem kell meggyőzni arról, hogy a magyar tánc hagyománya valóban univerzális érték, messze nem csak a magyar kulturális kódokat és a néphagyományt ismerőknek kapcsolódást engedő mágneses erővel.
A Hagyományok Háza szakmai csapata – a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum és a Szellemi Kulturális Örökség Igazgatósága támogatásával – kidolgozta a csárdás történetének, regionális változatainak és a táncházmozgalomban betöltött szerepének bemutatását tartalmazó dokumentumot, ami már elég volt ahhoz, hogy láthatóvá, megismerhetővé tegye nemzetközi szinten is a magyarság sokszínű hagyományos műveltségét hordozó táncot. A felterjesztésben a csárdást aktívan művelő közösségek is részt vettek.
Csárdás a Magyar Állami Népi Együttes előadásában. Fotó: Hagyományok Háza
| A csárdás a 19. században, a nemzeti ébredés időszakában a magyar identitás egyik szimbólumává vált, kialakulására nagy hatással volt a verbunkos tánc. Páros táncként a nemesség és a polgárság körében is népszerűvé vált, ezzel kilépett a paraszti közösségek köréből, lassan az ország egész területén elterjedt. A 20. században a magyar kultúra jelképeként politikai jelentősége is lett: nemzeti ünnepeken a csárdás gyakran kiemelt szerepet kapott, erősítve a nemzeti összetartozás érzését. Mostanra nemcsak a táncházmozgalom része, de a magyar kultúra ikonikus eleme is; a csárdás tánc hagyománya 2019 óta szerepel a Szellemi kulturális örökség nemzeti jegyzékében is, megjelenik színpadi adaptációkban, művészeti produkciókban. Az UNESCO reprezentatív listájára kerülés lehetőséget nyújt a fiatalabb generációk számára, hogy új szemlélettel fedezzék fel. |
Ennek a szakmai előkészítő munkának a gyümölcse érett be decemberben, amikor az UNESCO Szellemi Kulturális Örökség Kormányközi Bizottsága a paraguayi Asunciónban tartott éves ülésszakán úgy határozott, itt az ideje felvenni a csárdást az emberiség szellemi kulturális örökségének reprezentatív listájára olyan további magyar értékek mellé, mint a kékfestés, a táncházmozgalom, a matyóhímzés, a Kodály-módszer, a solymászat vagy a busójárás.
Olvasson további érdekességeket hagyományos értékeinkről, többek között a kékfestésről, a karikás ostorról, Torockó házairól a Hungarikumok műhelytitkai sorozatunkban:
Hungarikumok műhelytitkai | Magyar Krónika
Értékek, amelyekre büszkék lehetünk. Olvassa el cikkeinket a kékfestésről, a halasi csipkéről, a pozsonyi kifliről, a bonyhádi zománcról, a bajai halászléről és más hungarikumokról!
Utoljára talán Liszt Ferenc tett ilyen rangú gesztust a csárdás népszerűsítése érdekében azzal, hogy számos művében dolgozta fel a dallamait, hozzájárulva ezzel a talán legnépszerűbb magyar tánc nemzetközi elismertségéhez. Három zongorára írt csárdását „az öreg Liszt Allegro barbarói”-nak is szokás nevezni, mert közvetlenül ihletett jelentettek később Bartók Bélának is.
Az ünnepségen a bejegyzési dokumentumot Csonka-Takács Eszter, a Szellemi Kulturális Örökség Igazgatóságának vezetője és Soós Gábor, az UNESCO Magyar Nemzeti Bizottság főtitkára adta át Tóth Ildikó és Farkas Zoltán Harangozó-díjas táncművészeknek, akik a csárdást táncoló magyar közösségek nevében vették át a certifikátumot a Hagyományok Háza színháztermében.
______________
Kiemelt kép: Össztánc a Művészetek völgyében. Fotó: Földi Tamás
